Szabó Szebasztián büszke rá, hogy magyarként állhatott a dobogó tetején

Voltak világcsúcstartóink úszásban a múltban is – ötvenes, huszonötös medencében egyaránt. Száz, kétszáz és négyszáz méteren. Ötvenen még soha.

Merthogy a magyar úszósport történetében alig-alig akad(t) olyan versenyző, akire „ráaggathatnánk” a vérbeli sprinter kitételt.

Ennek persze több oka van, s anélkül, hogy szakmailag túlságosan mélyre mennénk, néhányat érdemes megemlíteni.

Például azt, hogy a magyar úszósport alapvetően a hosszabb tá­vokra neveli az úszókat, másként: a honi sportág meghatározó edzője, Széchy Tamás edzéstervei leginkább a 200 és 400 méteres távokra, még inkább a vegyes úszásra épültek, s bár az évek, évtizedek során sok minden változott itthon, a Széchy-iskola nyomai továbbra is felfedezhetők a felkészülésben.

Vagy azt, hogy hosszú-hosszú éveken keresztül nem volt az országban normális rajtkő: még néhány éve is elfordult, hogy miközben a világversenyen a legmodernebb rajtkövekről ugrottak vízbe a versenyzők, itthon gyakorlatilag „be­tontömbről” gyakorolták a startot.

S bár időről időre akadtak nagyon gyors úszóink, akik itt-ott még érmeket is el-elcsíptek a világversenyeken, elég csak Zubor Attila, Takács Krisztián, Kozma Dominik, Bohus Richárd vagy éppen Németh Nándor nevét említeni, mégis sokan vallják: a magyar nem sprintszámra született, s ezt leginkább a genetikai adottságokkal magyarázzák.

Arról már ne is beszéljünk, hogy akadnak országok, amelyekben már jó ideje majdhogynem laboratóriumi körülmények között építik fel a sprintereket – külföldön több helyen az edzések megszokott kelléke a víz alatti kamerarendszer, az elemző szoftver, az úszó mozgását darabokra szedő program. No és persze ehhez párosul az az edzésmódszer, amelyik „tudja”, a sprinterek számára a rövidebb ideig tartó gyakorlások, a magasabb fordulatszámon megtett méterek az igazán hatékonyak.

„ÉDESANYÁM KÉZEN FOGOTT”

Az úszósport történetében sohasem volt magyar világcsúcstartó ötven méteren. Szombatig.

VÉLEMÉNY

Sós Csaba, szövetségi kapitány: – Hogy miért van kevés sprinterünk? Leginkább azért, mert ebben van a legnagyobb kockázat: a legrövidebb távon minden hiba visszaüt. Az, hogy kiből lehet jó sprinter, nagyrészt genetika kérdése, emellett Szebi robbanékony, kiváló versenyzőtípus, és imád úszni – nagy űrt tölt be a magyar úszósportban. Arra, hogy ezt a gyorsaságát hogyan sikerül átmentenie az ötvenes medencébe, májusban kapunk választ. Egy biztos: Szebi előrelépett, javult, fejlődött, és ami külön öröm a számomra, hogy Kazanyban, igaz, rövid pályán, de két olimpiai számban is nyerni tudott.

Akkor Szabó Szebasztián (Győri Úszó Sportegyesület) felülírt minden, korábban hangoztatott tételmondatot – és ötven méter pillangón a brazil Nicholas Santos 2018-ban (egyébként éppen Budapesten) úszott világcsúcsát beállítva (21.75) aranyérmet szerzett a kazanyi rövid pályás kontinensviadalon.

Minden úgy kezdődött, hogy…

„Édesanyám kézen fogott, és elvitt egy edzésre. Először csak néztem a többieket, és kicsit ugyan fürödtem már akkor is, ám csak jó néhány hónappal később kezdtem el rendszeresen az uszodába járni   – idézte fel a kezdeteket a zentai fiú, akinek családja azóta is a Vajdaságban él. – Példaképem sohasem volt a saját sportágamból, ám olyan sportoló több is, akinek az úszását nagyon szerettem nézni. Ha csak tehettem, figyeltem, hogyan versenyeznek. Akkor még nem, most már vannak céljaim. A legfontosabb, hogy kihozzam magamból a maximumot. Tudni akarom, meg kell tapasztalnom, hol vannak a határaim.”

S mert úgy vélte, Szerbiában nem tud igazán fejlődni – 2018 tavaszán Szabó Szebasztián már Magyarországon és Győrben készült.

Aztán hirtelenjében ott szerepelt a neve a 2019-es kvangdzsui világbajnokságra utazó magyar csapatban.

„EZ A VILÁG LEGNAGYOBB CSODÁJA”

Szabó édesapja magyar, Szebasztián magyar-szerb állampolgár, ám 2017 végéig szerb színekben versenyzett – egyévnyi győri tartózkodás után meg kimondta: „Egy ilyen esztendő után egyértelművé vált, hogy érdemes úsznom. Hogy magyar színekben, nem kérdés. Édesapám magyar, én magyar állampolgár is vagyok, a sportállampolgárság elsősorban érzelmi kérdés és döntés.”

A honosítási kérelem körülbelül olyan gyorsan ért célba, mint Szabó szombaton Kazanyban.

„Nem tudom, létezik-e honosítási világrekord, de az biztos, hogy a nemzetközi és a hazai szövetség között meglévő kiváló kapcsolat sokat segített abban, hogy ilyen gyorsasággal elintéződjön az ügy” – jegyezte meg Wladár Sándor, a Magyar Úszószövetség elnöke.

Ekkor 2019 júniusában jártunk, s azzal, hogy Szabó zöld lámpát kapott, indulhatott a kvangdzsui világbajnokságon, ám az országváltás szigorú szabályai miatt a tokiói olimpiáról nem nagyon álmodozhatott.

Az általános érvényű szabály ugyanis az, hogy az olimpia előtt három évvel lehet országot váltani, s bár a múltban is akadtak könnyítések és eltérések ettől, ám az is nyílt titok volt, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a kiemelt sportágakban nem szereti a gyors váltásokat.

De a magyar sportdiplomácia erejének is köszönhetően Szabó kérelme az „eltérések” kategóriájába került, hiszen 2019 júniusa után négy hónap (!) telt el, és megérkezett az értesítés a NOB-tól: magyar színekben indulhat Tokióban.

„Ez a világ legnagyobb csodája – kommentálta a gyors döntést Szebasztián. –  Érzelmileg leírhatatlan ez az egész… Nem is igen tudom szavakba önteni.”

A szavak helyett inkább a tempókra figyelt, az meg egyre egyértelműbben megmutatkozott, hogy a zentai fiú 50 pillangón a legjobb – tekintve, hogy ez nem olimpiai szám, egyre nagyobb fókusz került a száz pillangóra is.

És persze a huszonötös mellett az ötvenes medencére. Utóbbiban meglett az első nagy siker: májusban a budapesti kontinensviadalon ötven pillangón győzött.

„Az első aranyam magyar színekben, remélem, nem az utolsó  – mondta akkor Szabó, s elárulta azt is, hogy a szüleinek adja az érmet: – Rengeteget köszönhetek nekik, sőt, csak nekik köszönhetem, hogy itt vagyok. Persze, dolgoztam én is becsülettel, de ki tudja, hol lennék, ha ők nem úgy nevelnek, nem úgy terelgetnek, ahogyan...”

„EZ VOLT A NEGYEDIK ALKALOM”

Aztán az olimpia nem sikerült. Nagyon nem: száz gyorson 20., száz pillangón 14. lett Tokióban – igaz, tagja volt az ötödik helyezett magyar 4x100-as gyorsváltónak.

„Az olimpia után nehéz volt az újrakezdés, jó ideig hordoztam magamban a kudarcot”  – ismerte el, ám összeszorította a fogát, és elkezdett dolgozni.

Ahogy Kazanyban elárulta: „Kicsit erősebben, kevesebbet és okosabban.”

Oroszországban először száz pillangón nyert. Aztán ötven gyorson – és már itt, ennél a győzelemnél is tátva maradt a szánk: ezen a távon nem nagyon szokott nekünk babér teremni…

Két nappal később következett az ötven pillangó döntője, és meglett az újabb arany, meg a világcsúcs. Bár Szabó néhány pillanatig bosszankodott, hogy nem volt gyorsabb egyetlen századdal, mert akkor nem „csak” beállította volna a világrekordot, azért napirendre tért a történtek felett:

„Próbáltam kiélvezni ezt a harmadik eredményhirdetést, ki tudja, mikor lesz újra ilyenben részem. A magyar himnuszt hallgatni mindig különleges érzés. Már akkor tudtam, hogy jó döntést hoztam, amikor elhatároztam, hogy a jövőben magyarként szeretnék versenyezni. Büszke vagyok arra, hogy magyarként állhattam a dobogó tetején – idén ez volt a negyedik ilyen alkalom: először kicsit fura volt, hogy mindenki engem néz, de most már képes vagyok élvezni ezeket a pillanatokat.”