Tenisz: Djokovics nem is gondol a befejezésre

Vágólapra másolva!

2022.09.25. 18:43

Címkék

Július 10. óta először teniszezett élesben Novak Djokovics – a Laver-kupa második és harmadik napján lépett pályára a 35 esztendős szerb, és legalábbis szombat este ott folytatta, ahol Wimbledonban abbahagyta, gyönyörű tenisszel verte meg a US Openen elődöntőig vágtázó amerikai Frances Tiafoe-t, majd Matteo Berrettinivel behúzott egy párosgyőzelmet is. Igaz, vasárnap aztán váratlan vereséget szenvedett a zseniálisan teniszező kanadai Felix Auger-Aliassime-től, mindazonáltal nagyon nem kell félteni: Roger Federerhez és Rafael Nadalhoz képest elsőrangú egészségnek örvend.

Az erre vonatkozó kérdésre például közölte: „persze, jóval öregebb vagyok nála (itt ujjával a mellette vigyorgó olasz párospartnerére, Berrettinire bökött), de őszintén szólva, nem érzem magam annyira idősnek ahhoz, hogy a teniszkarrierem végén gondolkodjak. A testem továbbra is remekül kiszolgál, figyel rám. Márpedig úgy hiszem, harmincöt fölött ez a kulcs. Persze érzem, a dolgok másképp működnek, mint amikor csak huszonöt vagy – ahogy a test reagál a versenyekre, ha például több egymást követő héten szerepelsz tornákon. Tény, ma már ez teljesen más, épp ezért nagyon-nagyon megfontoltan állítjuk össze a programomat.”

Djokovics, mint mondta, messze nem játszik annyit, mint évekkel ezelőtt, „mivel a legnagyobb tornákon akarok csúcsformában lenni, a Grand Slameken és az ATP topversenyein, amikor a hazámért játszom. Itt érzem magam a leginkább motiváltnak, ez adja az inspirációt, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. És egyértelmű, hogy folytatni akarom, a pályafutásom vége még csak fel sem tűnt a horizonton.”

A 21-szeres Grand Slam-győztes ugyanakkor jelezte, nem feltétlenül szeretne hosszan beszélni saját magáról, mert ez az esemény most Roger Federer búcsújáról szól, arról, hogy mi mindent ért el a svájci, és mi mindent köszönhet neki a sport. Ennek kapcsán megjegyezte: „Szomorú nap volt a péntek, a sportágnak, a sportvilágnak, mégis, ahogy az egész történt, maga volt a tökély, így kell elköszönnie egy legendának.”

Djokovics ezután arról beszélt, hogy Federer visszavonulása ellenére a Laver-kupának igenis van létjogosultsága, mert egészen különleges hangulata van a viadalnak. „Itt végre egy csapatban lehetünk olyan nagyszerű játékosokkal, akikkel az év összes többi hetében riválisok vagyunk. Ráadásul ugye van az a szabály, hogy a csapatszobába csak mi jöhetünk be, senki más, azaz miközben a profiversenyeken, ha egy légtérben is vagyunk, szinte mindannyian a saját emberinkkel töltjük az időt, az edzőkkel, a fizioterapeutákkal, menedzserekkel. Itt viszont magunk között lehetünk, és ezek az órák elmondhatatlanul értékesek, mert sokkal, de sokkal jobban megismerjük egymást.”

És persze megy a szövegelés is, az idei évben óriásit alakító, és épp ezért először beválogatott norvég Casper Ruud például elárulta, kissé „le van maradva” a többiektől az egymás közötti poénkodásban, ami olyan intenzitással megy, amihez ő egyáltalán nincs hozzászokva... Azaz remélhető, hogy a Laver-kupa folytatódik – már bejelentették, hogy jövőre Vancouverben, 2024-ben pedig Berlinben lesz így, szeptember harmadik hetében –, és ha minden igaz, Djokovicsot is láthatjuk még az európai csapat tagjaként jónéhány éven át.

KI A LEGNAGYOBB?
Federer visszavonulása kapcsán persze folyamatosan előkerül a kérdés, vajon kimondható-e, hogy minden idők legnagyobbja intett búcsút a tenisznek, elvégre az elsődleges mérőszámnak tekintett Grand Slam-győzelmek tekintetében már Nadal (22) és Djokovics (21) is előzi a 20 trófeát begyűjtött svájcit. A vita alighanem eldönthetetlen, mindenesetre a Világcsapat legendás kapitánya, John McEnroe az egyik médiaeseményen sajátos perspektívába helyezte a kérdést. „Szerintem ez megválaszolhatatlan kérdés. Ami biztos, hogy Roger minden idők legjobb füvespályás teniszezője, hozzá hasonlót azon a borításon még soha nem láttam. Rafa a salakon a legjobb, de nagyon magasan, ehhez kétség sem férhet, Novak pedig keménypályán a legjobb, bárkihez viszonyítva.” A riporterek persze csak nyomták Big Mac-et, hogy mondjon már egy nevet, mire ő közölte: „nem fogok nevet mondani. Azt tudom, hogy Rogert élmény volt nézni. Nekem minden perc élményt jelentett, amikor a pályán láttam. Legalább akkorát, mint hogy most interjút adhatok nektek...” – váltott egy pillanat alatt ironikusba a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai zsenije. Egyébként, ha már a legnagyobb kérdés körül forog minden – azért nem baj, ha egy pillanatra a múltba révedünk, vagy legalábbis szemünket a Federer-Djokovics-Nadal hármasról egy picit a nézőtér első sorában helyet foglaló Rod Laverre irányítjuk. Csak történelmi gyorstalpaló jelleggel: a hétvégi torna ausztrál névadója arról nevezetes, hogy ő az, aki a férfimezőnyben utoljára csinálta meg a klasszikus Grand Slamet, még 1969-ben. Ami jól mutatja, milyen elképesztő teljesítmény egy naptári évben megnyerni az Australian Opent, a Roland Garrost, Wimbledont és a US Opent. Sok fantasztikus játékos fordult meg a világ pályáin Laver után, itt van például a mostani nagy hármas is, ám a klasszikus Slam még nekik sem sikerült, bár Djokovics esztendeje egyetlen meccsre volt ettől, de – nem. New Yorkban kikapott Medvegyevtől a döntőben, holott az előző három nagy tornát behúzta. S mivel 1969-re már senki sem emlékszik, a tenisz szakírók jobb híján karrier Grand Slamekkel kárpótolják a nagy produkciókra vágyó közönséget (olyan sincs sok, aki pályafutása során legalább egyszer diadalmaskodott mind a négy nagy tornán – ez speciel Federeréknek egyaránt megvan), meg hogy Serena Williams anno nyerte a négyet zsinórban, igaz, nem ugyanabban az évben (ezt nevezték Serena Slamnek); az öreg szakírók ugyanakkor jelezték, ez mind nagyon szép, ám a hagyományaira méltán büszke sportágban egyfajta Grand Slam létezik, az, amit Laver csinált meg 1969-ben, legutoljára pedig Steffi Graf 1988-ban. Na most mindezek fényében rögtön szögezzük le: Rod Lavernek ez már a második Grand Slamje volt, először ugyanis épp 60 éve, 1962-ben koronázták mind a négy topviadal királyává, aminek az értékéből semmit sem von le, hogy akkoriban még az ausztrál és amerikai bajnokságot is füvön rendezték. Ehhez azonnal csapjuk hozzá, hogy ausztrál nem véletlenül „szerénykedik” mindössze 11 Grand Slam-trófeával: legszebb éveire esett ugyanis az amatőr és a profitenisz éles szembenállásának utolsó nagy korszaka. 1962-es tarolását követően azonnal átment az akkoriban komolynak számító pénzeket fizető profik táborába, így viszont a korabeli szabályok értelmében elesett attól a lehetőségtől, hogy a kizárólag amatőr státuszú versenyzőknek rendezett GS-tornákon szerepeljen. Azaz 1963 és 1968 között öt év és 20 torna maradt ki neki, mielőtt a végképp tarthatatlanná váló viszonyokat sikerült felszámolni (az amatőrök is kaptak pénzeket a különféle eseményeken, csak asztal alatt). 1968-ban olvadt össze a két teniszvilág, beköszöntött az Open Era, így Laver előbb megnyerte Wimbledont '68-ban, majd 31 évesen másodszor is megcsinálta a Grand Slamet. Ha azt vesszük, hogy pályafutása alatt összesen 198 tornát nyert (amatőrként és profiként, ennyit soha, senki), akkor talán el tudjuk képzelni, hogy ha annak a kimaradt 20 GS-tornának csak a felét húzza be, netán eggyel többet, akkor ma pont 22 trófeával állna, mint az örökrangsort vezető Rafa Nadal. Szóval: ki is a legnagyobb?