Tokió 2020: Már én vagyok a leggyorsabb kajakos a világon – Tótka

– Sírt vagy nevetett a célban?
– Sírtam, de azok örömkönnyek voltak. Azt hittem, az olasz srác nyert – én ilyen helyzetekben mindig pesszimista vagyok, a legrosszabbat feltételezem. Aztán megláttam az eredményjelzőn a HUN feliratot, és akkor eltört bennem valami... Még mindig nem tudom elhinni...

– Az eredményhirdetés után kapott egy telefont a kezébe – kivel beszélt?
– A feleségemmel, Ágival. Ő az egyetlen, aki tudja, mit tettem bele ebbe az egészbe. Amikor berobbant a pandémia, Gyomaendrődre költöztünk egy vízparti nyaralóba, ott edzettünk, és Ágival akkor egy egész éjszakát átbeszélgettünk: abban szinte majdnem biztosak voltunk, hogy a halasztás után meg lesz tartva az olimpia, a kérdés az volt, hogyan lehetnék még jobb? Mit kell még csinálnom ahhoz, hogy fejlődjek? És akkor átbeszéltünk mindent az étrendtől kedve a légzésen át a fizikoterápiáig is, hogy a mentális felkészülésről ne is beszéljek. Tényleg nagyon sokat és minden téren dolgoztam azért, hogy jobb legyek. Lehet azt mondani, hogy már sejtem, mi is kell egy jó pályához. Szokták mondani, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára. Én fizettem érte rendesen – a munkámmal.

– Azt mondja, legalábbis sejti, mi kell egy jó pályához – ez az volt?
– Igen. Felkészültem mindenre, az sem zavart volna meg, ha alulról fújt volna a szél... Tudtam, hogy fekszik nekem az is, hogy két órán belül két futamot kell teljesíteni, ezt egyébként mintha nekem találták volna ki. Én bírom a meleget is, mások olyan nagyon azért nem. Itt, Japánban valahogy minden összeállt.

– Liam Heath nyerte Rióban ezt a számot, ezúttal a harmadik lett. Miről váltott szót brit riválisával a döntő után?
– Ő nem beszélt, én viszont igen. Megköszöntem neki, hogy miatta gyorsultam: rengetegszer néztem róla videókat, figyeltem, mit csinál, milyen technikával evez. Egy erős ellenfél mindig inspirálja az embert, és azt is tudjuk, tanulni mindig a legjobbtól lehet.

– Akit most már úgy hívnak: Tótka Sándor.
– Igaz. Most már én vagyok a leggyorsabb kajakos a világon.

– Azt tudja, hogy odalépett Milák Kristóf mellé?
– Tudom, bizony! A mentorom hisz a számokban, és mindent is tud, ő mondta még az olimpia előtt, Milák Kristóf, Kapás Boglárka és én lehetünk azok, akik magukénak tudhatjuk a teljes kollekciót, ha nyerünk Tokióban, hiszen korábban mind az ifjúsági világversenyeken, mind a felnőttek között megszereztünk már mindent, amit meg lehetett – az olimpiai aranyat leszámítva. Kristófnak és nekem ez sikerült. A felkészülés során ez is adott némi motivációt. Persze, a célban nem erre gondol először az ember, ott nem fogtam fel még azt sem, hogy olimpiai bajnok lettem. Lassan persze kezdem, már csak azért is, mert itt van a nyakamban az aranyérem, és baromi nehéz...

– Kinek a nyakába akasztaná az érmet?
– A feleségem nyakába biztosan. Az edzőmmel, Hüvös Viktorral már összeölelkeztem a döntő után, sírtunk... Még sosem láttam őt elérzékenyülni. De sok mindenkinek tartozom hálával, nem is kezdek bele a felsorolásba, mert akkor még este is itt állnánk a vegyes zónában.

– Valóra vált az álma. Hová még, feljebb?
– Nagyon sajnálom, hogy a K–1 200 méter lekerül az olimpia programjáról, innentől csak egy hobbiszám lesz – sokat fejlődtem technikában, edzésmunkában, ám a változás miatt ennek egy részét dobhatjuk a kukába. De jönnek az újabb kihívások. Hogy mik is ezek, azon majd két hónap múlva elgondolkozom.