Keserű búcsú az aranyálomtól

Ha valaki az olimpia előtt azt mondja, férfi kézilabda-válogatottunk elődöntőt játszik, én azonnal aláírtam volna. Nem tudom, a játékosok hogy voltak ezzel, mindenesetre nekik nem aláírni kellett, hanem játszani. Nem sikerült a döntőbe jutás, marad a bronzmeccs, amelyen a horvátok ellen nem mi vagyunk az esélyesek.

Nem nagyon tudok napirendre térni az egygólos vereség felett. Lehetne itt most bármit írni, hogy mi volt a vereség oka, biztos mindegyik észrevételben van igazság. Gonosz dolog lenne egyenként végigvenni a játékosokat, ki hogyan játszott az Izland elleni mérkőzéshez képest, azért nem teszem, mert az a negyeddöntő megismételhetetlen, felejthetetlen élményt adott. Pirruszi győzelem volt, mert nyilvánvaló, hogy a svédektől elszenvedett vereség nagyrészt a kétszeri hosszabbításból eredeztethető.

Ez van, nincsenek csodák, a test és a lélek is kilúgozódik egy ilyen katartikus siker után. Nehéz eldönteni, hogy fizikailag volt-e nehezebb visszaállni vagy mentálisan.

Én azt mondom, most mentálisan könnyebb lehetett, csak éppen a döntő helyzetekben nem volt meg a kellő frissesség. Ha úgy jobban tetszik: fáradt volt a társaság, így a nem különösebben erős ellenfél győzött. Hogy aztán ilyen kiélezett helyzetben minden apró dolognak jelentősége van, azt tudjuk, sőt azt is, hogy a svéd csapat kellemesen diszkrét bírói támogatással jutott a döntőbe. Azért pontosítok: az is kellett hozzá. Én még nem láttam olyan kézilabdameccset, amelyen ennyi belemenést fújtak volna, úgy általában – meg úgy is, hogy a magyar együttes ellen. Kosárlabda-mérkőzésen nem ítélnek ennyiszer „álló embert”, pedig ott a testi érintkezés kis túlzással, rögtön személyi hibát ér…

Az is átfutott rajtam, sportdiplomáciai szempontból kell-e segíteni az ellenfelet, erre nem tudtam magamnak választ adni. Ha mondjuk Staffan Olsson nem a vonal túlsó oldalán szaladgál, hanem az innensőn játszik, még azt mondanám, megértem, még ha dohognék is. De így?

Marad a tény, nem sikerült a döntőbe jutás, egy góllal kikaptunk a svédektől, a bronzéremért játszunk. Azért ismételtem meg a fentebb már leírt mondatot, hogy tudatosuljon, az olimpiai dobogó a tét. Idézem az ezerszer leírt, s legalább annyiszor beigazolódott tételt, hogy bronzmeccs a csalódottak mérkőzése, de ettől valahogy el kellene vonatkoztatni.

Mert a vasárnapi találkozón a győzelem a sportág történetének eddigi legnagyobb sikerét jelentené. Négyszer már voltunk negyedikek, 1936-ban (nagypályán), 1980-ban, 1988-ban, s 2004-ben. Legutóbb Skaliczki László szövetségi kapitány együttesében pályára lépett Fazekas Nándor, Nagy László, Laluska Balázs, Iváncsik Gergely, Ilyés Ferenc és Harsányi Gergely, ők biztos tudnának arról mesélni, milyen rossz érzés két vesztes mérkőzéssel zárni egy tornát.

De úgy is lehet fogalmazni, hogy válogatottunk a négy közé jutással elérte, negyediknél rosszabb már nem lehet. S hiába kapott ki a svédektől, van még egy esélye, hogy érmes legyen. Hogy mekkora értéke lenne a dobogós helynek a magyar sikerek között? A következő e-mailt kaptam még az elődöntőt megelőzően egy ismerősömtől: „Én az olimpia előtt elcseréltem volna a pólóaranyat a kézisek negyeddöntőjére, bejött. És mennyivel jobb Lékai góljánál lefejelni a csillárt, mint arra várni, hogy ne dobják túl Parsot, vagy ne pontozzanak túl egy hazai tornászt!”

A realitások alapján inkább a negyedik helyre várom az együttest. De nem mindegy, hogyan fejezzük be az olimpiát. Úgy is le lehet maradni az éremről, ha a vesztes csapat kirakja a szívét a pályára. S úgy is, hogy díszkíséretet adunk az ellenfélnek. Utóbbit nem szeretném látni.

Mocsai Lajos a felkészülés és az olimpia ideje alatt is hangsúlyozta csapata erkölcsi tartását, a közösség erejét. Az Izland elleni találkozót látva, hihetünk a szövetségi kapitánynak. Ám az utolsó meccsen még egyszer neki kell feszülni. Sok függ attól, hogyan ér véget a történet.

Vajda Attilának pénteken véget ért a londoni történet. Olimpiai bajnok kenusunk nem jutott be a C–1 200 méteres döntőbe, fő számában pontszerző, hatodik lett. Itt jegyzem meg, hogy az olimpia vége felé óhatatlanul is már az értékelés jár a fejemben, s nyilvánvaló, hogy vasárnap nem kerülhetem ki az összehasonlítást a 2008-as olimpiával.

De most az ugrott be, hogy a pekingi három arany kovácsai közül sem Vajda, sem a vízilabda-válogatott nem védte meg a címét (a pólósokról a negyeddöntőbeli vereség után már írtam). A Douchev-Janics Natasa, Kovács Katalin páros sem ismételt – ami ugye sporttörténeti triplázás lett volna –, de Kati Londonban is nyert aranyat, Nati pedig még nyerhet. Hál' istennek, ez ebben a formában még nyitott kérdés!

S akkor vissza Vajdához. Attila a fő száma után azt nyilatkozta, kihajtotta magát, ennyire volt képes, nem tesz magának szemrehányást. Majd odateszi magát 200-on, de mint tudjuk, abban a számban nem lehetnek aranyálmai. Azért amikor egy olimpiai bajnok nem hogy nem védi meg címét, de a dobogóra se kerül, az ember keres, kutat, hátha valaki mond valamit, ami magyarázatot adhat.

Sajnáltam Attilát még az 1000 méteres döntő után. Illetve ez így nem pontos. Az jutott eszembe, hogy a londoni sikertörténet közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni Peking hőseiről. Mert most ugyan marha jó, hogy nyolc aranyunk van, de ha négy évvel ezelőtt a három közül netán egyik nem sikerül, akkor az amúgy nagyon gyenge szereplés a katasztrofális minősítést kapta volna. Milyen igaz a mondás: Jaj a legyőzöttnek!

Aztán majd' kiverte a szememet, a legilletékesebbtől olvastam egy véleményt a sportági szövetség küldte még két nappal ezelőtt, Storcz Botond többek között ezt nyilatkozta: „Előzetesen azt gondoltam, hogy dobogóra állhat, de a többiek most jobbak voltak. Egy olimpiai hatodik hely mindenképpen elismerést érdemel. Attól, hogy most leelőzték néhányan, Attila nem lesz gyengébb kenus, ugyanaz a fantasztikus sportember, akit négy éve, vagy éppen a tavalyi szegedi világbajnokság után egy egész ország ünnepelt. Egy éremesélyes sportolóból hatodik lett. Ez maga a verseny, ilyen az olimpia.”

Erre mit lehet mondani? Semmit. Egy háromszoros olimpiai bajnoknak hinni kell. Pláne akkor, ha történetesen ő a szövetségi kapitány. Ráadásul sikeres szövetségi kapitány. Mert ezt már egy nappal a kajak-kenu versenyek vége előtt nyugodtan kijelenthetjük.

Ha valaki az olimpia előtt azt mondja, férfi kézilabda-válogatottunk elődöntőt játszik, én azonnal aláírtam volna. Nem tudom, a játékosok hogy voltak ezzel, mindenesetre nekik nem aláírni kellett, hanem játszani. Nem sikerült a döntőbe jutás, marad a bronzmeccs, amelyen a horvátok ellen nem mi vagyunk az esélyesek.

Nem nagyon tudok napirendre térni az egygólos vereség felett. Lehetne itt most bármit írni, hogy mi volt a vereség oka, biztos mindegyik észrevételben van igazság. Gonosz dolog lenne egyenként végigvenni a játékosokat, ki hogyan játszott az Izland elleni mérkőzéshez képest, azért nem teszem, mert az a negyeddöntő megismételhetetlen, felejthetetlen élményt adott. Pirruszi győzelem volt, mert nyilvánvaló, hogy a svédektől elszenvedett vereség nagyrészt a kétszeri hosszabbításból eredeztethető.

Ez van, nincsenek csodák, a test és a lélek is kilúgozódik egy ilyen katartikus siker után. Nehéz eldönteni, hogy fizikailag volt-e nehezebb visszaállni vagy mentálisan.

Én azt mondom, most mentálisan könnyebb lehetett, csak éppen a döntő helyzetekben nem volt meg a kellő frissesség. Ha úgy jobban tetszik: fáradt volt a társaság, így a nem különösebben erős ellenfél győzött. Hogy aztán ilyen kiélezett helyzetben minden apró dolognak jelentősége van, azt tudjuk, sőt azt is, hogy a svéd csapat kellemesen diszkrét bírói támogatással jutott a döntőbe. Azért pontosítok: az is kellett hozzá. Én még nem láttam olyan kézilabdameccset, amelyen ennyi belemenést fújtak volna, úgy általában – meg úgy is, hogy a magyar együttes ellen. Kosárlabda-mérkőzésen nem ítélnek ennyiszer „álló embert”, pedig ott a testi érintkezés kis túlzással, rögtön személyi hibát ér…

Az is átfutott rajtam, sportdiplomáciai szempontból kell-e segíteni az ellenfelet, erre nem tudtam magamnak választ adni. Ha mondjuk Staffan Olsson nem a vonal túlsó oldalán szaladgál, hanem az innensőn játszik, még azt mondanám, megértem, még ha dohognék is. De így?

Marad a tény, nem sikerült a döntőbe jutás, egy góllal kikaptunk a svédektől, a bronzéremért játszunk. Azért ismételtem meg a fentebb már leírt mondatot, hogy tudatosuljon, az olimpiai dobogó a tét. Idézem az ezerszer leírt, s legalább annyiszor beigazolódott tételt, hogy bronzmeccs a csalódottak mérkőzése, de ettől valahogy el kellene vonatkoztatni.

Mert a vasárnapi találkozón a győzelem a sportág történetének eddigi legnagyobb sikerét jelentené. Négyszer már voltunk negyedikek, 1936-ban (nagypályán), 1980-ban, 1988-ban, s 2004-ben. Legutóbb Skaliczki László szövetségi kapitány együttesében pályára lépett Fazekas Nándor, Nagy László, Laluska Balázs, Iváncsik Gergely, Ilyés Ferenc és Harsányi Gergely, ők biztos tudnának arról mesélni, milyen rossz érzés két vesztes mérkőzéssel zárni egy tornát.

De úgy is lehet fogalmazni, hogy válogatottunk a négy közé jutással elérte, negyediknél rosszabb már nem lehet. S hiába kapott ki a svédektől, van még egy esélye, hogy érmes legyen. Hogy mekkora értéke lenne a dobogós helynek a magyar sikerek között? A következő e-mailt kaptam még az elődöntőt megelőzően egy ismerősömtől: „Én az olimpia előtt elcseréltem volna a pólóaranyat a kézisek negyeddöntőjére, bejött. És mennyivel jobb Lékai góljánál lefejelni a csillárt, mint arra várni, hogy ne dobják túl Parsot, vagy ne pontozzanak túl egy hazai tornászt!”

A realitások alapján inkább a negyedik helyre várom az együttest. De nem mindegy, hogyan fejezzük be az olimpiát. Úgy is le lehet maradni az éremről, ha a vesztes csapat kirakja a szívét a pályára. S úgy is, hogy díszkíséretet adunk az ellenfélnek. Utóbbit nem szeretném látni.

Mocsai Lajos a felkészülés és az olimpia ideje alatt is hangsúlyozta csapata erkölcsi tartását, a közösség erejét. Az Izland elleni találkozót látva, hihetünk a szövetségi kapitánynak. Ám az utolsó meccsen még egyszer neki kell feszülni. Sok függ attól, hogyan ér véget a történet.

Vajda Attilának pénteken véget ért a londoni történet. Olimpiai bajnok kenusunk nem jutott be a C–1 200 méteres döntőbe, fő számában pontszerző, hatodik lett. Itt jegyzem meg, hogy az olimpia vége felé óhatatlanul is már az értékelés jár a fejemben, s nyilvánvaló, hogy vasárnap nem kerülhetem ki az összehasonlítást a 2008-as olimpiával.

De most az ugrott be, hogy a pekingi három arany kovácsai közül sem Vajda, sem a vízilabda-válogatott nem védte meg a címét (a pólósokról a negyeddöntőbeli vereség után már írtam). A Douchev-Janics Natasa, Kovács Katalin páros sem ismételt – ami ugye sporttörténeti triplázás lett volna –, de Kati Londonban is nyert aranyat, Nati pedig még nyerhet. Hál' istennek, ez ebben a formában még nyitott kérdés!

S akkor vissza Vajdához. Attila a fő száma után azt nyilatkozta, kihajtotta magát, ennyire volt képes, nem tesz magának szemrehányást. Majd odateszi magát 200-on, de mint tudjuk, abban a számban nem lehetnek aranyálmai. Azért amikor egy olimpiai bajnok nem hogy nem védi meg címét, de a dobogóra se kerül, az ember keres, kutat, hátha valaki mond valamit, ami magyarázatot adhat.

Sajnáltam Attilát még az 1000 méteres döntő után. Illetve ez így nem pontos. Az jutott eszembe, hogy a londoni sikertörténet közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni Peking hőseiről. Mert most ugyan marha jó, hogy nyolc aranyunk van, de ha négy évvel ezelőtt a három közül netán egyik nem sikerül, akkor az amúgy nagyon gyenge szereplés a katasztrofális minősítést kapta volna. Milyen igaz a mondás: Jaj a legyőzöttnek!

Aztán majd' kiverte a szememet, a legilletékesebbtől olvastam egy véleményt a sportági szövetség küldte még két nappal ezelőtt, Storcz Botond többek között ezt nyilatkozta: „Előzetesen azt gondoltam, hogy dobogóra állhat, de a többiek most jobbak voltak. Egy olimpiai hatodik hely mindenképpen elismerést érdemel. Attól, hogy most leelőzték néhányan, Attila nem lesz gyengébb kenus, ugyanaz a fantasztikus sportember, akit négy éve, vagy éppen a tavalyi szegedi világbajnokság után egy egész ország ünnepelt. Egy éremesélyes sportolóból hatodik lett. Ez maga a verseny, ilyen az olimpia.”

Erre mit lehet mondani? Semmit. Egy háromszoros olimpiai bajnoknak hinni kell. Pláne akkor, ha történetesen ő a szövetségi kapitány. Ráadásul sikeres szövetségi kapitány. Mert ezt már egy nappal a kajak-kenu versenyek vége előtt nyugodtan kijelenthetjük.