Az utolsó mohikán

Remélem, edzőként még hallat magáról, futballistaként már biztosan nem. Aktív pályafutása utáni karrierjének nagy kérdése, trénerként mit tud átadni játékosainak az a labdarúgó, aki klasszis volt. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, a titulus ellenére juthatott-e volna magasabbra, mint ameddig a hatszoros világválogatott jutott?

Détári Lajos 50 éves.

A kor nem érdem, hanem állapot, mondta egykoron Kádár János. Döme 61-szeres válogatott, annyiszor húzhatta magára a címeres mezt, mint előtte Mészöly Kálmán, utána pedig Dárdai Pál. Azonban azzal legyünk tisztában, a magyar labdarúgásban a válogatottság – noha érdem kellene, hogy legyen – szintén egyfajta állapot is, inkább szükségszerűséget tükröz. Több okból is: egyrészt manapság sokkal több válogatott mérkőzés van, mint régen volt (ez állapot), másrészt a konkurencia hiányában évtizedekkel ezelőtt nem voltak bérelt helyek, míg manapság vannak (ez szükségszerűség).

Amikor a magyar futball szebb napokat látott, akkor is létezett a „bérelt hely” fogalma, de elsősorban azért, mert a szövetségi kapitányok gyakran ragaszkodtak egy-egy játékoshoz, egy másik remek futballistával szemben. Hivatalosan a csapatérdekre való tekintettel maradtak ki olyan képességű klasszisok, mint Göröcs János vagy Varga Zoltán, csupán azért, mert nem fogadták el az aktuális szövetségi kapitány, Baróti Lajos javaslatát, hogy más poszton játsszanak, mint a klubjukban. Göröcs 62-szeres, Varga 12-szeres válogatott. Ellenpélda is van. Baróti a Fradiban középhátvédet játszó Mátrai Sándorra a válogatottban jobbhátvédként számított, mert nála a nemzeti csapatban Mészöly Kálmán volt a centerhalf. Mátrai ezt akceptálta, ennek is köszönhető, hogy nyolcvanszoros válogatott lett. Ám nem véletlenül citáltam Göröcsöt és Vargát: talán túlzó az összehasonlítás, de tehetségben és posztja alapján Döme hozzájuk mérhető. Szinte magam előtt látom, most sokan felszisszennek, de vállalom. Mindhármuk játékintelligenciája párját ritkítja, oda tudták rúgni a labdát, ahová akarták, emellett Varga és Détári a szabadrúgások mestere is volt. Göröcs ugyanakkor gólerősebb a válogatottban (19 gól) Döménél (13), míg Varga értelemszerűen e tekintetben szóba sem jöhet (2). Détári középpályás létére rendkívül termékeny (a magyar bajnokságban háromszoros gólkirály volt), manapság néhány csatár is megirigyelhetné a gólképességét. Nemcsak jobb lábbal, ballal is feltalálta magát a kapu előtt. Ott is ugyanolyan higgadtan tudott dönteni, mint amikor a pálya más részein kellett választania a különböző lehetőségek közül. Szabadrúgásai életveszélyesek voltak, 20-22 méteres távolságból fél gólt jelentettek. Akkoriban már akadtak olyan szabadrúgáslövők Európában, akik ha odaálltak a labda mögé, nem jelentett meglepetésnek, ha értékesítették a pontrúgást. Détári Lajos közéjük tartozott. Hiába lehetett tudni még az irányt is, hogy hová lőheti – beverte. Huszonegy évesen már magyar bajnok és Svájc ellen a Népstadionban Mezey György együttesében bemutatkozott a válogatottban (1984. augusztus 21., Népstadion, 3–0). Ekkor, és a Mexikó elleni meccsen egy együttesben játszott a nyolc évvel idősebb Törőcsik Andrással, aztán Törő többször már nem lépett pályára a nemzeti csapatban. Az osztrákok elleni budapesti vb-selejtezőn (1984. szeptember 26., Népstadion, 3–1) az akkor már több mint hatvanszoros válogatott, nála szintén nyolc esztendővel idősebb Nyilasi Tiborral is összefonódott a pályafutása.

S a negyedik válogatottságán Hollandiában rögtön olyan gólt szerzett, amelyre még ma is emlékszünk, s itt álljunk meg egy pillanatra. A gól tulajdonképpen a maga nemében egyszerű – csak éppen mindenki azt várta, hogy Döme a másik sarokba lövi a labdát. Mégis, a spíler megoldása volt a kézenfekvő – pardon, lábon fekvő. Mondják, az élet egy-egy nagy eseménye kapcsán arra is emlékszünk, hol éltük meg. Ezt a nagy játékosok esetében alakítsuk úgy, melyek azok a góljaik, amelyek eszünkbe jutnak, amíg élünk. Döme esetében gondolkodni sem kell: itt ez a hollandok elleni, aztán Bécsben a Hanappi-stadionban lőtt harmadik magyar gól (3–0) – micsoda lövőcselek után, ballal –, 1987-ben a lengyeleknek Eb-selejtezőn cimbalomszögből rúgott negyedik (1987. május 17., 5–3), de én ide sorolom a braziloknak fejelt elsőt is (1986. március 16., 3–0), mert azért a dél-amerikaiaknak betalálni nem mindennapi dolog. A mexikói vb-n Kanada ellen szerzett gólja pedig futballtörténeti emlék, azóta nem örülhettünk világbajnokságon magyar gólnak. A már frankfurtiként a Bochumnak rúgott szabadrúgásgóljáról se feledkezzünk meg, Nyugat-Berlinben a Német Kupa döntőjében ezzel a lövéssel 1988. május 28-án Eintracht Frankfurt–Bochum 1–0. (Mondjuk az Olimpiai Stadionban a Hertha-szurkolók már hozzászokhattak Varga Zoltán bombáihoz…) De azt sem felejtem, hogy a magyar–brazilon a labdaátvételei élményszámba mentek, úgy irányított, osztogatott, mint húsz évvel azt megelőzően Albert Flórián szintén a brazilok ellen az angliai vb-n. Amúgy Albert – és Göröcs – szemre talán tetszetősebben szlalomozott, mint Döme, de ő se ment a szomszédba a testcselekért, a lövőcsel tekintetében pedig mindkettőjüket lepipálta. Háromszoros magyar bajnokként, Magyar Kupa-győztesként (MNK) 24 évesen, 3.6 millió márkáért kölcsönbe szerződött az Eintrachthoz. (Fontos megemlíteni az életkort, mert az őt közvetlenül megelőző korszak ikonja, Nyilasi is csak 28 esztendősen, 1983-ban igazolhatott az Austriához). Itt volt a lehetőség, hogy egy magyar futballista ne leszálló ágban, hanem ereje teljében mutassa meg, mit tud. Détári a beilleszkedés nehézségei után egy ideig meg is mutatta. Frankfurtban sztár volt. A berlini kupadöntő előtt abban a melegítőben gimnasztikázott, amelyet a Frankfurt csak neki gyártatott a magyar nemzeti színekben. Ám ekkor a németek még nem sejtették, hogy alig néhány hét múlva Döme továbbáll. Nem sokkal a kupadöntő után a görögök 18 millió márkás ajánlatot tettek a Maradonához hasonlított Détáriért. Nemcsak abban volt hasonlóság, hogy mindketten 10-es mezben játszottak, hanem – Ruud Gullittal együtt – a világ legdrágább futballistái közé tartoztak. Az Eintracht szurkolói nehezen emésztették meg Döme távozását, igaz, a frankfurtiak emblematikusfigurája, Karl-Heinz Körbel megvédte a pénzéhesnek tartott Détárit, mondván, a családja kedvéért az Olympiakosszal kötött hároméves szerződésével többet keres, mint az egész frankfurti csapat egy év alatt. Talán ez volt a baj.

S nem is csupán Döme tehetett mindenről. Úgy ment Németországból Athénba, hogy az érte kapott hatalmas összegből nemcsak a Honvédnak kellett fizetni, de az Országos Testnevelési és Sporthivatalnak is. S noha tudjuk, hogy a nyugati futballvilágban sem minden tranzakció korrekt, azt nem tudta megemészteni az eladó, hogy a vevőtől kapott pénzből az ügylet kapcsán ki mindenkinek kell(ene) tejelni. Konkrétan: ezért esett kútba az eintrachtos ideje alatt a Juventusszal előszerződést kötő középpályás torinói karrierje. A késő kádári, már puha diktatúra időszakát éltük ekkor. Már legálisan be lehetett hozni nyugati cuccokat az országba, mindenki örült, hogy lazult a nadrágszíj, lám Dömének sem kellett 30 éves koráig várnia, hogy külföldre mehessen. Persze minden kiskapunak megvolt a kiskapusa, akinek szolgálatait illett honorálni, de ha megérte, mindenki jól járt. (Emlékszem, abban az időszakban a 26 éves korig kiadható Interrail vasúti igazolvánnyal rendkívül olcsón keresztül-kasul be lehetett utazni Európát. Egy jobbfajta parfüm, és az utazási iroda kedves adminisztrátora az életkort tekintve már nem volt olyan szigorú…) Így nem is hatott meglepetésként, hogy az egyébként Döme ügyeit intéző Komora Imre, aki civilben Détári apósa is volt, 1989-ben az Olympiakosz technikai igazgatója lett. Így az 1990-es Görög Kupa-győzelem egyben családi ünnep is volt a Détári famíliában… Ezt követően Döme közelebb került a tűzhöz, mármint ahhoz, hogy olaszországi sztárcsapat leigazolja, de „csupán” a Bologna, az Ancona és rövid ferencvárosi kitérő után a Genoa következett, míg az akkoriban erős Sampdoria, Napoli – hogy a Milant és az Intert ne is említsük – mégsem. S akkor nézzük a válogatottat.

Döme abban a korszakban került a gárdába, amikor Mezey György felismerte, a gyengülő színvonalú magyar bajnokságból csak központosított felkészüléssel lehet erős nemzeti együttest felépíteni. Ezt meg is tette, ezért is lehetett a magyar válogatott 1985-ben Európa legjobbja. Aztán a '86-os vb-n kudarc érte a csapatot, amely a mai napig kihatással van a magyar futballra – na nem úgy, hogy másként kellett volna, kellene valamit (mindent) csinálni, hanem hogy labdarúgásunk nem tudom hányadik Mohácsa ez. Mindeközben az 1984-es és 1986-os bundabotrányról se feledkezzünk meg, amelyhez a válogatott gerincét adó klub, a Honvéd játékosainak is közük volt. A szóbeszéd szerint a nyomozók állították össze a vb-keretet: akire nagyobb szüksége volt a csapatban Mezeynek, az megúszta. Olyan ez, mint a dopping: csak az bundázott, akit rajtakaptak…

A társadalmi struktúra leképezése (részben) a sport, nincs mit csodálkozni azon, hogy a dekadencia szimptómáit mutató Kádár-rendszerben nagyon jól megélt a bundázást jópofa csínyként aposztrofáló futballtársadalom. De ennek volt következménye: a válogatott játékosok nem versenyhelyzetből érkeztek a vb-re, hanem tulajdonképpen egy búra alól, amely még akkor sem védhette volna őket a szovjet attaktól, ha ez a búra amúgy törésálló. De nem volt az, gondoljunk csak a vb előtti, az ausztriai edzőtáborozás körül kirobbant vitára, továbbá Mezey és Nyilasi konfliktusára. Détári is ebben a közegben létezett, játszott, őt is érte az irapuatói sokk. A 25. válogatottságát már Eintracht-játékosként ünnepelte a lengyelek elleni Eb- selejtező visszavágóján (1987. szeptember 23., Varsó, 3–2-es hazai siker), s bár a meccsei zöme még csupán ezután következett, mégis kevesebbszer alkotott maradandót, mint előzőleg. Kapitányok jöttek, kapitányok mentek (Komora Imre, Verebes József, Garami József, Bálint László, Mezey György, Bicskei Bertalan, Mészöly Kálmán, Glázer Róbert, Jenei Imre, Puskás Ferenc, ismét Verebes, majd Mészöly), mindegyiknél játszott, bár Mészölynél több mint egy év szünet után, de egyre kevésbé volt nélkülözhetetlen alapember. Katarban (1992. október 11., 4–1 ide) az Ancona játékosaként Jenei kapitánysága alatt ünnepelte a 50. válogatottságát, később Verebesnél Fradi-játékosként szerepelt, mi több, a Luxemburg elleni vb-selejtezőn az ő nevéhez fűződött a győztes gól. A hattyúdal Mészölynél jött el a svédek elleni stockholmi Eb-selejtezőn (1994. november 16., 2–0 oda), aztán éppen a futballistaként szintén 61-szeres válogatott Mészöly nem forszírozta a 31 éves középpályás további szereplését.

Voltak olyan meccsei, amelyeken fel-felharsant a füttyszó, amikor hozzákerült a labda. Gyakran hátrament a hazai 16-osra, elkérte a labdát, vezette egy keveset, majd oldalra passzolt, kezébe vette (volna) az irányítást, de gyakran mégsem tudott vezér lenni. Az 50-szeres válogatott pályatársat, Bognár Györgyöt kérdeztem, mit érez belül egy játékos, miért adja a fejét a „szöszmötölésre”. „Akinek lételeme a labda, nem tud
nélküle létezni, márpedig Döme ilyen. Senki sem örült neki, amikor ez a játékhelyzet kialakult, ami annak a következménye volt, hogy nem működött a csapatjáték. Döme elöl vergődött, mert nem kapott labdát, visszament abba a mélységbe, ahol kaphatott.” Végezetül azonban egy olyan mondattal köszöntsük Dömét, amivel a legnagyobb klasszisokat minősítjük: a tudásában megvolt az esély, hogy meg tudja csinálni, amit akar. De azért van hiányérzetem: az esély nem egyenlő a beteljesüléssel.

Névjegy: Détári Lajos
Született: 1963. április 24., Budapest
Csapatai:

1971–1974: Aszfaltútépítők
1974–1987: Bp. Honvéd (134 meccs/72 gól)
1987–1988: Eintracht Frankfurt (33/11)
1988–1990: Olympiakosz Pireusz (55/33)
1990–1992: Bologna (42/14)
1992–1993: Ancona (32/9)
1993: Ferencváros (13/1)
1993–1994: Genoa (8/1)
1994–1996: Neuchatel Xamax (38/12)
1996–1998: St. Pölten (13/8)
1998–1999: BVSC (17/8)
1999–2000: Dunakeszi VSE (17/4)
2000 ősz: SC Ostbahn XI Wien
2001 tavasz: Felsőpatony
2004–2012: Unione FC
1984–1994: válogatottság: 61/13

Sikerei: magyar bajnok (1984, 1985, 1986), Magyar Kupa-győztes (1985),
Német Kupa-győztes (1988), Görög Kupa-győztes: (1990)
Háromszoros gólkirály : 1985, 1986, 1987 (Bp. Honvéd)