Kisbolygó, nagy csillag – Csinta Samu publicisztikája

Kétségbevonhatatlan igazság, hogy mindenki a saját kezével építi az útját simára vagy döcögősre, vívja ki az emberek rokonszenvét, vagy épp ellenkezőleg, válik páriává. A sportolóknál sincs ez másként, sőt! Mivel az igazán nagyok folyamatosan a kirakatban töltik mindennapjaikat, emberi nagyságuk, illetve gyengeségeik eleve túldimenzionált módon válnak a közbeszéd tárgyává. Az emberileg szimpatikus alkatokat még magasabbra emelik a sportteljesítmények, de a másik táborba tartozókon is sokat segít, ha számolatlanul lövik a gólokat, nyerik a versenyeket. Nevesítésre is vállalkozom, még ha nem is számíthatok ebben egyöntetű támogatásra. Meggyőződésem például, hogy Cristiano Ronaldo tömény arroganciát sugalló megnyilvánulásainak megítélésén sokat kozmetikázott a tény, hogy mindenkori csapatait rendre diadalra vitte. Ettől persze még lehet érző, az emberi szenvedés iránt mélységesen empatikus alkat, de úgy látom, ezt nem nagyon tudja „eladni” magáról. Így aztán hajlok arra, hogy a különböző támogatásokban, alapítványokban való részvétele, a kommunikálásuk jelentős mértékben ezt a szűkre szabott érzelmi eszköztárat igyekszik szélesíteni.

De hasonlóan vagyok a szerb Novak Djokoviccsal is, akinek győzelmei előtt nem győzöm megemelni a kalapom, viszont soha, egyetlen pillanatig sem tudta belopni magát a szívembe. Sőt, bevallom, rendre a mindenkori ellenfelének drukkolok. Djokovics révén már ott is vagyunk a téma, illetve a sportág, azaz a tenisz kellős közepében, a közelmúlt egyik olyan eseményére szeretnék ugyanis reflektálni, amely képesnek tetszik árnyalni bennem is a tetszik-nem tetszik kérdést. Konkrétan arra a szeretet- és elismeréshullámra gondolok, amely Rafael Nadalt övezi az épp zajló madridi tornán. Nem annyira a 64 közé jutásért vívott, amúgy történelmi jelentőségű találkozón, amelyet két sima szettben nyert meg az amerikai Darwin Blanch ellen. Aki lemaradt volna a pillanatról: a meccs történelmi jellegét a felek közötti korkülönbség adta, az a 21 év és 117 nap, amely az ATP 1000-es tornák történetében az eddigi legnagyobb. A történeti hűség kedvéért álljon itt, hogy a 22-szeres Grand

Slam-győztes „papa” alig több mint egy óra alatt búcsúztatta a megtiszteltetéstől a végletekig meghatódó 16 éves „gyereket”.

De hadd tisztázzam a Nadalhoz fűződő személyes „viszonyomat”. Az alig több mint egy hónap múlva 38. életévét betöltő spanyol teniszezőt a 2000-es évek derekán fedeztem fel magamnak – mint ahogy talán a sportág szűken vett keresztmetszetén túl mindenki –, és arról is csak jóval később értesültem, hogy 2001 májusában, nem egészen 15 évesen egy salakpályás bemutatón legyőzte a 36 éves ausztrál Pat Casht, aki „alig” tizennégy esztendővel korábban győzedelmeskedett Wimbledonban. Dicsőséglistájának puszta felsorolása itt és most indokolatlan, legfeljebb annyi kívánkozik még ide, hogy 2010-es US Open-győzelmével Andre Agassi mellett ő a másik férfi teniszező, aki mind a négy Grand Slam-torna, mind az egyéni olimpiai aranyérem megnyerésével büszkélkedhet.
Ezzel együtt az elmúlt másfél évtizedben számomra sokkal inkább a svájci Roger Federer volt a „bajnok”, miközben tudva tudom, hogy épp Nadal volt az első teniszező, aki győzni tudott Federer ellen egy Grand Slam-döntőben. No meg hogy a 28 egymás elleni hivatalos ATP-meccsből 18-at a spanyol nyert meg. Ennek ellenére a szememben mindig Nadal volt az a fajta győztes, aki sima meccseken is képes volt látványosan „szenvedni”. Gyorsaságra épülő játéka, az agresszív válaszütések, a kiváló védekezés garantáltan felőrölte, hibába és őrületbe hajszolta az ellenfeleket. Erényeit mindig készséggel elismertem, de inkább Federer eleganciáját díjaztam, amint szinte izzadság nélkül táncolt át a világon.

Az utóbbi időben persze sokat puhult az álláspontom. Imponáló a sérülésből sérülésbe lépő, ezzel együtt változatlanul a jövőbe tekintő Nadal olimpiacentrikussága, bár nyilván rajta és közvetlen környezetén kívül aligha tudja bárki is, hogy Párizs perspektívája nélkül láthattuk volna-e Nadalt az idén a pályán. Hogy azért a búcsú pillanata valahol a közelben ólálkodik, arra talán a madridi torna során döbbenhettünk rá, amikor egy második fordulós mérkőzésen telt ház, 12 442 néző tartotta fontosnak jelen lenni a Manolo Santana Stadion lelátóján a spanyol ikon talán utolsó madridi fellépésén. Köztük olyanok, mint a spanyol király, VI. Fülöp, vagy a Zinédine Zidane-hoz és Viníciushoz hasonló sportsztárok.

„Rafaaa! Rafaaa! Rafaaa!” – hangzik a skandálás a behúzott tetejével, csillogó fényeivel inkább hatalmas előadóterem, mintsem sportpálya benyomását keltő arénában. Elsőként Alex de Minaur vonul be szinte a sors iróniájának megtestesüléseként, hiszen az ausztrál – a jelen talán leggyorsabb teniszjátékosa – volt az, aki alig egy héttel korábban Barcelonában elbúcsúztatta Nadalt. Vagy épp fordítva? Ő lehet az, aki ellen minden fájdalma, fizikai korlátja ellenére újjászületik a nagy spanyol? Rafa belépésekor mindenesetre szinte felrobban a stadion, a tv-közvetítésen is egyértelműen átsugárzik a szeretet és a remény: talán lehetséges…

A mérkőzés első fele folyamatos dráma. Játék az idegekkel, előny itt, előny ott, rövidítésbe torkolló játszma, 6:2-es Nadal-vezetésről egyenlít De Minaur, hogy aztán kitörjön a féktelen öröm: a 17 perces tie-break Nadal győzelmével végződik. A pihenő során elcsendesedő nézőtérről egyszer csak magányos hang harsan fel: „Rafa, Madrid te quiere!” (Rafa, Madrid szeret téged!” Lehet, hogy ez a tiszta, feltétel nélküli szeretet segíti hozzá Nadalt, hogy a második játszmára megritkuljanak az elsőben látott hibák, és Rafa egyre inkább a nagy Rafához kezdjen hasonlítani.

Azon a meccsen a spanyol talán minden korábbinál nagyobb mértékben túllépett saját korlátain, újra felidézve emblematikus értékeit: soha fel nem adni, mindent kitenni a pályára, harcolni akkor is, amikor már nincsenek eszközeid. A szenvedő Nadalt láthattuk, akit – nincs rá jobb kifejezés – megnemesített a szenvedés. Azt éreztem akkor, hogy ha majd visszavonul, ez a szenvedés már örökre hiányozni fog a tenisz világából.

És most már bevallom, őszintén drukkolok neki, hogy valóra váltsa álmát. Akár annak továbbfejlesztett változatát is, hiszen immár kimondatott: az olimpiára összeállhat a Nadal, Alcaraz páros. Szerintem mindenki érdeklődve várja a világraszóló duó első közös próbálkozását, amelynek még nincs időpontja és helyszíne, csak a közös akarat, hogy valami egész különleges színt kapjon Nadal pályafutásának alkonya. Persze mindenekelőtt azért kell mindannyiunknak drukkolnia, hogy Rafának legyen ereje és egészsége pályára lépni Rómában, majd a Roland Garroson. Az ő esetében ugyanis abszolút érthető és elfogadható a rövid távra szóló tervezés, ő nem is hitegeti sem saját magát, sem pedig a híveit. A De Minaur elleni meccset követően is úgy fogalmazott, hogy a Roland Garroson való indulása Róma függvénye.

Amikor e sorok születnek, még nem tudni, sikerült-e Nadalnak túllépnie a madridi harmadik fordulón, vagy az argentin Pedro Cachín jelentette az ottani végállomást. Az előző meccsen látott szimpátiatüntetés után azonban igazából mindegy is. Rafának már jó ideje helye van a galaxisban. És nem csak azért, mert már kisbolygót is neveztek el róla.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!