Novak Djokovics: Nem szégyellem a törékenységemet

Novak Djokovics 2016-ban megnyerte a gyűjteményéből hiányzó egyetlen trófeát, a Roland Garros-győzelemért járó serleget, és olyan helyzettel találta szembe magát, amely keveseknek adatik meg: minden álmát megvalósította. A szerbiai állami televíziónak adott interjújában bevallotta, mivel jól ismerte önmagát, egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy a párizsi győzelem után elveszítheti a motivációját. Pedig éppen ez történt, a riói olimpián mindjárt a rajton kiesett, a US Openen még eljutott a döntőig, de utána, ahogy ő mondta: kidurrantam, mint egy lufi. A 2016-os évet és a 2017-es idény első felét már gyulladáscsökkentőkkel játszotta végig, és hiába pihent hat hónapot, a fájdalom visszatért, így elkerülhetetlen volt a műtét.

„Egy részem tudta, hogy eljön az a pillanat, amikor ismét Grand Slam-tornagyőzelemért, valamint a világranglista első helyéért küzdök majd. A fordulópont áprilisban következett be, amikor a régi-új csapatom tagjaival, Marián Vajdával, és az erőnléti edzővel, Gebhard Gritsch-csel leültünk, és elkészítettük a stratégiát, amely magába foglalta a rövid és a hosszú távú terveket is. Ebben az szerepelt, hogy a US Open környékén számíthatok a csúcsforma elérésére. Örömünkre és kellemes meglepetésünkre ez már füves borításon, Queen’s Clubban megtörtént, majd utána nyertem Wimbledonban. Ez volt a fordulópont, s nagyon kellett abban a pillanatban. Másfél éven keresztül a játékom és az eredményességem is ingadozott” – nyilatkozta Djokovics, elismerve, hogy hullámvölgye 2016-ban kezdődött, amikor három párizsi döntő elveszítése után végre megnyerte a Roland Garrost.

„Ez a torna volt a hab a tortán – nagyon szerettem volna megnyerni, s éveken át karnyújtásnyira voltam a párizsi győzelemtől. Az elvárásom és a nyomás miatt a győzelem után az energiatöltés olyan nagy volt, hogy teljesen kimerített. A tartalékaim között már nem volt elég energia ahhoz, hogy továbbra is magas színvonalon versenyezzek. Hallgattam a korábbi bajnokok és emberek visszaemlékezéseit, akik hasonló cipőben jártak: valamennyien azt mondták, ha megvalósítod az álmod, amikor eléred a hőn áhított sikert, s amikor a pályafutásod ebbe a szakaszba ér, egyszerűen felteszed magadnak a kérdést, hogyan tovább… Abban bíztam, hogy az agyam sohasem kerül majd ilyen helyzetbe, azonban tévedtem. Ugyanolyan mennyiségű edzésmunkát végeztem, mint addig, sőt, még többet is, mivel azt akartam, hogy a tréningeken keresztül jöjjön elő az a parázs, hogy versenyezzek. Nem hagytam ki edzést, fegyelmezett voltam, de amikor mérkőzésen pályára léptem, akkor elszakadt a film. Mivel jól ismertem magam, biztos voltam benne, hogy ez nem fog soha bekövetkezni, ugyanis sem a motivációval, sem az inspirációval nem volt problémám.”

A Roland Garros megnyerése után a 2016-os riói olimpián kellett volna bizonyítania. „Valamennyi Grand Slam-tornát megnyertem, első voltam a világranglistán. Rióban két nappal a mérkőzés előtt, pályafutásom során először megsérült a bal csuklóm. A rendelkezésemre álló negyvennyolc órában az egészségügyi személyzettel, az orvosokkal, a sebészekkel közösen minden módot igyekeztünk megtalálni, hogy felépüljek.”

Az első fordulóban elszenvedett vereség után a szerb teniszezőnek volt egy kis ideje, hogy átgondolja, mi miért történt. „Arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon sokat akartam. Elégtem ebben a nagy akarásban, és nem tartottam magam ahhoz a ritmushoz, amely az edzések tervezését, a felépülést és az ideális felkészülést foglalta magába, és amely egészen addig kitűnően működött. Azért változtattam, mert az olimpiai év minden bizonnyal a legnehezebb, hiszen ugyanannyi verseny van, plusz a különleges jelentőségű ötkarikás játékok. Erre külön kellene készülni, de idő nincs rá, mivel az olimpia mindig Wimbledon és a US Open közé esik, amikor még néhány nagy torna is szerepel a programban. Keserves lecke volt nekem.”

Elismerte, hogy a US Opennel pontot kellett volna tennie az idény végére, de még az is lehet, hogy az olimpiai szereplés után. New Yorkra azonban sikerült erőt merítenie a tartalékjából, döntőt játszott. „Ekkor már a versenyzéshez szükséges utolsó atomjaimat és mentális erőmet mozgósítottam. Az egyetlen ok, ami miatt folytattam a versenyzést az idény végéig, az volt, hogy Andy Murray lendületbe jött, és veszélyeztette az első helyemet a világranglistán. Megengedtem másoknak, hogy hatással legyenek rám. Mélyen éreztem, hogy meg kell állnom, a körülöttem levő emberek, a feleségem és a szüleim is ezt mondták, de természetesen senki nem dönthet rajtam kívül.”

Végül azonban nem ő, hanem ahogy fogalmazott, a felsőbb erő, valamint a teste döntött úgy, hogy pihennie kell, mivel a könyöke nem bírta a terhelést. „Két és fél éve húztam már ezzel a sérüléssel. Arra a kérdésre, hogy miért ilyen sokáig, egyszerű a válasz: egy profi sportoló együtt él egy bizonyos mértékű és szintű fájdalommal, amit el kell fogadnia. Azonban azt is pontosan tudja és érzi, hogy ez a fájdalom mikor lépi át a határt, s mikor akadályozza meg abban, hogy a legjobb teljesítményét nyújthassa. Nálam ez 2016 elején kezdődött. Ellenzem a gyógyszereket, a tablettákat, s mindig arra törekszem, hogy a megelőzésen legyen a hangsúly, ne a gyógyításon, akkor azonban, hogy folytatni tudjam a játékot azon a szinten, amit akkor nyújtottam, döntenem kellett. Az egyik lehetőség az volt, hogy szünetet tartok és a problémával foglalkozom, a másik, hogy gyulladáscsökkentők igénybevételével folytatom a már megkezdett idényt. Utóbbi mellett döntöttem, abban a helyzetben csak így tudtam versenyezni, viszont ez a döntés az egészségem szempontjából nem volt helyes, mivel ez a tünetek elfedése volt. Nem éreztem fájdalmat, de a könyököm egyre rosszabb lett, amiről én viszont nem tudtam, mivel nem éreztem. A fájdalom a test jelzése, hogy valami rosszul működik. Egy életre megtanultam a leckét.”

Amikor feladta a wimbledoni negyeddöntőt, megkönnyebbült, mert tudta, egyszer eljön majd ez a pillanat. „Egyszerűen meg kellett történnie, és amikor végre megtörtént, amikor már nem bírtam fogni az ütőt, akkor megértettem, hogy több hónapos kihagyás vár rám.”

Úgy döntött, 2017 júniusától hat hónapos pihenőre megy, hogy feltöltődjön érzelmileg és pszichikailag is. Ez alatt felkereste a világ legjobb sebészeit, akik szinte kivétel nélkül úgy ítélték meg, nem szükséges a műtét. A féléves kihagyás után azonban a fájdalom ismét jelentkezett, s egy svájci orvos közölte vele: nem kell azonnal, de jobb lenne minél hamarabb megműteni a könyökét. Djokovics nem hallgatott rá, elutazott az Australian Openre, ahol ismét fájt a könyöke, így a műtét elkerülhetetlennél vált, s meg is történt az év elején. „Az orvosi beavatkozás nagyon jól sikerült, gyorsan visszatérhettem a pályára. Senki, sem Andre Agassi, sem Radek Stepánek, sem a doktorok, sem a családom nem támogatta, hogy azonnal pályára lépjek, magam döntöttem. Most már látom, hogy hiba volt – de semmin sem változtatnék, mivel úgy gondolom, hogy minden okkal történik.”

Ez volt pályafutása legmélyebb hullámvölgye, ugyanis Djokovics önmagában és a karrierje folytatásában is kételkedett. Nem alaptalanul, hiszen kikapott a japán Taro Danieltől (109.), a francia Benoit Paire-től (47.) és a szlovák Martin Klizantól (140.) is. „A műtét után rengeteg gondolat cikázott a fejemben, és nem éppen a legvidámabb érzések. Nem szégyellem ezeket a pillanatokat, és a törékenységemet. Ám a szüleim, a feleségem, a testvéreim, a csapatom hitt bennem. Nagy köszönettel tartozom nekik, különösen édesanyámnak, aki a család pillére, és az apámnak, aki egyengette az utamat, és megengedte, hogy megvalósítsam az álmomat.”

Djokovicsnak és feleségének két gyermeke van, Sztefan és Tara. Arra a kérdésre, hogy képes-e kiszakadni a teniszvilágból és a csak a családjával foglalkozni, ezt válaszolta: „Amikor szülővé válsz, a feje tetejére áll az életed. Amikor vége az edzésnek, félreteszem az ütőt, s nem gondolok a teniszre. Leveszem a teniszszerelést, és a szülői ruhát öltöm magamra. Mint apának az a legfontosabb, hogy minőségi időt töltsek el a gyerekeimmel. A végtelenségig hálás vagyok a feleségemnek, hogy megpróbálja megszervezni az életünket otthon és az utazásaink alatt is úgy, hogy a tenisz mellett elég időt fordíthassak a gyerekeinkre.”