Az én olimpiám: És csak sírtunk... – Nemcsik Zsolt

Vágólapra másolva!

2021.06.07. 11:25

Címkék

Hatalmas lelki teherrel utazott Kínába a négy évvel korábban a kard egyéni versenyében ezüstérmes vívó, Nemcsik Zsolt.

Olimpiai ezüstérem Athénban az egyéni versenyben, majd világbajnoki cím a csapattal 2007-ben Szentpéterváron – így, ilyen mérföldkövek után készült Nemcsik Zsolt a pekingi játékokra, ám az edzések mellett valami másra is figyelnie kellett. Pontosabban valaki másra…

Gerevich György Nemcsik és a szintén pekingi olimpiai induló Szilágyi Áron edzője volt, és akkor már hosszú ideje küzdött betegségével, ám hogy hogyan is teltek, milyenek is voltak a 2008-as játékok előtti hónapok, hetek, napok, arról Athén ezüstérmese beszélt nekünk.

„Gyuri bácsi több műtéten is átesett, láttuk, hogy nagy a baj, hogy szinte állandóan be van dagadva a lába, hogy nem bírja behajlítani, de ő mindig csak nevetett, elbagatellizálta a betegségét – ez volt az egyik baj… Persze mi nem mertünk nagyon szólni, azt mondogattuk egymás között és magunknak is, hogy biztosan tudja, mit miért csinál. Foglalkozott velünk, adott nekünk iskolát; az utolsó hónapokban már valamivel többet kellett mozognunk a páston, mert ő leginkább csak egy helyben állt, de megoldotta a feladatát. Mi legalábbis nem szenvedtük kárát a betegségének – ő azonban biztosan megszenvedte ezt az egészet…”

Az olimpiai kvalifikáció legalább rendben volt, hiszen a szentpétervári világbajnoki aranyérem sínre tette a pekingi indulást, de biztos, ami biztos alapon Nemcsik azért még nyert egy világkupa-viadalt is, ugyanakkor volt olyan vk-verseny, amelyikre el sem tudott utazni, mert térdsérüléssel küszködött. A 2008-as kontinensviadalon pástra lépett, és ott volt Kijevben Gerevich György is.

Nemcsik Zsoltnak az edzések mellett másra is figyelnie kellett

„Ott már menni is alig bírt, a szobából követte az Európa-bajnokságot, a verseny végén mentő vitte a reptérre, és Ferihegyen is mentő várta – mondta Nemcsik Zsolt.– Nem ment jól akkortájt a vívás, és nem csak a sérülésem akadályozott… Nem beszéltünk a helyzetről, belapátoltunk mindent a szőnyeg alá, közeledett az olimpia, Gyuri bácsi az utolsó hónapban már nem volt velünk, emlékszem, volt olyan, hogy a tatai edzőtáborból jöttünk Pestre Szilágyi Áronnal, és mentünk hozzá a kórházba. Az utolsó ilyen alkalommal még viccelődött is velünk a mester. Aztán augusztus másodikán, az indulás napján épp borotválkoztam, amikor megszólalt a telefonom: Nébald György hívott, s tudtam, mit fog mondani… Fogalmam sincs, hogy értem oda a Syma-csarnokhoz – onnan indult az olimpiai csapat Pekingbe. A srácokkal összeölelkeztünk, és csak sírtunk. És sírtunk a buszon is, ám amikor kiértünk a reptérre, megbeszéltük, hogy megpróbálunk a feladatra koncentrálni, és ha majd hazajöttünk Pekingből, gyászolunk. Vagyis megint besöpörtünk mindent a szőnyeg alá, majd az amerikaiak elleni negyeddöntőt, amelyet meg kellett volna nyerni, elveszítettük… Akkor sem fogtam és most sem fognám ezt a kudarcot a helyzetre, de az biztos, hogy néhány nap alatt nem tudtam egy ilyen tragédiát elfelejteni, nehéz volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna – a helyzet nekem gyakorlatilag megoldhatatlannak bizonyult. Aki látta, hogyan vívtam Pekingben, az talán megerősítheti.”