Babos: Egy olyan pillanat sem volt, amikor izgultam volna

– Csak a győzelem mámorára vagy az események részleteire is emlékszik?
– Nem volt olyan pillanata a meccsnek, amikor izgultam volna, vagy ne kontrolláltuk volna – kezdte Babos Tímea a Nemzeti Sportnak. – Az első játszmában sikerült 2:4-ről fordítanunk, és utána is akadtak nehéz pillanatok, viszont a lényeg, hogy a világ egyik legjobb párosa ellen tudtunk nyerni, amely szinte mindent elért már a pályafutása során, és mindig eljut a végéig. Nálunk, ugye, három a magyar igazság, és habár sima párosban ez volt a harmadik Grand Slam-finálém, összességében a negyedik, ezért főleg boldog vagyok, hogy immár én is Grand Slam-győztesnek vallhatom magam.

– Megverték az első és a második kiemeltet is, ennél aligha lehetett volna nehezebb az út…
– Minden forduló nehéz volt. Az első a körülmények miatt, a második, mert trükkös ellenféllel játszottunk, ráadásul Kiki még nem volt csúcsformában. Talán a harmadik mérkőzés lett könnyebb, ám ott is voltunk hátrányban. Utána jött az elképesztő negyeddöntő… Végül is az elődöntő és a döntő lett viszonylag sima. Ám ma is olyan duóval vívtunk, amely minden évben nyer legalább egy Grand Slamet, nyert már világbajnokságot, nyert már olimpiát... Megédesíti a győzelmet, hogy ilyen pároson kerekedtünk felül.

– Mi volt a finálé legnagyobb nehézsége: a rivális történelme, a saját pályafutásából még hiányzó Grand Slam-trófea terhe, a második játszma sok brékje, az eső lógó lába és a szürkeség…?
– Nem is tudom… Például nem emlékszem, legutóbb mikor ritörnöztem ilyen jól, úgyhogy nehezen találnék olyat, ami nem működött. Pedig mindent megpróbáltak, szerváltak testre, nyesve, keményen. Én is buktam adogatójátékot, akadtak kettős hibáink, mégis inkább az volt a nehéz, hogy a kezünkben lévő irányítás ne is csússzon ki onnan. Az nagy szerencse, hogy nem esett, pedig már összehúzták kicsit a tetőt... Volt egy-két játék, nagyjából tíz perc, amikor nehezen lehetett látni – persze én pont akkor szerváltam, és az a gém tartott a legtovább! Én is alig láttam a labdát, mert hátul a szponzorok LED-fala vakítóan élesen világít –kértem, hogy kapcsolják be a reflektorokat, mert Kristina sem látott a kék szemével és kontaktlencséjével... Fontos, hogy azt a játékot megnyertük – utána már bízhattunk abban, hogy Makarova megremeg, az ő párosuknál tízből kilencszer így van. Nagyon boldog vagyok, és rendkívül örülök, hogy végre a magasba emelhettem egy Grand Slam-trófeát, ez leírhatatlan érzés. Elég tapasztaltan mentem fel a pályára, agresszívan és jól teniszeztem, de nemcsak odaadták a győzelmet, mi szereztük meg!

– Végig is rohant a térfélen a győztes pont után...
– Igen, Szingapúrban is ez történt: akkor is én rohantam a társamhoz. Ám ezt az érzést nem lehet elmesélni, át kell élni: a mámor, az öröm… Nekem még néhány könnycsepp is legördült.

– Ha már Szingapúr: a világbajnokság után a következő Grand Slamen is győzött!
– Igen, elképesztő, hogy a legutóbbi két legnagyobb párosversenyt végül is Babos Tímea nyerte különböző partnerekkel… Talán én voltam az egyetlen, akinek még hiányzott a Grand Slam, viszont megvolt a vébé – másoknak az hiányzik.

– Történelmi távlatokon, tetteken szokott gondolkodni?
– Persze. Ez az én karrieremben is mérföldkő. Nem egyszer pityeregtem, amikor ott álltam a Grand Slam-győzelem kapujában, és nem sikerült. Viszont a világbajnokságon már pontosan tudtam, ezt miként tudom a magam javára fordítani, ahogy ezúttal is. Magyarország nem egy nagy tenisznemzet, de mindig akad egy-egy jó játékosunk. Tehetség mindenhol van, motiváció ellenben kevésbé: remélem, ez a siker ebben is segít. Örülök, hogy a világ egyik legjobb párosjátékosának vallhatom magam, a legjobb ranglistahelyezésű női párosozónak, Grand Slam-győztesnek – ezek nekem és mindenkinek nagy szavak.

– Az mitől lehet, hogy a múlt év vége és az idei eleje a férfi és női szakágunkban is ennyire sikeres?
– Ezt nehéz megmondani. Marcinál várható volt az áttörés, hiszen nagyon-nagyon jó teniszező. Nekem minden évben voltak eredményeim, hiszen többször elődöntőztem-döntőztem Wimbledonban, nyertem pár WTA-tornát, vébét Szingapúrban, egyéniben is voltam 25., csak nem voltam elég kiegyensúlyozott – most ez a célom természetesen.

– Hosszú a köszönőlistája?
– Persze. Először azoknak köszönném meg a támogatást, akik hittek bennem, akik végig mellettem álltak, elsősorban nyilván a családomnak. Emellett az edzőmnek, Thomas Drouet-nak is köszönöm a munkát, hiszen ő az, aki mindennap lát és dolgozik velem, és tudja azt is, hogy milyen nehéz ilyen magasságokba jutni. Az is elképesztő, hogy bárhova megyek a világban, mindenhol hallok magyar szavakat – ezért is nagyon-nagyon hálás vagyok!

– Egy ilyen siker után miként vált át még egy vegyes párosra?
– Egyszerűen: jól jönne még egy trófea, azokból sosem elég! Kristina is hamar elrepül, úgyhogy nem lesz nagy közös ünneplés, és jönnek az új célok.