A legnagyobb Big Mac: klasszis akart lenni, idegbetegként emlegetik

 

„Neked azon kívül is van valami bajod, hogy egy munkanélküli, elmebeteg f…sz vagy?”

Hát igen, az ifjú John sohasem csomagolta ezüstpapírba a gondolatait, főleg ha egy vonalbíróval keveredett vitába. Ha úgy érezte, megsebezték az önérzetét, bárkit elküldött a fenébe. Csupa csillogás volt az élete, hiszen már akkor elájultak tőle az edzők, amikor először ütőt ragadott. Mivel ír származású édesapja Európában, az amerikai NATO-kontingensnél szolgált, John McEnroe Németország nyugati felében, Wiesbadenben született 1959-ben, de egy év múlva a család már New Yorkban élt, és nyolcévesen már teniszütő volt a kis John kezében.

Még nem volt húsz, és még nem volt hivatásos teniszező, amikor 1977-ben előbb vegyes párosban honfitársnője, Mary Carillo oldalán amatőrként Roland Garrost nyert, majd a selejtezőből érkezve írt tenisztörténelmet Wimbledonban, hiszen első kvalisként elődöntőzött – egyik későbbi nagy riválisával, Jimmy Connorsszal.

„Ezt nem mondod komolyan…”

A világ egyetlen vonal- és székbírója sem érezhette magát biztonságban, ha John McEnroe meccsén dolgozott – akinek hirtelen haragjától talán még a mai Sólyomszem-szisztéma megálmodói is nyugtatón élnének. Visszavonulása után aztán megengedőbb lett a vonalbírókkal, elismerte, hogy a munkájuk nem a leghálásabb a világon, „különösen ha olyanok veszik körül őket, mint például én…” Egyesben már 1979-ben US Opent nyert, elmaradhatatlan társával, Peter Fleminggel pedig párosban Wimbledont és amerikai bajnokságot. A menők közül már a hetvenes években sem sokan játszották az utóbbi műfajt, McEnroe volt a kivétel. Később ezt azzal magyarázta, hogy amíg párosozott, addig sem kellett edzenie.

„Hogy mi a különbség a salak és a fű között? Nem tudom, salakot még nem szívtam…”

A nagy áttörés, a wimbledoni bajnoki cím 1980-ban még nem jött össze, a Björn Borg elleni finálét minden idők egyik legnagyobb csatájaként tartják számon (volt benne egy 18:16-ra megnyert rövidítés is, a döntő szett 8:6 lett az ezzel sorozatban ötszörös győztes svéd javára), és lassan a konszolidált angol közönség is megbarátkozott Big Mackel. (Ahogyan Amerikában becézni kezdték, amíg a magyar televízió ritka közvetítéseiben még a '80-as évek végén is el kellett magyarázni, hogy az elnevezés pontosan mit is takar). Pedig az ifjú, zilált tekintetű, kócos, fejpántos Johnt a vonalbírókkal és a mérkőzésvezetőkkel való áldatlan viszonya miatt Wimbledonban eleinte kifütyülték, amikor megjelent a kijáróban. Később aztán háromszor is felemelhette a tenisz legáhítottabb trófeáját, és még a második vesztes döntőjét (1982-ben Connors ellen) is kolosszális csatában bukta el. Csak a Roland Garros lassú salakján nem termett neki babér, nyilván mert nem szívta, azért.

„A legnagyobb erősségem az, hogy nincs gyengeségem.”

Univerzális, a tenisz minden szegmensében rendkívül képzett, ugyanakkor ösztönösen zseniális játékos volt. Nemcsak emberfeletti igazságérzettel, de a csodás kéz mellett hatalmas szívvel is megáldotta a Jóisten, akkora meccseket kevesen játszottak, mint John McEnroe. A már említett Borg elleni wimbledoni finálé mellett Mats Wilander elleni 6 óra 22 perces győztes 1982-es Davis-kupa-ütközete (9:7, 6:2, 15:17, 3:6, 8:6) és az ettől mindössze egy perccel elmaradó Boris Becker elleni vesztes Dk-klasszikus 1987-ből (6:4, 13:15, 10:8, 2:6, 2:6) egyaránt bevonult a tenisz-örökkévalóságba. Az előbbi csata akkor minden idők leghosszabbja volt, és még ma is ötödik az öröklistán.

A '80-as évek elején olyan magától értetődő természetességgel uralta a férfiteniszt, hogy nem is látszott, ki lehet a kihívója. 1983-ban három 6:2-es játszmában tudott wimbledoni döntőt nyerni az új-zélandi Chris Lewis ellen, 1984-ben elképesztő 82:3 volt az éves győzelmi mutatója (máig élő open éra rekord), miközben kedvére párosozott és Davis-kupázott, szinte le sem jött a pályáról.

„Azt szerettem volna, hogy nagy játékosként emlékezzenek majd rám. Ehhez képest úgy emlegetnek mint egy idegbeteget.”

Jóval túl pályája zenitjén sem volt képes lehiggadni, az Australian Openen 1990-ben, 30 évesen véghez vitte azt a bravúrt, hogy sikeresen leléptette magát a svéd Mikael Pernfors ellen, miután előbb a vonalbíró inzultálásáért, majd ütőtörésért, végül a Gerry Armstrong vezetőbíróval való összeszólalkozásért megkapta a három büntetését. Ezzel még nem lenne baj, de az öltözőben természetesen nem olvasta el a falragaszt, amely a versenyzőket arról tájékoztatta, hogy a korábbi négy helyett ettől a tornától három figyelmeztetésnél jár a leléptetés. McEnroe-t megelőzően 1963-ban dobtak ki valakit így egy Grand Slam-tornáról: akkor a kolumbiai Willie Álvarezt diszkvalifikálták minősíthetetlen viselkedése miatt a Roland Garros második fordulójában.

„Serena Williams? Úgy a hétszázadik lenne a férfi-világranglistán.”

Időközben jó fej, higgadt családapa lett, feleségül vette az eleinte meglepő módon a felnőtt hölgyekért is rajongó Michael Jackson első barátnőjét, a színész Ryan O'Neal lányát, a szépséges Tatum O'Nealt. Három gyermekük (Kevin, Sean, Emily) született, ám az Oscar-díjas színésznő drogproblémái miatt 1994-ben a pár szétvált, sőt John McEnroe 1998-ban gyermekei felügyeleti jogát is megszerezte az addigra totálisan szétcsúszó asszonytól.

Az eleinte az úri közönség által bizalmatlanul kezelt torzonborz hülyegyereket addigra már szívébe zárta a világ. A televíziós reklámokban is rendkívül szórakoztató figuraként tűnt és tűnik fel, a világ talán első számú televíziós tenisz-szakkommentátoraként pedig továbbra sem tesz lakatot a szájára. Kendőzetlenül elmondja a véleményét a doppingról („Imádom, hogy ezek a srácok és lányok kétszer akkorára nőnek egy év alatt, és különleges edzésprogramokról meg vadonatúj diétáról beszélnek a koksz helyett”), a női tenisz csillagairól vagy éppen a politikusokról („Bush egy idióta, és ha ő elnök lehet, akkor tényleg bármi lehetséges”). És öregségére még azt is belátta, hogy nem ártott volna, ha édesapja kisgyerekként őt is fél évre eltiltja a tenisztől egy összetört ütő miatt, ahogyan az Björn Borggal történt.

Igaz, az a fél év talán ma is tartana.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 16-i lapszámában jelent meg.)