Tokió 2020: eljutott az olimpiára a magyar sikersportág

Aki a nyolcvanas években élt már, annak az elkerülhetetlen filmélmények alapján bizonyosan jól körülírható kép él a fejében a karatéról: egy sovány, izmos ázsiai úr (minősített esetben maga Bruce Lee, bár ő valójában más harcművészetet gyakorolt) laposra veri a nála háromszor nagyobb gonosztevőket is, miközben a háttérben ősz szakállú, öreg mestere bölcs nyugalommal szemléli az eseményeket és néha megjegyez valamit az évszázados tradíciókról és az önmagunkkal vívott küzdelemről, hogy aztán a kulcsjelenetben gyors és gazdaságos mozdulatokkal ártalmatlanná tegyen tíz rárontó rosszfiút. Már tényleg csak az hiányzik, hogy miután tizediket is lecsapta, megjegyezze: „Már csak az van hátra, hogy ebből egyszer még olimpiai sportág legyen…”

Pedig az lett, ha nem is könnyedén. Miközben a cselgáncs például már 1964 óta szerepel a játékok műsorán, és a tékvandó is huszonegy éve felzárkózótt, a karate sokáig minden Hollywood által is felpumpált népszerűsége ellenére sem tudta elfogadtatni magát a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal – nem kis részben azért, mert a számos stílus és iskola eredményeképp nincs egységes szabályrendszere, sőt irányító szervezete sem, csak egymással szó szerint perben-haragban álló szövetségei.

Ha nem Tokióban rendezték volna a 2020-as játékokat, illetve Szuga Josihide japán miniszterelnök, korábbi kabinetfőtitkár nem volna maga is feketeöves karatéka (és nem lobbizott volna nagy erőkkel ebbéli minőségében), a karate alighanem üres kézzel távozott volna a legutóbbi sportágválasztó eredményhirdetésről is. Nipponológiailag képzett olvasóink alighanem felvonták a szemöldöküket az iménti szójáték láttán, merthogy a sportág neve szó szerint azt jelenti, „üres kéz”, hiszen hagyományosan fegyver nélküli japán küzdősportról van szó – csak épp nem ezért kapta a nevét, eleve nem is így hívták, és 90 évvel ezelőtt még nem is számított japán küzdősportnak. A karate tradícióit tudniillik a modern történelem alakította, méghozzá olyan kalandosan, hogy az megér egy hosszú saját bekezdést.

A karate a közhiedelemmel ellentétben nem virtigli japán találmány: a Kína és az ősi Japán közt nagyjából félúton elterülő Okinava tartományból származik, amelyet hosszú ideig legalább annyira formált a kínai, mint a japán kultúra. Sőt: 1300 körül alighanem Kínából érkezett szerzetesek fektették le az alapjait, és miután háromszáz évvel később a japán szamurájok megtámadták és gyarmati sorba hajtották a szigeteket, épp azért lett belőle puszta kezes harcművészet, mert az őslakosok számára megtiltották a fegyverviselést, puszta kézzel, titokban azonban gyakorolhattak. Eredetileg a kara-te kifejezés jelentése is „Kínai kéz” volt, utalva a származására, és az ellenfél megsemmisítése helyett a koncentrációra, önfegyelemre és önmagunk fejlesztésére koncentráló spirituális tartalom is a maguktól amúgy igen békés okinavai népek lelki alkatából következett. Éppen ezért a 150 évvel ezelőtt aztán az egyszerűség kedvéért a teljes tartományt egyben magukhoz csatoló japánok sokáig inkább gyanakvó lenézéssel figyelték az ellenséges Kína által is befolyásolt Okinava harcművészeti hagyományait, és mindez csak akkor változott meg, amikor bő száz éve elkezdték besorozni a helyieket is a birodalmi hadseregbe, és kiderült, hogy az okinavai karatékák vannak messze a legjobb fizikai állapotban az ország hadra fogható férfiúi közül. A karatét lassacskán egész Japánban megismerték (főleg miután egy harcművészeti bemutatón egy európai bokszoló sorra pofozta le vele kiálló dzsúdósokat, amin feldühödve egy arra járó okinavai karatemester a nézők soraiból felmászott a ringbe, kihívta egy küzdelemre és egy ütéssel megfektette), és végül 1935-ben felvették a hivatalos japán harcművészetek sorába. Az ekkoriban hipernacionalista országban viszont szó sem lehetett arról, hogy az ellenségről nevezzenek el bármit is, így a karate nevet változtatott: „kínaiból” a japánul hasonlóan hangzó, csak másképp írt „üres kéz” lett.

Ám így sem terjedt el túlságosan, és ez lett a nagy szerencséje: a második világháború után a megszálló amerikaiak ugyanis néhány évre betiltottak mindenféle hadi jellegű szerveződést és küzdelmet, de az ősi szamurájok harcias értékeit (a vak hűségtől a kegyetlenségig) hírből sem ismerő, békés és egyébként is félig idegen karate valahogy átcsúszott a rostán, így 1945 és 1948 között ez volt az egyetlen legális harcművészet az országban. Ez pedig nemcsak Japánban, hanem világszerte népszerűvé tette, merthogy a megszállást csendben eltűrő helyiek mellett unatkozó katonák ezrei álltak neki gyakorolni a karatét az amerikai bázisokon, majd haza is vitték a tanultakat. Egy korábbi boxbajnokot például katonai állomáshelyén addig győzködött egy buddhista szerzetes, hogy álljon már ki vele, hogy végül belement a dologba, és amint visszaemlékezett: „az apró kis fickó úgy megruházott, mint életemben soha senki.” A katona, bizonyos Robert Trias 1946-ban leszerelt, megalapította az első amerikai dozsót, vagyis harcművészeti edzőtermet, majd hozzá újabbakat, később az amerikai karateszövetséget, amelynek elnöke is lett, sőt 1963-ban ő szervezte az első világbajnokságot is – mindezt annak köszönhetően, hogy a kis szerzetes úgy elpáholta annak idején. Innen sarjadt ki a karate világszerte növekvő népszerűsége (jelenleg 200 országban úgy 130 millióan művelik), ami azonban a tradíciók felhígulásával is járt, akárcsak az olimpiai részvétel, merthogy utóbbi tükrében egyszerűsítettek számos szabályt és a pontozást is. Meg egyáltalán: az egyéni dicsőség (praktikusan az aranyérem) hajszolása nekifutásból megy szembe a karate eredeti filozófiájával, hiszen a karatéka elsősorban saját magát akarja felülmúlni a mozdulatainak és lelkének tökéletesítése útján.

Augusztus elején, Tokióban viszont nyolcvan sportoló mégiscsak az aranyéremért száll harcba a legendás Nippon Budokanban, amely szó szerint és átvitt értelemben is az ázsiai küzdősportok szentélyének számít. A kiválasztott karatékák két kategóriában (kata és kumite) küzdenek.

Kezdjük a katával, amely formagyakorlatot jelent: a férfiak és nők között is tíz-tíz induló mutathatja be a számára legkedvesebbeket a 102 jelenleg hivatalosan elismert, védő- és támadómozdulatokból álló kata közül – minden fordulóban egy újabbat. Egy selejtező és egy rangsoroló kör után az első két helyezett egymás ellen mérkőzik, ami persze még mindig azt jelenti, hogy egyedül, egymás után állnak tatamira, de döntetlen (vagyis pontegyenlőség) esetén egy újabb katát is be kell mutatniuk. A gyakorlatokat hét bíró értékeli 5 és 10 pont között, technika és atletikusság szerint (70-30 arányban súlyozva előbbi oldalára). A technikai pontozás során nemhogy az alapállás minősége és a mozdulat pontos végrehajtása, de még a helyes légzés is számít, a második kategóriában pedig az erőt, a gyorsaságot és az egyensúlyt díjazzák, a hét értékelés közül pedig a legjobb és a legrosszabb kettő egyaránt kiesik.

A küzdelmi (kumite) kategóriában a férfiak és a nők egyaránt három-három súlycsoportban versenyeznek tízen-tízen, köztük a 75 kilós súlycsoportban a magyar Hárspataki Gábor. (A világversenyeken egyébként öt súlycsoportot alakítottak ki, ezt zsugorították össze háromra az olimpián a nyilvánvaló okok miatt.) A 8x8 méteres tatamin minden küzdelem három percig (vagy nyolcpontos hátrány, illetve négy összegyűjtött intés vagy súlyosnak ítélt sportszerűtlenség esetén leléptetésig) tart, döntetlennél kvázi aranyponttal, pontszerzés nélküli mérkőzés esetén az öt bíró dönt a győztes kilétéről. Ők pontozzák az érvényes területekre, fejre, nyakra, testre, hátra leadott ütéseket is azok ereje, gyorsasága, váratlansága, a kivitelezés minősége és hasonló kritériumok alapján: a cselgáncsból ismert terminológiával jukót, vaza-arit és ippont különböztetnek meg egy, két vagy három pontért (de itt ipponnál sem ér véget a küzdelem, ugyebár). A versenyt itt is három szakaszban rendezik meg, a selejtezők után elődöntővel és döntővel.

A valaha csak titokban, Okinava japán megszállói elől rejtve gyakorolt sportágra tehát az olimpián olyan reflektorfény vetül majd, mint Mr. Mijagi, a Karatekölyök című film bölcs mesterének színre lépése óta alighanem soha. Az más kérdés, mire lesz ez elég: a 2024-es párizsi játékokon biztosan nem lesznek ott a karatékák, arról pedig a mostani fogadtatás és médiasiker tükrében dönt a NOB, hogy négy évre rá, Los Angelesben visszaemeli-e a programba a karatét.