Rp. gyorskorcsolya: Ideges voltam, jéghez vágtam a szemüvegemet – Liu Shaoang

– Hogy van?
– Jól, nincs semmi extra – mosolygott Liu Shaoang, akinek a bal kézfejében három csont is eltörött, amikor a drezdai vk-viadal első napján az ezer méteres selejtezők során kisodorták egy kanyarban.

– Sajnos van.
– A kézközépcsontom három helyen eltört, de amúgy tényleg jól vagyok.

– Mi volt az első gondolata, amikor nekicsúszott a szivacsrendszernek?
– A kesztyűn keresztül is egyértelműen látszott, hogy a kézfejem bedagadt, ott már tudtam, hogy eltört a kezem. Ideges voltam, a jéghez is vágtam a szemüvegemet... Becsúsztam a pálya közepére, letérdeltem a főbíró mellé, aki rám nézett. Mondtam neki, hogy eltört a kezem, de nem nagyon érdekelte... Csúszott tovább, követte a futamot ahelyett, hogy lefújta volna. Aztán a futam végén odamentem Linához, szóltam neki, hogy eltört a kezem.

– Az első hírek arról szóltak, hogy csak afféle biztonsági intézkedés lesz a kórházi túra.
– Valóban úgy terveztünk, hogy visszaérek a két óra múlva esedékes ötszázas selejtezőkre, hiszen a pálya mellett az orvosok megnézték a kezemet, tudtam mozgatni az ujjaimat, a csuklómat, elsőre úgy vélték, nincs törés. Csak aztán a kórházban a röntgen kimutatta a törést...

– Amellett, hogy elszenvedője volt az esésnek, vélhetően többször visszanézte már az esetet: mi történt konkrétan?
– Kívülről előztem, de éppen akkor, amikor a török srác meg akarta előzni a lett fiút, akit ki is lökött, ő viszont elvitt engem is. A bal kezem becsúszott a lett fiú teste alá, így érkeztünk a szivacsba, akkor préselődött össze a kezem. És akkor tört el három csont a kézfejemben...

– Az azért szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem a lába sérült meg.
– Valóban. Ez a legkisebb sérülés, amely egy short trackes életében történhet.

– Vagyis dolgozhat tovább?
– Igen, folytatom az edzéseket, az élet nem áll meg.

– Csak az ideg veti szét – valahogy így fogalmazott az előbb a barátai előtt.
– Ennél sokkal durvábbat mondtam... Mert persze, hogy bosszantó, hogy az ember vezeti ezer méteren a világkupa-rangsort, és jól áll ötszázon is, plusz ugye itt a világbajnokság is mindjárt, az is motivált nagyon, hogy akár már az idén összejöjjön a még hiányzó arany.

– Mert az már biztos, hogy kihagyja a vb-t?
– Teljes mértékben megbízom Tállay Andrásban, a csapatunk orvosában, tudja, mi a legjobb egy sportolónak – ő még nem látta a kezemet, ha ez megtörténik, az is eldől, mi vár rám, vagyis semmi sem biztos még, de szívem szerint nem erőltetném a versenyzést. Nem negyvenéves vagyok, nem életem utolsó vb-je lenne a szófiai, van még előttem sok-sok év ebben a sportágban.

– Az esze mondatja ezt önnel?
– Inkább. Mert az biztos, hogy ha felépülök, a szívem csak még inkább hajtani fog, mint korábban.

– Csak éppen egészséges kézzel. Türelmes ember egyébként?
– Az attól függ, miről van szó.

– Mondjuk a rehabilitációról.
– Meg kell szoknom, hogy a kezem egyelőre nem száz százalékos, de mert nem a kezemmel dolgozom, szerintem ezzel nem lesz probléma.

– Kicsit magára hagyta ám a testvérét, nem gondolja?
– Dehogynem... Nincs most bombaformában Shaolin, nehéz egyedül versenyeznie, de nincs mit tenni, az élet ezúttal ezt hozta.

– Mit mondott önnek a bátyja, miután kiderült, hogy haza kell utazni a drezdai vk-viadalról?
– Ő kevésbé beszélt, megérintette a helyzet, de mondtam neki, ne aggódjon, ez semmiség. Majd jövök! Mármint vissza, a jégre. Kicsit furcsa kívülről nézni a futamokat: egyébként hasonlít ahhoz az érzéshez, mikor a versenyek után visszanézzük a futamokat, csak éppen én nem vagyok ott a jégen. De szurkolok nagyon a társaknak – nekem meg több időm marad kitalálni, hogy az Év sportolója gálára hogyan fogom felvenni az öltönyömet törött kézzel...