Tokió 2020: olyan gyorsan másznak, ahogy más fut

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság olyannyira heroikus küzdelmet vív, hogy a játékokat változatlan presztízs és érdeklődés mellett vezesse át a XXI. század derekára, hogy lassan az olimpiai programba felvett sportágakkal való zsonglőrködés is olimpiai szám lehetne. A nagy tervezgetésben egy időre még a korrektnek mondható hagyományú birkózást is sikerült kizsűrizni, miközben a vusu vagy a görkorcsolyázás művelői pedig már az ötkarikás célegyenesben érezhették magukat, de végül az öt éve, Rióban kiosztott érmek közül csak egy súlyemelő-súlycsoport ment a levesbe. Cserébe a július 23-án kezdődő tokiói játékokon négy és két fél új sportág (sportmászás, szörf, karate, gördeszka, baseball/softball) debütálhat, nem beszélve az új versenyszámokról a 3x3-as kosárlabdától az íjászok vegyescsapat-versenyéig.

Mint Thomas Bach NOB-elnök egyszer elmondta, „városias, férfiak és nők számára egyforma lehetőséget kínáló, és a fiatalok megszólítására alkalmas” sportágakat kívántak/kívánnak az olimpiai programba iktatni, és az tagadhatatlan, hogy a világon nagyjából 25 millió sportember által űzött sportmászás valóban kimeríti ezeket a kritériumokat.

A sportmászásé túlzás nélkül villámkarriernek mondható: amikor Mohamed Aida, a magyar csapat egyik tokiói zászlóvivője kilencévesen először lement a vívóterembe, még meg sem rendezték a történelem első mesterséges falon rendezett felnőttmászóversenyét (arra 1986 márciusában, nem sokkal Mohamed tizedik születésnapja után került sor), most meg húsz-húsz férfi és női mászó már együtt vonulhat fel a tokiói megnyitón a magyar tőrözővel. Sőt: a sportmászás bemutató sportágként kis híján már az 1992-es albertville-i téli játékok programjába is bekerült (és végül leginkább abból a bürokratikus okból maradt ki, hogy még nem létezett egységes nemzetközi szövetsége és nemzeti szövetségei sem), a 2006-os torinói téli olimpián bemutató sportágként pedig már valóban gyakorolhatták művészetüket a bátor zergeimitátorok.

Ugyanakkor villámkarrier ide vagy oda, a falmászók elsőre csak kísérleti jelleggel kerültek az olimpiára. Épp ezért Tokióban nemenként csak egy-egy érem jut a sportág képviselőinek, akik így afféle falmászótriatlon keretében próbálnak majd szerencsét, az esetenként még bojkottal is fenyegetőző szakági klasszisok némi bosszúságára – csaknem oly módon történik a lebonyolítás ugyanis, mint ha Mohamed Aidának a tőr mellett karddal és párbajtőrrel is kellene vívnia néhány csörtét.

A rendszer a következő: a sportolók gyorsasági, boulder- és leadmászásban is összemérik erejüket, és a három diszciplínában elért helyezési számaik szorzata alapján alakul ki köztük a végső rangsor. Akinek például három harmadik helyet sikerül megcsípnie, 3x3x3-as, vagyis 27-es helyezési számmal zár, és simán azon versenytársa mögött végez, aki mondjuk egy első, egy második és egy tizenharmadik helyet gyűjt be 26 helyezési számért. Így aztán már a játékokra való felkészülés közben erősen ment a matekozás, hogy egy-egy számspecialistának megéri-e vért izzadnia, hogy feljebb lépjen a neki idegen szakágban is, vagy fektesse minden erejét a maga diszciplínájába, aztán majd lesz valahogy. (A rendszer kényszer szülte öszvérjellegéről sokat elárul egyébként, hogy először mindössze 2018-ban rendeztek önálló kombinált versenyszámot a világbajnokságokon.)

Merthogy a három versenyszám kellő mértékben különbözik ahhoz, hogy aki az egyikben ügyes, az ne legyen feltétlenül a másiknak is mestere. A legjobb kondíciót és fizikai állapotot igénylő, épp ezért elsőnek megrendezett gyorsasági mászásban a víváshoz hasonlóan egyenes kieséses rendszerben küzdő felek párokra osztva próbálnak a leggyorsabban felhágni egy 15 méter magas, kapaszkodókkal meghintett fal tetejére, és megnyomni egy gombot. A gomb és a kapaszkodók legalább másfél évtizede milliméterre pontosan ugyanott vannak, magára valamit is adó versenyző csukott szemmel is végig tud menni a pályán – az más kérdés, milyen gyorsan: a fenti videón a világrekordot másfél hónapja megdöntő indonéziai Kiromal Katibinnek alig 5.208 másodpercre van szüksége ehhez. (Az megint más kérdés, hogy világcsúcs ide vagy oda, sprintspecialistaként nem sikerült magát kvalifikálnia az olimpiai összetett versenyre, így a 2024-es párizsi játékokat célozza meg, ahol a gyorsasági mászók már külön mérethetik meg magukat.)

A másik két szakág már jobban hasonlít egymásra, és ezek jobban építenek a kreativitásra és a problémamegoldó képességre is az erő és a mászótudás mellett. A boulder (vagyis nagyjából „szikla”) szakágban egy négyméteres falon kialakított kisebb-nagyobb kiszögellések között kialakított pályán kell négy perc alatt végigmászniuk a versenyzőknek, és két kézzel megérinteniük a kijelölt csúcsot, ráadásul élesben kell kitalálniuk, hogyan és merre ugorjanak, forogjanak és kézzel-lábbal kapaszkodjanak, a falat ugyanis akkor látják először – még az előttük indulók próbálkozásait sem nézhetik, cserébe a négy percen belül akárhányszor leeshetnek, és újra próbálkozhatnak. Itt egyszerre egy sportoló küzd a fallal, és két lépcsőben, egy selejtezőt követő döntő után alakul ki a végső sorrend.

Így lesz ez a lead- (nehézségi) mászás esetében is, ahol bonyolult sziklafalon kell a lehető legmagasabbra feljutni az időkereten belül, kötélbiztosítással, ellenben csak egyszer lehet próbálkozni: kis leegyszerűsítéssel mindenki annyi pontot kap, ahány kapaszkodóig eljutott a 40-60 kisebb-nagyobb kiszögellés közül. A szakág nehézségét csak növeli, hogy – amellett, hogy itt nem lehet hibázni – még a kötelet is rendre be kell akasztani az egyre magasabban lévő biztonsági karabinerekbe, ami olykor igényel bizonyos bűvészkedést. A lélegzetelállító kapaszkodások, függeszkedések és átlendülések, és a drámai pillanatokban elvesztett fogások nem akármilyen látványosságnak ígérkeznek, ráadásul a közvetítés végeztével tulajdonképpen bárki megpróbálhatja az ellesett mozdulatokat az otthonához legközelebbi mászóteremben – de azért csak óvatosan.