Vakon száguld le síléceken a hegyoldalról – a legbátrabb sportolónk lesz Pjongcsangban!

Ismeri azt a bizalomjátékot, amelyben két ember közül az egyik álló helyzetből csukott szemmel hátradől, a másiknak pedig el kell kapnia, hogy az ne essen hanyatt? Egyszerű feladat, mégis szinte megvalósíthatatlan, ha a két fél között nincs tökéletes összhang. Képzelje el majdnem ugyanezt, csak hátradőlés helyett 50-60 km/h-val száguld le egy sípályán teljes sötétségben úgy, hogy a másik személy utasításai alapján veszi be a kanyarokat.

Történetünk Balogh Zsoltról, a magyar parasport első válogatott látássérült síelőjéről, valamint vezetőjéről, Bocsi Bencéről szól, akik első téli paralimpiájukra készülnek.

Főhőseinket Budapesttől mintegy ötszáz kilométerre, az ausztriai Hinterstoderben értük utol. A pazar síterepet egyébként nyugodt szívvel ajánljuk a téli sportok kedvelőinek, főként a síelés és a hódeszka szerelmeseinek. Már az első találkozáskor sejtettük, nem hétköznapi sportembereket ismerhetünk meg. Amikor felértünk a körülbelül 1500 méter magasan fekvő versenypályához, Zsolt és Bence két csúszás között épp a mosdó felé tartott. Egyértelmű volt: Bence iránymutatása, segítsége nem csupán a felvonótól a sípálya aljáig tart.

„Azzal nincs vége a napnak, hogy lecsúsztunk a felvonóig – mondta a Tatáról származó Zsolt, aki születése óta látássérült, s hét éve síel versenyszerűen. – Utána is együtt mozgunk, együtt megyünk sétálni, Bence segít eljutni ide-oda. Fontos az összhang, mert rengeteg időt töltünk együtt, nemcsak a pályán, hanem szinte a nap huszonnégy órájában.”

Zsolt, Bence és edzőjük, a negyedik téli paralimpiájára készülő Fábián Attila személyében rendkívül nyitott és – a versenysíelőkre jellemző módon – laza, vagány stílusú embereket ismerhettünk meg, akiknek nagy álma (vagy inkább célja), hogy a márciusban kezdődő pjongcsangi paralimpián kihozzák magukból a legjobbat.

Amikor megkértük őket, engedjék meg, hogy egy kamerát erősítsünk Zsolt sisakjára, hangsúlyozták, ez csak úgy történhet meg, ha a forgatás után mindent leszedünk a fejvédőjéről. Elsőre furcsának tűnt a kérés, hiszen természetesen nem akartunk rajta hagyni semmit, ám később megvilágosodtunk: a paralimpián (és a versenyeken) szigorúan tilos bármilyen ragasztás (akár egy ragasztószalag) vagy kiegészítő eszköz viselete a sisakon. Jól mutatja ez, Zsolték mennyire komolyan veszik a felkészülést, nem akarnak egy ilyen „banánhéjon” elcsúszni Dél-Koreában.

Az ismerkedés után paralimpikonjaink folytatták az edzést. Az Attila által kitűzött szlalompályán – amely mellett épp a kínai válogatott edzett – Bence és Zsolt olyan természetesen és gyorsan jött le, hogy élmény volt nézni. Az első csúszás 1 perc 14 másodperc, némi csalódást éreztünk a főszereplőkön. Volt ennél jobb mért idő is korábban. A lelkesedés töretlen, némi szakmai egyeztetés után Zsolt és Bence ismét a csákányos felvonón ült.

Itthon visszanéztük a sisakkamerával készült felvételt, s kiderült, hogy a felvonón ülve Zsolt volt az, akinek eszébe jutott, hogy ha csúszás közben előredől, akkor a kamera nem megfelelő szögben áll majd, ezért megkérte Bencét, állítson rajta. Nehéz megfogalmazni, de van valami megindító abban, hogy egy születésétől fogva látássérült ember ilyen részletekre is figyel. Ahogy később a kabinos felvonóban az is emlékezetes volt, hogy Zsolt a telefonban azt mondta, „láttam az e-mailedet”. Nyilván az okostelefonja segítségével hallgatva „olvassa el” az elektronikusan írt leveleket, mégis úgy fogalmaz, látta.

A második-harmadik menet tájékán Zsolt elesett a pálya elején – és nem mellesleg egyből a sisakjára ragasztott kameránk épségét ellenőrizte. Bence azt mondta, tisztában van vele, hogy az ő kezében van Zsolt sorsa, rajta (is) múlik Zsolt testi épsége, de igyekszik nem foglalkozni az óriási felelősséggel, mert ha így tenne, a stressztől már kikészült volna. Megkérdeztük, volt-e már nagy esésük, mindketten elmosolyodtak, majd némi nevetés és nosztalgiázás után abban maradtak, legyen annyi elég, hogy volt.

„Az én feladatom, hogy Zsoltot a lehető leggyorsabban, a lehető legbiztonságosabb útvonalon épségben hozzam le a hegyről úgy, hogy ez versenykörülmények között is működjön” – így Bence, aki civilben gépészmérnöknek tanul a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, tinédzserként pedig vívott és focizott, versenyszerűen sohasem síelt.

Miközben Bence és Zsolt rója a köröket, Attila nyugalmat sugárzó türelmességgel instruálja tanítványait. Fábian Attilának rengeteget köszönhet a magyar sport, úttörője volt a téli sportok népszerűsítésének a parasportolók között. Korábban kerekesszékes és végtagsérült síelőkkel összesen három téli paralimpián vett részt, Zsolt az első látássérült tanítványa. Az edzőtől megtudtuk, évente általában 40-50 napot tudnak síelni, most a paralimpiai felkészülés során ez a szám majd 80-ra emelkedett, ami jelentős előrelépés.

Fontos megjegyezni, hogy Attila, Bence és Zsolt mindezt nem főállásban teszi. A sportág, illetve a közös cél iránti alázat és szenvedély hajtja őket. A kezdetekben önerőből igen sokat kellett beletenniük a közösbe, mára már számos szponzor és a Magyar Paralimpiai Bizottság is mellettük áll. Mint mondják, családjaik, szeretteik pedig megbékéltek a helyzettel, hogy az év jelentős részében külföldön készülnek.

„Nem lehet egy eredményért, egy helyezésért csinálni – szögezte le Attila. – A cél, hogy legalább a mezőny közepében végezzünk Pjongcsangban, de technikai sportról lévén szó, az általunk nem befolyásolható tényezők közbeszólhatnak, igaz, negatív és pozitív értelemben egyaránt. Sok parasportoló keresett meg engem az évek során, hogy szeretne versenyszerűen síelni. Ilyenkor általában felvázolom, milyen áldozatokkal, lemondásokkal jár ez az életforma, és megkérem a jelentkezőt, küldjön önéletrajzot magáról, amelyben részletezi a sportági múltját, a céljait, a sérüléseit, illetve azt is, hogy készen áll-e arra, hogy rengeteg energiát, időt és pénzt kell beleölnie, ha komolyan akarja csinálni. Nem nagyon szoktam önéletrajzokat kapni ezek után…”

Attila és Zsolt régóta, hét éve dolgozik együtt, az első két évben Attila volt Zsolt guide-ja, Bence 2013-ban csatlakozott hozzájuk. Zsolt számos vezetőt kipróbált, volt, aki nem vállalta az ezzel járó felelősséget, és volt, akire Zsolt mondta azt, hogy nem tud vele együtt síelni. Ahogy Zsolt fogalmazott, nem egyszerű feladat ez, kíváncsi lenne, ha száz embert megkérdezne, hogy hobbiból (tehát nem paralimpiai célok szempontjából) lenne-e a vezetője, hány mondana igent. Gyanítja, nem sok.

Az edzés után elbeszélgettünk Zsolttal és Bencével. Figyelemre méltó, hogy többes szám első személyben meséltek magukról, azaz úgy tűnik, mintha ketten tennének ki egy versenyzőt. Megmutatták nekünk a felszerelést is: Zsolt síszemüvege a szabályoknak megfelelően sötétített, egy ép látású ember sem látna benne semmit. A Bence hátán lévő hangszórót pedig ők maguk készítették házilag. A hangszóróval – amelynek elkészítésében Zsolt édesapja segített – sokat bajlódtak: volt olyan, amelyik csupán egy csúszást bírt ki, s akadt olyan is, amelyik felrobbant. A mostani egész jól működik, kérdés, kibírja-e a repülőutat Dél-Koreába.

A hegyet magunk mögött hagyva ebédelni mentünk. Mondanunk sem kell, az étteremben is Bence volt Zsolt „szeme”. Zsolt csalódottan vette tudomásul, hogy elfogyott az a burger, amit legutóbb evett, ám Bence zokszó nélkül felolvasta neki az étlapot, így mindenki teli hassal térhetett később haza. A két síelő és Attila általában délelőttönként edz a pályán, délután pihennek, videóznak, illetve szárazföldi edzések vannak. Apropó, Zsolt a síelés mellett a kerékpározásért is rajong, s „természetesen” ezt is versenyszerűen űzte.

Ebéd közben arról faggattuk őket, mi jelentette számukra az áttörést. Bence nem tud kiemelni egy bizonyos pontot közös életükből, hiszen lépésről lépésre haladnak, mindegyik egyformán jelentős. Zsolt szerint a világbajnokság, amelyen kiharcolták a paralimpiai indulás jogát, fordulópont volt, azt követően sokkal szabadabban, megkönnyebbültebben versenyzett. Attila pedig azt emelte ki, hogy a két síelő nem adta fel azután sem, hogy a 2014-es szocsi játékokról lemaradtak, ez mutatja, milyen kiváló sportemberek valójában.

„Kezdetben volt bennem félelem, de ma már szinte egyáltalán nincs – felelte Zsolt, amikor azt kérdeztük tőle, mit szeret a síelésben, miért versenyez. – Imádok síelni, s bár nem látok, a többi érzékszervem segítségével én is megtapasztalhatom a csúszás adta örömöt. Szeretem a kihívásokat és feszegetni a saját korlátaimat. Lehet, hogy a versenyzést abbahagyom, de egészen biztos, hogy a síelést sohasem.”

Hőseink március elején utaznak Pjongcsangba, a téli paralimpia március 9-től 18-ig tart. Zsolt és Bence mellett a biatlonos és sífutó Lőrincz Krisztinának szoríthatunk. Zsolték március 14-én műlesiklásban, három nappal később pedig óriás-műlesiklásban versenyeznek.

Hogy az olimpia után mihez kezdenek, egyelőre nem tudják. Az biztos, hogy jó alaposan kipihenik magukat, Bence még azt is felvetette, lehet, elmegy focizni, pedig futballcipő jó tíz éve volt legutóbb a lábán.

Öröm tudni, hogy a magyar sportnak e téren is vannak értékes, példamutató tagjai Zsolt, Bence és Attila személyében (is). Nem maradt más hátra, mint szurkolni nekik a paralimpián, és megnézni a helyszínen készült riportunkat.

Hogy Zsoltot idézzük: ő már „látta”…