Amerikai egyetemi bajnok volt, de hátrébb lépett a húga miatt

– Babos Tímea gyakran nyilatkozik, Babos Csaba is meg-megszólal, Babos Zsuzsanna viszont nem szerepel – pedig Tímea azt szokta mondani, a nővérét látva kezdett el teniszezni. És ön?
– Én meg apát láttam. A szüleim egy sportcentrumot béreltek, amelyben voltak teniszpályák, apa ott edzősködött, tehát én is a teniszpályán nőttem fel, mint Timi, rólam is készült kép csecsemőként egy teniszütőn, mint róla. Hozzá hasonlóan gyerekként magyar és vidékbajnok voltam, vezettem a hazai ranglistát. A Nemzetközi Teniszszövetség ranglistáján a tizenhetedik volt a legmagasabb helyezésem, tizenhét-tizennyolc évesen olyan játékosok ellen nyertem, mint a világelső szerb Jelena Jankovics, a kétszeres Grand Slam-bajnok orosz Szvetlana Kuznyecova vagy a párosban most világelső cseh Barbora Strycová.

– Mikor akadt meg a karrierje?
– Tizennégy évesen egy teljes nyarat kihagytam – az volt az első törés. Edzésen megcsípett egy kullancs, az egyik reggel pedig úgy ébredtem, hogy lebénult az arcom. A kórházban agyhártyagyulladást és arcidegbénulást diagnosztizáltak. Akkoriban nem antibiotikumos tablettával kezelték az ilyesmit, hanem intravénásan kaptam meg a gyógyszert minden nap dél és egy között, tehát egy hónapig bejártam a kórházba, plusz sokkterápiával bírták mozgásra az arcidegeimet. Egyébként heteken keresztül le kellett ragasztani a szemem, hogy egyáltalán aludni tudjak… Utána meg tíz perc kocogás után száznyolcvanra ment fel a pulzusom… Emiatt gyakorlatilag a teljes második félévem kiesett.

– És a második törés?
– A juniorkarrierem után meg kellett hoznom a döntést, hogy elkezdjem-e a profi pályafutást, vagy elfogadjam valamelyik amerikai egyetem ösztöndíját. A családom nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy a profi karriert válasszam, de azért egy évig megpróbáltam.

– Nehéz volt?
– Edző és pénz nélkül jártam a világot, borzasztó helyekre utaztam. Timi szokta mondani, hogy milyen körülmények között versenyzett, de az én lehetőségeim még az övéit is alulmúlták, senkinek sem kívánom. Indiában a döngölt tehéntrágya volt a kemény pálya, imádkoztak érte, hogy ne essen az eső. Nigériában apával voltam, három nap után mindenki menekült, mert megbetegedett, negyven fok feletti lázzal szenvedtünk mi is. A szállodában – ahol kétóránként lekapcsolt az áram – az orvosnak fogalma sem volt arról, mi a bajunk, de bontott tűvel akart nekünk beadni valami vitaminkoktélt… Magas lázzal kellett elmennünk a postára és sorba állni, hogy telefonálni tudjunk. Szóval, Timi ennek a tapasztalatnak hála, nem megy Indiába vagy Nigériába versenyezni.

– Ön miért tette? Jó ötletnek tűnt?
– Nem indultak ám ott rossz teniszezők, például az indiai Sania Mirza is játszott. Nigériában meg három egymást követő versenyt rendeztek, első kiemeltként, ha megnyerem a tornákat, pontokban jól fizet, és feljövök a világranglistán a négyszázadik helyről mondjuk a kétszázötvenedik környékére, és többé nem kell ilyen helyekre járnom. Apával kitapasztaltuk, hova érdemes utazni a profi pályafutás elején, és hogyan lehet a legolcsóbban megúszni.

– Eszébe jut még más emlékezetes történet?
– Izraelben fizették a szállásunkat, de egy ifjúsági hostelben. Az emeletes ágyakon férfi edzők és női játékosok egy szobában aludtak… Elmentünk délelőtt edzeni apával, de naivan ott hagytuk a cuccunkat, mire visszamentünk, mindenünket elvitték, pénz és útlevél nélkül álltunk ott egy világvégi városban. Akkoriban nem volt viber meg mobiltelefon, külföldről nem lehetett csak úgy hazatelefonálni. A tornaigazgató adott kölcsön, hogy eljuthassunk a magyar követségre a hazatérési engedélyünkért.

– Hasonló helyzetben volt, mint Tímea, tehát azt költötték a karrierjére, amit az édesapjuk megkeresett a tenisszel?
– Pontosan, éppen ezért egyedül repültem Törökországba, a Fülöp-szigetekre vagy a junior Grand Slamekre, mert apának dolgoznia kellett – ha ő nem dolgozott, nem tudtam utazni. Azt a pénzt forgattuk vissza a sportba, amit apa vele megkeresett – így egyeztek meg anyával, aki itthon a hátországot jelentette. Én – néha apával, néha nélküle – utaztam, anya Timit nevelte és az itthoni konditermet vezette. A pályafutásunkhoz kellett két erős pillér, a szüleink, akik mindketten óriási áldozatot hoztak értünk.

– Hogyan jött az amerikai lehetőség?
– Az egyetemi edzők nyáron járják az európai versenyeket, toborzókörutakon tesznek ajánlatokat a tehetséges játékosoknak. A fiatalok három egyetemet látogathatnak meg, de nekem a Berkeley Egyetem elsőre megtetszett. Teljes sportösztöndíjat kaptam, amit az első pillanattól kezdve el akartam fogadni, hiszen a világ egyik legjobb egyeteme, a teniszcsapata a legjobb tízben volt, a kinti magyarok is ajánlották. Nem szórakozni akartam Kaliforniában, hanem tanulni és teniszezni: a marketing volt az első szakom, a második pedig az európai gazdaságpolitika.

– Jó döntés volt?
– Egyértelműen. Igaz, többet is elérhettem volna a karrieremben, ha anyagilag segít egy szponzor és utazhat velem edző – sok olyan játékos a mai napig top százas, akit tizennyolc évesen még legyőztem. Az egyetemi mezőnyben is jól szerepeltem, kevés nehéz ellenfelem volt, a mai napig én vagyok az egyetlen magyar, aki első divíziós amerikai egyetemi bajnokságot nyert. Vezettem az egyéni ranglistát, a csapattal a Berkeley története során először bejutottunk a döntőbe. Szóval, az egyetemnek igazi sikerkorszaka volt ez a négy és fél év.

– Nem térhetett volna vissza a profi teniszbe az egyetem után?
– Vannak, akik megteszik, például Jennifer Brady vagy Alison Riske is visszatért – de az amerikai játékosok egészen más lehetőségekkel gazdálkodhattak. Az egyetemi bajnokok például anno szabadkártyát kaptak a US Openre – én ugyan másodévesként nyertem, de külföldiként nem nekem adták, inkább a döntőbeli ellenfelemnek, az amerikai lánynak. Később, mivel egyre több külföldi lány győzött, meg is szüntették ezt a szabadkártyás lehetőséget.

– És mire ön végzett az egyetemen, már a testvére is egyre jobb eredményeket ért el.
– Igen, második volt a juniorok világranglistáján, elindult a karrierje. Nem volt opció, hogy miközben ő bemutatkozik a profik között, én is újrakezdem gyakorlatilag a nulláról. A családunk nem bírta volna anyagilag. Úgy voltam vele, oké, nekem megvolt a lehetőségem, most Timi jön.

– Ez azért pokolian nehéz döntés, nem?
– De. Az volt az álmom, hogy profi teniszező leszek, és végignéztem, hogy akiknél anno jobb voltam, azok befutottak és a mai napig kiválóan megélnek a sportból. De Timi már kicsiként is tehetségesebb volt nálam. Ő játszott a labdával, nekem minden mozdulatot meg kellett ismételnem ezerszer. Nyolc és fél év van köztünk, amikor én tizennyolc voltam, ő akkor váltott úszásról teniszre, és látszott, hogy ügyes. Ez az élet nagy lemondásokkal jár, és ő alkalmasabb erre.

– De akkor is… Nagyon jó testvérnek kell lenni ahhoz, hogy hátrébb lépjen a másik érdekében. Minimális irigység sincs önben?
– A szüleimet állandóan arról kérdezik, hogy Zsuzsi nem irigy Timire? Nem. Én vagyok a legnagyobb szurkolója, ha egy rossz meccs után hajnali négykor felhív, örömmel beszélek vele. Ha én nem vagyok, és nem járom végig azt az utat, akkor ő sem tartana itt, ezt mindketten tudjuk. De ahogy említettem, ő alkalmasabb erre az életre, ügyesebb, tehetségesebb és lelkileg erősebb.

– Mivel foglalta el magát a profi tenisz helyett?
– Diplomázás után Washingtonba költöztem, és elkezdtem dolgozni az egyik legnagyobb sportügynökségnél. Többek között Caroline Wozniacki, a Bryan testvérek, Sloane Stephens, Sam Querrey és John Isner marketingcsapatának voltam tagja. Wozniacki például az én hangomon szólalt meg a blogjában: beszéltem vele vagy küldött egy e-mailt, és az alapján írtam meg. Emellett a kreatív képekért voltam felelős – három évig csináltam.

– Miért hagyta abba?
– Washingtonban megismertem a mostani páromat. Idővel elkezdtünk beszélgetni a családalapításról, gyerekvállalásról, és mindketten azt gondoltuk, hogy ez a marketinges élet – állandóan utaztam a játékosokkal – nem alkalmas erre. Először egy évig edzősködtem egy akadémián, ahol Frances Tiafoe is készült, aztán letelt a szerződésem, és úgy döntöttünk Frankkel, hogy visszatérünk Európába. Ő amerikai és brit állampolgár, plusz jól beszél németül, így Sopronba tudtunk költözni. Ausztriában dolgoztunk, én például a Swarovskinál foglalkoztam a marketinggel. A másik érvünk a hazaköltözés mellett az volt, hogy ha megszületik a gyerekünk, ne úgy nőjön fel, mint az Egyesült Államokban szokás, hogy az édesanya hat hét után visszamegy dolgozni, a gyerek meg jobban beszél spanyolul, mint angolul, mert mexikói dajka neveli fel. Sok ilyet láttunk. Itthon messze jobb az anyai szabadság. A fiam most volt hároméves – egyébként magyar és brit állampolgár –, a második gyermekünk pedig szeptemberben jön világra.

– Milyen nyelven kommunikál a párjával?
– Angolul. Frank szinte mindent megért magyarul, de nem beszéli a nyelvet. A gyerek ezt ki is használja: elkezd úgy beszélni magyarul, hogy az apja ne értse meg, aztán még ki is neveti. Frank öntörvényű, makacs ember, és nagy álma volt, hogy ne másoknak dolgozzon, így saját céget alapítottunk, dizájnbútorokkal, egyedi készítésű fabútorokkal foglalkozunk. Timi lakása például Frank munkája: Timit egyébként is érdekli a lakberendezés, voltak konkrét ötletei, Frank pedig megvalósította őket, Kongóból rendelt fát, meg ilyesmi.

– És hogyan áll a tenisszel?
– Sehogy. Sportos, gyerekként egy bentlakásos angol iskolában szinte lyukas ütőkkel játszottak, de ennyi a kapcsolata a sportággal.

– Visszatérve a washingtoni évekre: milyen figurák az előbb felsorolt sztárok?
– Isner, Querrey vagy Bryanék nagyon normálisak, velük sokszor vacsoráztunk, beszélgettünk, nevettünk. Isner például az én korosztályom, nyolcvanötös. Ha látnak a versenyeken, köszönnek. Ugyanilyen Kuznyecova vagy mondjuk Jankovics, akivel tizenévig nem láttuk egymást, de amikor Timivel elutaztam egy tornára, megismert és odajött köszönni. A mostani generáció már nem ilyen. Kiképezték őket, hogyan viselkedjenek a média előtt, melyik arcukat mutassák, mit válaszoljanak a kérdésekre. Kiskoruk óta egy stáb dolgozik velük, Stephens mellett például ugyanaz az ügynök áll, aki nekem még a főnököm volt Washingtonban. A lányoknál nincs meccs után barátkozás, mint a fiúknál, ezért is különleges, hogy Timi és a párosbeli partnere, Kristina Mladenovic jó barátnők is egyben. Amikor például a Balatonnál pihentünk, mindennap beszéltek.

– De a régi kapcsolatok megmaradtak? A születésnapján ír egy üzenetet Wozniacki?
– Á, ő nem is köszön, simán elsétál mellettem, pedig évekig dolgoztunk együtt. De a szülei megismernek, amikor Szingapúrban voltunk Timivel, az édesapja odajött hozzánk. A fiúk az ügynökeiket havernak nézik, egymás esküvőjére járnak, a lányoknál nincs ilyen. Ha már Wozniacki: volt, amikor elmentünk a családjával vacsorázni, valami elképesztően elegáns helyre, ahol azt se tudod, melyik villához nyúlj. Isner meg csak annyit kérdezett: melyik sportbárba üljünk be?

– Hogyan kötött ki végül a testvére stábjában mint médiamenedzser?
– Tavaly, életünkben először eljutottunk egy közös családi nyaralásra a szüleinkkel – addig vagy kellett a pénz a teniszemre vagy versenyeztem, aztán Timinél ugyanez volt a helyzet. Timi kérdezett meg, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk, hiszen a fiam nagyobb már, időm akad, és szívesen is csinálom. Ezt tanultam, ezzel foglalkoztam Amerikában, tehát nem jelentett újdonságot. A repülőjegyek, könyvelések, rengeteg papírmunka… Ezeket is én intézem. Előfordul, hogy hét-nyolc órára lekötnek az ügyei, de van, amikor napokig nincs teendő. A világbajnoki győzelme után például teljes volt a káosz, rengeteg interjú, szponzori megkeresés, egyéb meghívás. Aztán az Australian Open-döntő után feltörték a Facebook-fiókját, azzal kellett foglalkozni – sokan a mai napig nem tudják, hogy új fiókja van. De Wimbledonba például csak szimplán kimentünk a fiammal és anyuval hozzá, mert padlón volt a selejtezős vereség után.

– Teniszezni is szoktak?
– Legutóbb akkor játszottunk együtt, amikor vagy tíz éve magyar bajnokságot nyertünk párosban. Várandósan nyilván nem, de egyébként teniszezem, nem szakadtam el a sportágtól. Apával szoktunk nagy meccseket játszani, mert benne is hatalmas a versenyszellem – csak úgy, kényelmesen ütögetni nem szeretek. Próbálok olyanokkal játszani, akikkel szemben azt érzem, sportoltam egy jót.

– Testvérként sem lehet könnyű elfogadni, hogy Tímeát gyakran kritizálják – de most, hogy csapattag, még rosszabb?
– Amíg más időzónában és kontinensen éltem, nem néztem a hozzászólásokat, és most is próbálom megkímélni magam tőlük, de azért van, ami kiveri nálam a biztosítékot. Akik szidják, nem tudják, milyen nehéz ez az élet, sokan pedig az elbukott sportfogadásuk miatt rúgnak bele. Egyesben hét évig a top százban végzett a ranglistán, a világ egyik legjobbja párosban, ismerik a nevét – nem olyan rossz teniszező, na… Ha nem Magyarországon születik, valószínűleg sokkal jobban becsülnék az eredményeit. A világ egyik legnépszerűbb és legnagyobb sportágában sikeres, itthon mégis olyan Instagram-celebekkel kell megküzdenie egy-egy szponzorért… Timi nem akar a bulvárlapokban szerepelni, és ezzel támogatókat szerezni.

– Azért volt néhány nem túl szerencsés nyilatkozata…
– Igen, tudjuk, hogy valamikor nem azt nyilatkozza, amit elvárnak tőle, vagy ha elszámolna háromig, mást mondana – de ő nem játssza meg magát, azt mondja, amit gondol. Itthon nem fogadják el, ha kijelenti, a világ egyik legjobb párosjátékosa, és ő a vezér a pályán – pedig ha megkérdeznék Kikit, ugyanezt állítaná. Nálunk ezért nagyképűnek tartják, külföldön simán elfogadnák a szavait.

– Szoktak beszélni az interjúk után?
– Persze, néha össze is zördülünk emiatt. Én szeretek finomabban fogalmazni, nem vagyok olyan karakán, mint ő. Timi odaáll és elmondja a véleményét, ha nem tetszik neki valami. A véleményemet a nyilatkozatairól néha elfogadja, néha nem – én kritikusan állok a szavaihoz, de ő erre azt szokta mondani, hogy mindenkinek úgysem tud megfelelni. És igaza van: ha fogyna harminc kilót és minden versenyt megnyerne, akkor is megtalálnák…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. augusztus 3-i lapszámában jelent meg.)

FOTÓK: A BABOS CSALÁD FOTÓALBUMÁBÓL