Kiröhögték, mert curlingezni kezdett, ma már a legjobb európai klasszis

Mintha Cristiano Ronaldo vagy Kylian Mbappé érkezett volna Budapestre futballirányú továbbképzést tartani, olyan volt a hazai curlingeseknek Niklas Edin múlt heti „gyorstalpalója” a Kamaraerdei Curling Clubban. A svéd világklasszis az egyik legnagyobb névnek számít a szakmában: olimpiai ezüst- és bronzérmes, háromszoros világbajnok, hat Európa-bajnoki aranyérmével a kontinensviadalok történetének legeredményesebb férfijátékosává lépett elő 2017-ben – egy meglehetősen emlékezetes döntőben. S mivel csak 33 éves, szinte biztos, hogy páratlan kollekciója a jövőben tovább bővül, az áhított olimpiai aranyéremre is minden esélye megvan.

A sportág hazai kedvelői ritka megtiszteltetésben részesültek: a magyar és a svéd curlingszövetség együttműködésének köszönhetően Niklas Edin oktatta őket az ország egyetlen szabvány curlingpályáján, ráadásul vele tartott a kétszeres olimpiai bajnok svéd női válogatott szövetségi kapitánya, Stefan Lund is. Edin budapesti tartózkodása alatt a mentorprogram keretében foglalkozott legjobb vegyes párosainkkal – köztük a kétszeres világbajnok Palancsa Dorottya, Kiss Zsolt duóval –, tartott nyílt edzést és az edzőknek továbbképzést, meg persze csillogó szemmel mesélt élményeiről, s osztogatta szorgosan autogramjait.

– Hogyan került ide? Nem mindennap fordul meg a mi egypályás országunkban ekkora klasszis, és ha jól tudom, ön sem dúskál a szabadidőben…
– Nem bizony, profi curlingjátékos vagyok, ami azt jelenti, hogy ez a foglalkozásom teljes állásban. Évi háromszáz napot vagyunk úton különböző versenyeken, az időm java részét külföldön töltöm, csak töredékét, néhány hetet otthon, Svédországban. Ezért valóban ritkán tudok eljutni olyan jellegű eseményre, mint a magyarországi, de most szerencsére összejött: Stefan hívott fel egy héttel az ideutazásunk előtt, hogy volna ez a lehetőség, nekem pedig kivételesen nem volt semmilyen versenyem, így rögtön azt mondtam, rendben, jól hangzik, örömmel csinálom! És így is lett, kimondottan érdekes tapasztalat volt, a vegyes párosaik például nagyon ügyesek, nem is gondoltam volna, hogy ennyire magas színvonalon játszanak. Még akár nálunk, Svédországban is tanulhatnának tőlük!

– Először jár nálunk?
– Először, és nagyon örülök, hogy sikerült eljutnom, különösen Budapest miatt, amely világhírű nagyváros, mindig is szerepelt a bakancslistámon. És tényleg gyönyörű: az épületek, a Duna, lélegzetelállító, szeretném még jobban megismerni!

– Az emberek képzeletében az él, hogy önök ott, északon hóra és jégre születnek, és mindenkiből vagy hokis lesz vagy síelő. Űzött más téli sportágat a curling előtt?
– Versenyszerűen nem. Korábban teniszeztem és asztaliteniszeztem, s abból a szempontból nagyon jók voltak, hogy jelentősen fejlesztették a kéztechnikámat. Aztán tájfutottam – tudja, amikor rohangászunk az erdőben és különböző ellenőrzőpontokat kell megkeresnünk.

– Igen, nálunk is létezik.
– Szóval azt is csináltam, jó kis kardioedzés volt, és az állóképességemnek tett nagyon jót, főleg úgy, hogy nyolc évig versenyeztem. Ezen kívül kilenc évig fociztam is. A felsorolt sportágak nagy részét kilenc és tizenhárom éves korom között űztem versenyszerűen, hetente 12–14 edzésem volt, ami egyáltalán nem kevés egy fiatal srácnak, de utólag elmondhatom, kiválóan megágyazott a későbbi curlingpályafutásomnak. Sokan még mindig azt gondolják, a curling afféle kisasszonysport, pedig egy-egy meccs nem ritkán három-négy órásra is elhúzódik, ami nemcsak mentálisan, fizikailag is rendkívül megterhelő, főleg, hogy ez idő alatt végig a topon kell lenned. Emlékszem, volt, aki megkérdezte tőlem, hogy „mit sportolsz?”, és amikor azt feleltem, curlingezem, jót nevetett, majd rákontrázott: „Jó, de most komolyan, mit sportolsz?” Akik így állnak hozzá, valószínűleg fogalmuk sincs, mennyit kell edzeni a konditeremben, a futópályán és a jégen.

– Hogyan kötött ki a curlingnél azután, hogy annyi sportágban kipróbálta magát gyerekként? Kérdezhetném úgy is: miért éppen a curling?
– Hm, jó kérdés. Gyerekkoromban inkább fizikai sportágakat próbáltam ki, a teniszt, a focit és a futást. De ahogy értem, és megismertem a curlinget, megláttam a sport másik oldalát: a mentális részt, amit szintén nagyon kedvelek. A curlinget sokkal inkább tudnám a sakkhoz hasonlítani. Fejben is nagyon erősnek kell lenned, felkészültnek, jó problémamegoldó készséggel kell rendelkezned, hogy átlásd a helyzetet azelőtt, hogy cselekednél. De emellett valóban van a fizikai része is, és ezek együttesen olyan kombinációt adnak ki, ami miatt nekem tényleg ez az optimális sportág.

– Számon tartani is nehéz az eredményeit. Melyikre a legbüszkébb, vagy van olyan, ami valami miatt különleges?
– Erre azért nehéz egyértelmű választ adni, mert minden nagyobb eseményt hihetetlenül részletes tervezés és felkészülés előz meg – még egy junior-világeseményt is! Hosszú folyamat saját magadat és a csapatodat is megfelelően felkészíteni, optimális állapotba hozni. Szóval emiatt mindegyik eredményem különleges, és az összesre jól emlékszem. Ha mindenképpen ki kellene emelnem közülük, akkor a két olimpiai érmemet, az ezüstöt és a bronzot említeném – elvégre más sportághoz hasonlóan, nálunk is az olimpia a csúcsok csúcsa, a non plus ultra. Az viszont ma is fáj, hogy hiába nyertük meg Szocsiban és Pjongcsangban is az alapszakaszt, az aranyérem nem lett a miénk – különösen a tavalyi, amerikaiak elleni vesztes finálé hagyott bennem mély nyomot. Kiemelném még az első junior-világbajnoki címemet, mert az vízválasztó volt, megadta a kezdő lökést a pályafutásomhoz, azt követően sokkal profibb szemlélettel álltam hozzá a sportághoz. Egyébként minden nagy tornára öröm visszatekinteni, még azokra is, amelyeken nem szerepeltünk túl jól, mert nagyon sok régi barátom, iskolatársam meséli mindig, hogy megint láttunk a tévében, szurkoltunk nektek. Manapság, a közösségi média világában már sokkal egyszerűbb követni a másik életét, sikereit.

– A két évvel ezelőtti Európa-bajnoki címük duplán emlékezetes: ezzel lett az Eb-k történetének legsikeresebb férfi curlingese, de a győzelem pillanatáról lemaradt egy rosszul időzített vécészünet miatt…
– Valóban így történt! (Nevet.) Az a helyzet, hogy a legtöbbször annyira koncentrálok a curlingre, arra, ami éppen a jégen történik, illetve a stratégiára, hogy elfelejtem megejteni a vécészünetet... Ez általában nem okoz problémát, de ez egy rendkívül hosszú és kiélezett mérkőzés volt a nagyon erős skótok ellen, és minden emberi számítás szerint döntetlennel kellett volna véget érnie, mert az övék volt az utolsó end utolsó köve, és tulajdonképpen csak egy rutindobásra lett volna szükségük, hogy egyenlítsenek és jöjjön a mindent eldöntő extra end. Én pedig ráébredtem, hogy az még minimum húsz perc, s minekutána már az előző három endszünetben sem mentem ki, ennyit nem bírtam volna ki. Éreztem, a mindent eldöntő játszma előtt muszáj kiszaladnom... Mint kiderült, mégis ez volt a rossz időzítés, arra értem vissza, hogy javában megy a kézfogás, mert a skót skip általános döbbenetre elhibázta azt a bizonyos utolsó dobást, így megnyertük a mérkőzést és az Eb-t.

– Meglepte?
– Nagyon, hiszen ezen a szinten ez tényleg rutindobásnak számít, és a skót skip kimondottan jó is ebben a műfajban – mindenki azt várta, hogy simán abszolválja, és jöhet az extra end. Ugyanakkor az, hogy elhibázta, megmutatja, mekkora nyomás nehezedik a játékosokra egy-egy kritikus szituációban – mindenki hibázhat, még akkor is, ha világklasszis, az egyik legjobb a szakmában.

– Azt mondta, Svédország törpe az olyan nagyhatalmakhoz képest, mint Kanada – de akkor mit mondjunk mi? Pedig látja, igény és érdeklődés van a sportágra: mit tudna tanácsolni, hogyan lehetne fejleszteni, még népszerűbbé tenni?
– Hú, ez nagyon érdekes kérdés, méghozzá azért, mert Svédországban is aktuális, és mi is keressük rá a választ.

– Komolyan mondja?
– A legkomolyabban. Mert igaz, hogy van négyezer tagunk, de ez a szám az elmúlt hatvan évben nem nagyon változott, szóval mi is folyamatosan küzdünk azzal, hogyan lehetne megújulni, újabb tagokat toborozni és nyitni, különösen a fiatal korosztályok felé. Mert a legnagyobb probléma, hogy a mostani generáció kiöregedőben van, miközben alig vannak utánpótláskorú játékosaink. Szóval sokat agyalunk azon, hogyan lehetne a fiataloknak még vonzóbbá, a nézőknek még látványosabbá tenni a curlinget. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék a sportágat, rengetegen követik a tévében, de a cél az lenne, hogy lecsaljuk őket a jégre és elérjük, hogy ki is próbálják a játékot, majd ott is maradjanak a jégen. Létesítmények terén valóban jobban állunk, Svédországban harmincöt curlingcsarnok van, de ez önmagában még nem jelenti azt, hogy könnyen elérünk mindenkit. Főleg, hogy a hagyományos csapathoz négy ember kell ugyanabból a nemből, nem árt, ha az életkoruk is hasonló – s ha ez megvan, még mindig csak egy csapatot jelent. Ezt pedig nem egyszerű összehozni. Ha mondjuk csak egy- vagy kétszemélyes sportág lenne, máris sokkal könnyebb lenne a helyzet. Szóval, hogy a kérdésére válaszoljak: az ilyen kis nemzeteknél, mint amilyen az önöké, főleg a vegyes páros „műfaj” vonzerejét kell növelni, hiszen ehhez csak két ember kell. Ahogy azt tapasztaltam is, önöknek nagyon tehetséges vegyes párosaik vannak, és az, hogy már az ő versenyük is az olimpiai program része, nagy előrelépés, de még mindig van hová fejlődni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 2-i lapszámában jelent meg.)