Fucsovics Márton: Ez elég merész? Akkor jó, mert hiszek benne!

– Ha rangsort kellene készítenie élete legemlékezetesebb meccseiről, az élre a Marin Cilic elleni bázeli csodaparti vagy valamelyik Davis-kupa-mérkőzés kerülne?
– Nehéz kezdés... A Cilic elleni lenne a listavezető, még ha ugyancsak felejthetetlen élményt jelentett is a Davis-kupa-sikerünk. Huszonkét év után jutottunk el a világcsoportba, remélhetőleg egy egész országnak szereztünk örömöt, ez azért nagyon különleges, de legalább annyira az, hogy ATP 500-as tornán életemben először negyeddöntőbe jutottam, a világranglista negyedik helyezettje, a címvédő ellen pedig két labdára voltam a meccs megnyerésétől. Ez persze legalább annyira bosszantó, mint örömteli, bántott is, de viszonylag gyorsan sikerült túltennem magam rajta.

– Azért inkább örömkönnyek csordultak le kis híján az arcáról, nem?
– Persze. Felemelő volt, hogy a pályáról lefelé menet felállva tapsol a közönség, nekem, az új fiúnak az ötszázas főtáblán. Elérzékenyültem.

– A honnan hova az igazán tiszteletre méltó az ön esetében, elvégre a hét évvel ezelőtti, szintén csodaszámba menő wimbledoni juniorgyőzelme után nem feltétlenül Fucsovics Mártonról mintázták volna meg a profizmus szobrát, immár pedig a legkiválóbbak méltó kihívója.
– A hirtelen jött wimbledoni sikerrel nőtt az elvárás, ahogy a felelősség is, ezzel eleinte nagyon nehezen birkóztam meg. De ezt az időszakot sem bánom, lehet, az is kellett a felnőtté váláshoz. A szüleimtől nagyon jó nevelést kaptam, de tizenöt évesen, amikor úgy döntöttem, a fejlődésem érdekében egy német teniszakadémián folytatom, a magam útját kellett járnom. Amit, hazatérve, kísértek kacskaringók. A szüleim is biztosan nehezen viselték, de akkor is megértettek, támogattak, én pedig még idejében visszataláltam a teniszhez.

– Babos Tímea a nyáron, egy hollandiai tornán egy elkeseredett pillanatában feltette magának a kérdést: „Nem tudom, miért teniszezem..." Utazások, idegőrlő meccsek, folyamatos, rendre száz százalékot igénylő koncentráció. Ön is elbizonytalanodott hasonlóképp?
– Soha. Azért nem, mert ez az életem, nem is tudnék mást csinálni. A tenisz az, amit imádok, amit művelni akarok, semmi mást, még ha olykor könnyebb, máskor nehezebb is. Nehéz volt tizenöt évesen egy idegen országban, távol a családtól készülni, honvágyam volt, hiányoztak a szeretteim, egyvalami vezérelt, hogy fejlődjek, a lehető legjobb legyek, nem adhattam fel. Már akkor elhatároztam, hogy ebből fogok élni, profivá válok, hogy ez lesz a hivatásom, igaz, akkor még fogalmam sem volt arról, mindez mivel jár.

– Pedig az életrajzát lapozgatva kiderül, kosárlabdában sem volt ügyetlen, hála a nem hétköznapi labdaérzékének.
– Minden labdajátékot szerettem, és szeretek a mai napig. Gyerekként mindegy volt, ütöm vagy rúgom a labdát, otthon is azzal játszottam, borult is minden. Számomra persze sosem volt kérdés, mit választok, bár a kosárlabdaedzőm, sőt, korábban a futballedzőm is valóban szerette volna, hogy ott ragadjak.

– A teniszpályáról viszont először elküldték.
– Mert alacsonyabb voltam, mint a háló, így aztán azt tanácsolták, jöjjek vissza egy-két év múlva.

– Emlékszik az első ütőfogására?
– Négy és fél éves koromban egy baráti társasággal utaztunk el síelni, az egyik kislány teniszedzést is beiktatott, a szüleim megkérdezték, volna-e kedvem nekem is kipróbálni. Volt. Idővel egyre többet játszottam, nyolcévesen pedig úgy döntöttem, versenyeken is elindulok.

– Ön döntött?
– Igen, a szüleim megkérdezték, szívesen versenyeznék-e, igen, feleltem. Házi versenyekkel kezdtem, aztán egyre több viadalt sikerült megnyernem országszerte. A legnagyobb diadal persze a wimbledoni volt tizennyolc évesen, először magyar teniszezőként sikerült nyernem a juniorok között, azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Ha az azt követő évem viszontagságosabb lett is, mindig meggyőződéssel hittem, hogy bekerülök a top százba, mindennap úgy keltem fel, egyszer elérem a célom.

– Mikor érezte magát a legmesszebb tőle?
– Egyrészt négy és fél évesen, amikor elkezdtem... Másrészt tizennyolc évesen, amikor nem voltam ranglistán. Az azóta eltelt hét évben jutottam el a mai mérföldkőig, bár amikor majd' két éve Sávolt Attilával elkezdtünk dolgozni, a kétszázhuszadik hely környékéről nagyon távolinak tűnt. Attilával azonban új lendületet vettem, és közösen elkezdtük megvalósítani a terveinket.

– Edzője kapcsán mondhatjuk, hogy megtalálta az igazit?
– Két éve dolgozunk együtt, és állíthatom, sosem volt olyan jó edzőm, mint Attila. A pályán és azon kívül is jól megértjük egymást, nagyon sokat segített abban, hogy a meccseken hogyan gondolkodjam, mire figyeljek elsősorban, jobb trénert elképzelni sem tudnék magamnak.

– Mégis, milyen Fucsovics Mártonnak a jó edző?
– Olyan, aki amellett, hogy megérti a játékosát, a lelkivilágát, kellőképp keménykezű, szigorú, őszinte. És az sem utolsó szempont, hogy Attila a döntő szettben hat hatnál is halálos nyugalommal ül, ez a fajta higgadtság átragad az emberre.

– Sosem borult el a pályán?
– Nagyon ritkán. Mindenkinél elszakadhat a cérna, de mentálisan mindig is elég jó voltam. Persze amikor Cilic egy percig pattogtatja a labdát, mielőtt szerválna, kezd eldurranni az agyad, de akkor kell magad kontrollálnod, mert neki éppen az a célja, hogy szétvessen téged az ideg. Úgyhogy nem tudott vele felbőszíteni.

– Ha lehűteni nem is kellett, min kellett Sávolt Attilának változtatnia?
– Sok mindenen. A mozgásomon a pályán, meg kellett erősíteni a szervámat, stabilizálni a fonákomat, a fókuszt megtalálni, szóval volt munka bőven.

– Ha öt év múlva újra beszélgetnénk, mitől lenne tökéletesen elégedett?
– Ha elmondhatnám magamról, hogy az ötvenbe kerültem. Az azért óriási lenne.

– Ennél nincs is merészebb vágya?
– Dehogynem. Kettő is. Egyrészt, hogy top tízes játékos legyek, másrészt, hogy Grand Slam-tornát nyerjek. Ez elég merész? Igen? Akkor jó, mert én hiszek is benne.