Ránk figyel a sportvilág – interjú Fürjes Balázzsal és Wladár Sándorral

– Világversenyt rendezni mindig nagy vállalás, pandémia idején kiváltképp.
Fürjes Balázs:– Bátor vállalás volt, de helytálltunk. Hatalmas volt a bizonytalanság tavaly március óta, ráadásul ismét olyat kellett csinálnunk, amire előttünk még soha senki sem vállalkozott: vizes világversenyt négyezres buborékban – világjárvány idején. Mi legyőztük a járvány harmadik hullámát, és az újraindítást kezdjük, a világ nagy része még küzd a vírussal. Ám mi szeretjük a kihívásokat, ilyenkor jön jól igazán a magyar virtus és találékonyság. Vizes világversenyeken különösen ismerős a helyzet: mindnyájan emlékszünk, hogy ugrottunk be a 2017-es világbajnokság rendezőjének, és mekkora siker lett. Ezúttal a világ legnagyobb buborékját „fújták fel” a magyar fővárosban, ebben négyezer résztvevő mozgott, s a tizennyolcezer elvégzett PCR-tesztből mindössze négy hozott pozitív eredményt. Szóval: „jó mulatság, férfimunka volt” – okos és bátor hölgyek aktív részvételével.

– Ha nem volt kitaposott út, honnan tudták, merre kell menni?
Wladár Sándor:   –Az élet mindig ugyanolyan, csak különböző szinteken: vannak nehézségek, amelyekhez alkalmazkodni kell, amelyeket meg kell oldani. Mi ehhez vagyunk hozzászokva, és olyan csapatmunka folyt a háttérben, amely lehetővé tette a helytállásunkat, hogy megfeleljünk a rendkívüli kihívásnak. A Szántó Dávid operatív és Török Enikő sport­igazgató által vezetett csapat kapcsán hangsúlyoznám, hogy voltak benne olyan, rögtönözni képes emberek, akik egy-egy felvetődő problémát azonnal orvosolni tudtak. Emellett ez a csapat összeszokott az évek során, tagjai félszavakból is értik egymást. Kellettek persze a társak, így például a Semmelweis Egyetem, a biztonságért felelős cég, de azt is tudjuk, hogy a magyar ember ilyen: feltalálja magát minden helyzetben. Ráadásul nem is volt más választásunk, csak kitűnőre vizsgázni, hiszen rajtunk volt a világ szeme. Itt nem lehetett hibázni. Ha hibáztunk volna, az a további magyar rendezésű sporteseményeket is veszélyeztethette volna.
F. B.: –Így van. Tokió mellett ránk figyel a sportvilág, mi vagyunk a nemzetközi sportélet újraindítói. A vizes Európa-bajnoksággal nyitottuk a sort, jövő héten elkezdődik a cselgáncs-világbajnokság, aztán jön a labdarúgó Eb – telt házas mérkőzésekkel. Kulcsfontosságú volt, hogy a sorban első nagy esemény hibátlanul sikerüljön. Csatlakozva elnök úrhoz: mi, magyarok akkor érezzük igazán elemünkben magunkat, ha váratlan és példátlan kihívásokban kell helytállnunk, ez hozza ki belőlünk a legjobb teljesítményt.

– A szervezőbizottság társ­elnökei között elhangzott egyszer is az a mondat, hogy ezt nem tudják megcsinálni?
F. B.:  –Soha. Egyikünket sem ilyen fából faragták. Akármekkora volt a kihívás, mindig a megoldást kerestük.
W. S.: – Kormánybiztos úrnak óriási volt abban a szerepe, hogy a körülményekhez képest minél hamarabb megszülessen a kormánydöntés. Várnunk kellett rá, ami okozott némi bizonytalanságot, ám egy világjárvány kellős közepén kellett határozni erről, ráadásul mi azért a háttérben már készülődtünk, amikor pedig elhangzott a startjel, még nagyobb sebességre kapcsoltunk.
F. B.:   – Végig éreztük, hogy a sportszerető magyar közönség támogatja az Európa-bajnokságot, hogy a magyarok jó házigazdák akarnak lenni. A politika is legjobb arcát mutatta. Munkám során sok vitám van a főváros vezetésével, de az úszó Eb kapcsán együtt húztuk a szekeret, és házigazdaként Budapest is hozzátette a maga részét – a kormány és a Magyar Úszószövetség mellett. Megvolt az összefogás, amin nem is kell csodálkozni, hiszen az úszás tényleg egyedülálló. A statisztikák és tények világosan mutatják, hogy az öt legnépszerűbb, legnézettebb sportág a világon a labdarúgás, a kosárlabda, a tenisz, az úszás és az atlétika. De ezek közül csak úszásban vagyunk ott a világ élvonalában. Ezért az úszás különleges helyet foglal el a magyar emberek szívében.

Az önében is?
F. B.: – Több sportágat kipróbáltam gyerekoromban, és ma is itt cseng a fülemben, amint Cseh Pista bácsi rám ordít az uszodában, hogy „Fürjes, ne úgy ússz, mint egy nyugdíjas vízilabdázó!” – már elnézést a fantasztikus pólósainktól. Egyébként nyolcéves kis srácként követtem először az olimpiát, az meg épp a moszkvai volt: az első olimpiai bajnokunk, akinek megjegyeztem a nevét, Wladár Sándor volt. És hát már jócskán felnőtt fejjel a Duna Aréna világrekordidő alatti felépítése és az úszókkal, vízilabdázókkal közös munka is mélyítette ezt a barátságot.

– Ha már moszkvai olimpia: ez a szervezés és helytállás, a rendezés sikeressége büszkeségben, eufóriában, elégedettségben aranyéremmel ér fel?
W. S.: –Nem. De azért nem, mert jó lett volna megpihenni az Európa-bajnokság után, rövidke pillanatra jó lett volna megállni, ám tele a versenynaptárunk, nincs idő rá. Lassan hozzászokunk ehhez is, pedig tényleg ünnepelni kellene ilyenkor – a sportolók mellett nekünk is. De az úszóknak sem volt rá alkalmuk, hiszen már mindannyian folytatják a munkát, közeleg az olimpia.

– Azért az aranyérem jár a szervezőknek?
F. B:  – Feltétlenül, főleg Wladár elnök úrnak és csapatának – talán megosztva a Nemzeti Sportügynökséggel, amelyet Mihók Attila irányít sikeresen. Elsősorban sportszerető szurkolóként mondom, rendkívül jó látni, hogy négy éve rend van a Magyar Úszószövetségben: csendben folyik a munka, az eredmények pedig óriásiak.
W. S.:  – Köszönjük a szép szavakat, nem tudok vitatkozni velük. Viszont mi erre szerződtünk, s így az Eb kapcsán sem volt kérdés: meg kell csinálni! A munkában hiszek – vagy csinálunk valamit, éspedig jól, vagy ne is kezdjünk bele! Arra is büszkék lehetünk, hogy a magyar úszósport egyfajta hidat épített a két part között, itt tényleg megvolt a valódi politikai összefogás is, és ebben van a sport igazi ereje – a sport ugyanis összeköt.
F. B.:– Az anyanyelvünk gyönyörű, de el is zár a világtól, rajtunk kívül senki sem érti. Ezért a nagy magyar teljesítmények a sport, a kultúra, a művészet, a tudomány nyelvén tudnak eljutni a nagyvilághoz. Le a kalappal minden tudósunk és minden művészünk előtt, ám kétségtelen, hogy csak a sport képes megmozgatni egy egész nemzetet – a sport lelkesítő és egyesítő ereje semmivel sem összehasonlítható. A sportban tudjuk igazán megmutatni a világnak, kik is vagyunk.

– Hogyan tovább így, együtt?
F. B.:– További közös és nagy terveink vannak, benne két nagy mérföldkővel: az egyik a 2024-es rövid pályás világbajnokság, ilyen még sohasem volt hazánkban, a másik pedig tíz évvel a 2017-es vizes vb után egy újabb. Közben pedig minden évben vk-viadalokat rendezünk, és tanuszodákat építünk. Feladat lesz bőven.
W. S.:  – Világversenyeket rendezünk, és csodálatos létesítményeket is építünk, ám ezeket meg kell tölteni magyar tartalommal! Abban kértem kormánybiztos úr segítségét, hogy az uszodába járók, az úszás­oktatásban résztvevők is kapjanak lehetőséget – figyeljenek rájuk, ránk.
F. B.:  –A Magyar Úszószövetség átgondolt, rendkívül jól kidolgozott programot, az Úszó Nemzet Programot tette le az asztalra, amelyhez kell költségvetési forrás, vagyis szükséges ezen a téren is az összefogás. Az úszó- és vízilabdasport fejlesztése kapcsán tele vagyunk tervekkel, közösek a céljaink. Csapatban játszunk, és értjük egymást – ha ez alázattal párosul, sikerre vagyunk ítélve.