Rp. gyorskori: Megtanultuk, hogyan is kell kezet mosni – Krueger J.-H.

– Mikor utazott el Magyarországról szülővárosába, Pittsburghbe?

– Amikor a Nemzetközi Korcsolyázószövetség bejelentette, hogy elmarad a szezon végén a szöuli világbajnokság, vagyis március második hetében – válaszolta Krueger John-Henry, a magyar short track válogatott honosított kiválósága.

– Akkor még nemigen jelentkezett a koronavírus az Egyesült Államokban...
– Valóban, még jóval a korlátozó rendelkezések életbe lépése előtt hazaértem. Az első két hét normálisan telt, éppen úgy, ahogyan máskor a pihenőidőm szokott.

– A normális jelzőt a mai helyzetre már nem lehet használni: mit érzékel honfitársai hangulatából, állapotából?
– A legtöbb ember nehezen éli meg ezt a megváltozott helyzetet – furcsa élmény, ez kétségtelen. Akadnak, akik idegesek, de olyanok is, akik lassan-lassan depresszióba zuhannak, egyvalami azonban mindenkire nézve igaz: a koronavírus-járvány minden ember életét drámai módon megváltoztatta.

– Mi a helyzet önnel: hogy viseli a bezártságot, a karantént?
– Most mit mondjak...? Nyilvánvalóan nem repesek az örömtől, hogy nem nagyon lehet kimozdulni, de megértettem, hogy a magam, a családtagjaim és a környezetemben élők egészsége érdekében követnem kell a kormányzati előírásokat. Még véletlenül sem szeretnék másokat megfertőzni, bár egészségesnek érzem magam. Szeretném, ha ez így is maradna.

– Mivel telnek a napjai?
– A szerencsésebbek közé tartozom, hiszen a szüleim kertes házban élnek, így bőven van mit csinálni. Elkezdtük felújítani és szépítgetni a házat – ha jó az idő, többnyire a szabadban vagyok. Ha jó... Néhány napja ugyanis havazott Pittsburghben.

– Folyamatosan bújja a híreket, vagy épp ellenkezőleg, távol tartja magát tőlük?
– Azzal indítom a reggeleket, hogy tájékozódom. Először az amerikai, aztán a magyarországi helyzetről. Utána következnek a dél-koreai hírek, hiszen a kedvesem dél-koreai. Vele naponta beszélek is, de persze igyekszem tartani a kapcsolatot a csapattársaimmal és az edzőimmel is.

– A fivére, Cole Magyarországon ragadt, a határzár miatt már nem tudott hazarepülni Pittsburghbe. Nehezen viselik a távollétét?
– Az, hogy mindennap beszélünk, valamelyest segít. Az ilyen beszélgetésekből most egyébként is jóval több van az életemben, mint korábban, nagyon sokfelé élnek barátaim a világban, köztük sportolók is – igyekszem mindegyiküktől legalább azt megkérdezni, hogy van.

– Sokat gondolkozik a hogyan továbbon? Mit gondol, mit remél, mikor rendezhetnek újra sporteseményeket?
– Szerintem ezt lehetetlen megmondani... Azt sem tudom megmondani, mikor utazhatok vissza Magyarországra, hiszen országonként eltér a vírus elleni védelem, az eszközök, a rendelkezések, ráadásul a fertőzés tetőzése is máskorra esik. Egyszerűen nem lehet most még tervezni, arról nem is beszélve, hogy egy világverseny rendezése a jövőben biztos, hogy még nagyobb felkészültséget, elővigyázatosságot kíván. Ennek ellenére optimista vagyok, mindig is az voltam, remélem, mihamarabb elindulhat a következő szezon – és biztonságosan, mert ez mindennél fontosabb.

– Sok mindenre tanít is ez a járvány. Önt például mire?
– Eddig csak mondogattuk, hogy fontos az egészség, már jobban értékeljük, ha valóban egészséges az ember. Azt hiszem, ezekben a hetekben sokakban tudatosul, hogy mennyire sokat jelentenek az emberi kapcsolatok. Felértékelődik a család szerepe, és még fontosabbá válnak számunkra a barátaink. És még valami! Viccesen hangzik, tudom, pedig komolyan gondolom: szerintem megtanultuk, hogyan is kell kezet mosni úgy istenigazából.