Liu Shaoang: A szerencse nem áll mellém, magamnak kell megcsinálnom

You can read the interview in English here!

– Nem csak nekünk nehéz megszólalni, mintha önnek sem lenne könnyű...
– Kicsit szótlan vagyok, valóban. Ezt lefordíthatjuk úgy is, hogy elfáradtam, meg úgy, hogy egyelőre nem tudatosult bennem, hogy nyertem – mosolygott Liu Shaoang, a pekingi olimpia 500 méteres távjának aranyérmese, Magyarország első egyéni téli ötkarikás bajnoka. – Tudom, hogy a célba érve nem tükröződött az arcomon semmilyen érzelem, magam is kíváncsi vagyok, hogyan és mikor csapódik le a későbbiekben bennem, mit is értem el vasárnap. Kell ehhez még egy kis idő.

– Bár néhány hete a Nemzeti Sportban arról beszélt, hogy kell egy kis tragédia minden verseny előtt, s aztán jöhet a csoda, vagyis a jó szereplés, mégis: gondolta volna, hogy felér a csúcsra ilyen viszontagságok után?
– Valóban nehezen indult nekem ez az olimpia, kezdve onnan, hogy még otthon pozitív lett a koronavírustesztem, és csak később utazhattam a társaim után, aztán nem úgy jött össze az ezer méter, ahogy szerettük volna, utána az ezerötszáz és a váltó sem – rá kellett jönnöm menet közben itt, Pekingben, hogy nem várhatok a szerencsére, mert nem áll mellém, magamnak kell megcsinálnom.

– Furcsa vagy sem, de ezt a szilárd eltökéltséget, céltudatosságot a hangján már akkor érezni lehetett, amikor kiderült otthon, hogy pozitív lett a tesztje.
– Igen, akkor még lehetett... Amikor felhívtak az eredménnyel, tényleg nem aggódtam, ám ahogy teltek a napok, és közeledett a rajt, annál inkább. Pedig nem ért váratlanul, hogy ez éppen velem esik meg, általában én vagyok az, akivel mindig történik valami... Az, hogy ha csak egy héttel később is, de elindulhattam Pekingbe, adott némi megnyugvást, ám amikor kiérkeztem, a társaim éppen edzettek, én pedig nagyon furcsán éreztem magam: ott voltam az olimpiai faluban, amelyet akkor még egyáltalán nem ismertem, egyedül lézengtem az apartmanban, és egyre erősödött bennem az érzés, mintha nekem nem is itt lenne a helyem. Szerencsére ez másnapra elmúlt – a folytatást pedig mindenki ismeri.

– És amikor eldöntötte, hogy nem vár a szerencsére, mit csinált?
– Semmit. Vasárnap reggel úgy keltem fel, hogy én ma olimpiai bajnok leszek.

– Ezt már hallottuk öntől: a márciusi dordrechti világbajnokságon ugyanígy történt.
– Ugyanazt éreztem, mint márciusban Hollandiában. Akkor sem beszéltem senkinek a megérzésemről, ezúttal sem. De végig ugyanazok az érzések szálltak meg, mint Dordrechtben: tudtam, hogy olimpiai bajnok leszek. Szombat este mindent aprólékosan végiggondoltam. Értelemszerűen csak a negyeddöntős futamomat tudtam lejátszani fejben, hiszen annak volt meg a sorsolása, de miután azon túl voltam, lepörgettem magamban az egész napot, mindazt, ami várható. Reggel nyugodtan ébredtem, és az maradtam a nap folyamán végig, ebben segített az a sok tapasztalat, amelyet szereztem az évek során, és a sok kudarc is, amelyben részem volt korábban.

– De jól sejtjük, hogy a kudarcokat azért nem idézte fel magában?
– Csak a pozitív érzéseknek engedtem teret, nem gondolkoztam azon, mi lesz, ha nem jutok tovább: minden alkalommal úgy álltam oda a rajthoz, hogy meg tudom csinálni. Nem volt egyetlen elhamarkodott mozdulatom – sem a jégen, sem azon kívül.

– Persze profi sportoló, ám mégiscsak a testvéréről van szó: az sem zökkentette ki a nyugalmából, hogy a bátyja már a negyeddöntőben búcsúzott?
– Mivel az első körben az enyém volt az utolsó futam, láttam Shaolin futását, vagyis tudtam, hogy nem jutott tovább, de olyan gyorsan pörögtek az események, hogy még beszélni sem tudtunk egymással, azt viszont végig éreztem, hogy mellettem áll – ahogyan mindig. De annyira kizártam mindent, annyira csak a saját feladatomra figyeltem, hogy nem billentett ki az sem, hogy Shaolin kiesett. Tényleg megszállt reggel a nyugalom, és Shaolin búcsúja után sem idegeskedtem, nem kapkodtam, csak koncentráltam a feladatomra. Kellett is, hiszen az elődöntő jóval nehezebb volt, mint a finálé – utóbbiban csak arra kellett figyelni, hogy tartsam meg az egyes pozíciót, és tartsak magam mögött mindenkit. Az elődöntőben is ezt csináltam, csak ott voltak történések mögöttem...

– Vagyis akkor nem tévedtünk, amikor azt mondtuk erre a vasárnapra, hogy annyira magától értetődő volt Liu Shaoang győzelme a sprinttávon.
– Nem. Így történt, ez az igazság.

– De ötszázon...? Ahol bármi megtörténhet?
– Akkor most elmondom újra: én számítottam erre a győzelemre.

– Olyan sokszor elmondták már, a szüleik úgy nevelték önöket, hogy már gyerekkorukban tudatosult mindkettejükben, az ember a testvérére mindig számíthat, ő az, aki mindig ott van mellette, és gyakorta hangoztatták azt is, hogy valójában mindegy is, melyikük nyer, hiszen a siker a családban marad. Ez az aranyérem is közös?
– Ez az aranyérem nemcsak az enyém, nemcsak a miénk Shaolinnal, hanem az egész csapaté és mindenkié, aki mellettünk állt. És egész Magyarországé ez a győzelem – remélem, otthon is sokaknak sikerült örömöt szereznem. Olyan kis ország vagyunk, annyira kevesen lakjuk Magyarországot, talán ez az aranyérem egy kicsit összehozza a magyar embereket.

A Nemzeti Sportot tudósítja a helyszínről: Kohán Gergely, Kovács Erika (szöveg), Árvai Károly (fotó)