Tokió 2020: nagy duzzogva ők is ott lesznek – bemutatkozik a gördeszkázás

Miközben a sportágak jelentős része fogcsikorgatva küzd azért, hogy valahogy bekerülhessen az ötkarikás programba, létezik egy, amelyik nagy duzzogva, befogott orral elcsattog ugyan Tokióba, ha már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ennyire ragaszkodik hozzá, de egyáltalán nincs elragadtatva a lehetőségtől. De hát a gördeszkázásnak születése, az 1970-es évek óta ez a lényege: szabadság, függetlenség, közösség és önkifejezés, na meg szembenállás mindenféle szabállyal vagy renddel. Így történhet meg az, hogy az amerikai olimpiai csapat oszlopos tagja, Alexis Sablone például nyíltan berzenkedhet az ellen, hogy ezzel az ötkarikás mizériával a deszkázás „hivatalos sporttá” kezd válni, miközben valójában „az életstílus és a hagyományokkal való szembenállás, valamint a szabálytisztelet hiánya” volna a legjobb része, és hogy mindenki a maga útját járhatja – más kérdés, hogy Sablone útja például véletlenül pont Tokióba vezet a napokban, ahol a szabályrendszer maradéktalan betartása mellett vesz majd részt a gördeszkázás küzdelmeiben. Ugyanakkor véleményét (amelyhez hasonlót számos profi deszkás kifejezett mostanság az utolérhetetlen sportági legendát, Tony Hawkot is beleértve) ne valami bőgatyás, unalmában minden ellen lázadó tinédzser mogorva hőbörgéseként fogjuk fel két illegális cigaretta között: Sablone rég elmúlt harminc, és szabadidejében a világ egyik legjobb mérnöki karán, a Massachusetsi Műegyetemen szerzett diplomát.

Az mindenesetre tény, hogy a fiatalok (pénztárcája) és a menőség (látszata) irányába két kézzel kapkodó Nemzetközi Olimpiai Bizottság szerette volna valahogyan a horgára akasztani a deszkásokat, akik csak az Egyesült Államokban csaknem tízmillióan vannak, és sokmillárd dolláros iparág épült köréjük. Ennek megfelelően bár az első nemzetközi gördeszkaversenyt is csak 1986-ban rendezték, a NOB már 2007-bem fontolgatta, hogy a londoni játékokra (akkor még a Nemzetközi Kerékpárszövetség égisze alatt, mert hát ez is, az is gurul, végül is) beveszi a sportágat, ám akkor még elhalt az ötlet, akárcsak négy évre rá. Ám amikor sikerült egy hellyel-közzel egységes deszkás világszövetséget alapítani, elhárultak az akadályok, és már a 2014-es ifjúsági olimpián is vidáman suhantak a bátor fiatalok, Tokióba pedig már a sportág legjobbjai is elutaztak – ha kissé fintorogva és a szabadságukat féltve is. Elnézve azonban a bő húsz évvel előttük járó, mostanra a téli játékok egyik legnépszerűbb látványosságának számító hódeszkások diadalmenetét, különösebb okuk talán nincs az aggodalomra – nézni őket pedig bizonyosan jó móka lesz.

A gördeszkázás szakágai közül a versenyzők Tokióban az utcai (street) és a park (park) kategóriában mérik össze a tudásukat. Az utcai változat, mint a neve is elárulja, nagyjából arra hajaz, mint amikor az ember elgördeszkázik A-ból B-be, lépcsőkön, kerek és szögletes korlátokon, padkákon, padokon, lejtőkön és emelkedőkön haladva és ugratva át és mindenféle trükköket bemutatva ezenközben. Az olimpiai szervezők ezekből az elemekből építettek pályát, amelyen nem végigmenni kell, hanem a sportágra jellemző szabadsággal bármekkora részét ízlés szerint felhasználni bármilyen, szabadon választott, akár teljesen eredeti kunszthoz, jellemzően ugratásokhoz, deszkaforgatós megoldásokhoz (amikor a művész elugrik a deszkáról, megforgatja saját maga alatt, és végül ismét rajta – az meg a kerekein – landol) és pörgő ugrásokhoz, akár több mint egy teljes kört leírva a levegőben. Az öt bíró (igen, ez is pontozásos sportág, ráadásul a szabálykönyvben az értékelés szempontjai közt a „józan, paraszti gördeszkás ész” kifejezés is szerepel) pedig a trükkök nehézsége mellett a gyorsaságát, az ugrások magasságát, a mozdulatok eredetiségét és végrehajtásuk általános minőségét is pontozza, de a legjobb és legrosszabb eredményt nem veszik figyelembe, hanem a középső hármat átlagolják. Az utcai verseny selejtezőkkel indul (itt két 60 másodperces teljesen szabad gyakorlatot kell bemutatni a pályán és a jobbik eredményét – 0 és 100 pont között – viszik tovább), majd az elődöntőben már csak két 45 másodperces kűrt fut mind a 20 deszkás, amelyek mellett öt önállóan értékelt trükköt is bemutatnak. Ezeket egyenként 0 és 10 pont között értékeli a zsűri, és az összesen hét pontszámból a legjobb négyet írják hozzá az eredményekhez. Az így kialakult sorrend első nyolc helyezettje jut a döntőbe, ahol az iménti módon mérkőznek meg újra, immár az érmekért.

A park szakág kicsit másképp néz ki: nincsenek korlátok vagy lépcsők, hanem egy ívelt falú, belül is ívekkel, bukkanókkal, huplikkal színezett hatalmas gödörben kell bűvészkedni, vagyis leginkább jó gyorsan felhajtani a végére csaknem függőleges falakra, és szemkápráztató ugrásokat prezentálni: különféle kicsavart pózokban megérinteni a deszkát, pörögni-forogni, egyensúlyozni vagy végigsiklani a teknő szélén. Nyilván minél jobban felgyorsít a versenyző a gödör alján, annál magasabbra ugrik a szélén, és annál több ideje van varázsolni a levegőben, de annál nehezebb is a dolga. A pontozás szempontjai és a lebonyolítás itt is az utcai versenyhez hasonló, de itt mindig három-négy 40-60 másodperces gyakorlat közül tartják meg a legjobb pontszámot a sportolók, ami nagyobb kockázatvállalásra és bátrabb, látványosabb trükkökre ösztönöz.