Hegyek és egerek – Malonyai Péter publicisztikája

Alig több mint fél év elegendő volt ahhoz, hogy az úszószövetség eseti bizottsága a végére jusson Széchy Tamás viselt dolgainak. Az esetleges szexuális zaklatásoknak, hogy magyarul beszéljünk. Mert a testület óvatoskodva „sérelmekhez” kereste a tanúkat, s a végeredményről kiadott hír szerint „közel 20 érintett személyt hallgatott meg”. A megközelítő fogalmazás érdekes, tudós emberekről feltételezné az ember, hogy húsz alatt biztonságosan számolnak. Volt, akit megkerestek, de nem állt kötélnek, a nevét viszont senki sem adta a vallomásához, amelyeknek jogi jelentősége nem lehetett.

Egyrészt, mert – és itt a szövetség honlapjára támaszkodom – az állítások nem kezelhetők kész tényként, hiszen Széchynek (1931–2004) már nincs lehetősége a vádakra válaszolni, másrészt ott a tisztességes eljáráshoz való jog, ami a felelősség halál utáni vizsgálatának tilalmát is jelenti, kegyeleti jogokat sért. „A Bizottság emiatt nem tudott tényszerű megállapítást vagy konkrét javaslatot megfogalmazni a MÚSZ elnöksége felé”, de fontos, hogy „a Szövetség alapértékeivel és erkölcsi normarendszerével összeegyeztethetetlen bármilyen formájú abúzus, hatalommal való visszaélés vagy méltóságot sértő magatartás, különös tekintettel a kiskorú sportolók esetében”.

Ezt én is elmondhattam volna, ehhez nem kell bizottság, ahhoz sem, hogy a Széchy-könyv utánnyomását leállítsák, javasolják a margitszigeti uszoda és a bajnokság megszemélyesítésének visszavonását, széchytlenítését. Igyekszem szerény maradni, de ehhez egy átlagosan gondolkodó polgárnak nem kell több mint fél év, még „közel 20 érintett” meghallgatása mellett sem.

Széchy Tamás mindenesetre a legsikeresebb úszóedző nálunk, tanítványai 1972 és 1996 között nyolc arany-, négy ezüst- és három bronzérmet nyertek olimpián, 12 arany-, három ezüst- és hat bronzérmet világbajnokságokon, Eb-n pedig 16 aranyat, nyolc ezüstöt és hat bronzot. Pályafutásom napos oldalán vannak ezek a sikerek, jellemző, hogy Darnyi Tamás első olimpiai győzelménél kisgyerekként sírtam Szöulban (1988), azért is, mert nekem is az első volt – az olimpiai aranyak tudósításában. Nem mellesleg Darnyi Tamást mindmáig és örökké a világ legjobb úszójának tartom (ahogy a nőknél Egerszegi Krisztinát), elismerve és tisztelve persze az utánuk jövő nagyságokat.

Ez nem cáfolat semmire, pusztán Széchy – ha úgy tetszik – másik arca, már csak azért is, mert, ha közvetve, s nem feltétlenül perdöntően, de én is tanú vagyok.

Neveket én sem említek, ez nem vádirat, emlékezés, ám a filmekkel, könyvekkel ellentétben, itt ha valaki magára ismer, nem a véletlen műve.

Kezdem a lényeggel. Ne higgyük, hogy annak idején a vezetőségnek ne lettek volna erős gyanúi Széchy kapcsán. A barcelonai olimpia (1992) előtt a szauna csendjében súgta oda nekem az egyik jeles sportvezér, hogy „Istenem, pedofil, de ő hozza az aranyakat…” Hozta is rendesen, meg is kapott mindenfajta állami kitüntetést 1988 és 1996 között, hogy aztán szép csendben kiszorítsák az uszodából, otthoni magányra kényszerítsék. Persze, hogy azok, akik korábban profitáltak a tudásából.

Ez se nem mentség, se nem magyarázat a tettei­re, amelyekről a legtöbbet Zemplényi Györgytől (1953–1999) hallottam. A bevallottan homoszexuális nemzetközi szélhámos (az Interpol és az FBI egyaránt kereste) halála előtt a közelemben lakott, gyakran összefutottunk, utcán, boltban, parkban. Korábban jóbarátja volt Széchynek, az úszók pedig nem mehettek volna edzőtáborba a perthi világbajnokság (1991) előtt sem, ha nem ad rá pénzt. Hogy honnan vette, csak sejteni lehet, mindenesetre később, a szövetség elnökeként (pénz beszél) 452 millió 784 ezer forint kárt okozott (19 rendbeli csalás, két rendbeli sikkasztás), amiért 1998-ban nem jogerősen négyévi fogházbüntetésre ítélték. Mindenesetre Perthbe nem ment ki, mint később kiderült, úgymond nem látták volna szívesen az országban. Aztán a barcelonai olimpia után nem volt rajta a budapesti repülőgépen, esztendőkön át bujkált (Svédországban katolikus érseknek adta ki magát), majd hazajött és feladta magát.

Nos, Széchy és Zemplényi a kilencvenes évek közepén már nem voltak beszélő viszonyban egymással. Sőt. Zemplényi fölajánlotta, hogy videóra vehetem mindazt, amit az edzőről tud. Megerősítésül mutatott egy neki írt levelet, amelyben Széchy azt taglalja, hogyan kell megközelíteni, elcsábítani az iskolából kijövő fiúcskákat. Gyomorforgató iromány volt, ahogy az is, amit aztán az a két kazetta tartalmazott, amely lapunk akkori művészeti vezetője, Keleti Imre segítségével készült el. Az anyagot felajánlottam a nemrégiben induló egyik kereskedelmi tévének, ám nem kellett nekik, így az összes Zemplényitől kapott dokumentummal együtt átadtam egy korábbi úszójának, aki – mint mondta – kifejezetten gyűjtötte az efféle anyagokat.

Mondhatni, Széchy és Zemplényi megérdemelték egymást, az pedig lassan már történelem, hogy három évtizeddel ezelőtt olyan világ volt nálunk, hogy mind a ketten az ország legrangosabb embereivel mutatkozhattak, parolázhattak.

De vissza Széchyhez! A tanítványaihoz. Mindenkinek magánügye, hogyan dolgoz fel olyan vele történt eseményeket, amelyek a köz szemében egyértelműen bűnök. Meg aztán nem áll olyan jól a világ morálisan, hogy fehéren-feketén ítélkezzünk. Ráadásul utólag.

Az említett könyv (Hargitay András, Sós Csaba, Tóth Ákos: Széchy Tamás – Élet – mű – örökség) szerzői közül Hargitay András így beszélt: „Az Öreg az egész életünket megváltoztatta. És közben segített áttörni a határainkat. Ha kellett, szép szóval, rábeszéléssel, ha kellett, veréssel. Igen, kaptam tőle pofonokat is. De ennek ellenére én mondtam a temetésén a búcsúbeszédet.” Sós Csaba: „Aki három, egymást követő, kiemelkedően eredményes generációt fel tudott nevelni (engem, Hargitay Andrást, Verrasztó Zoltánt, majd Darnyi Tamás és Szabó Joe korosztályát, végül Rózsa Norbertet és Czene Attilát), fel tudta vezetni a világszínvonalra, az valamit nagyon tudott.” És végül Wladár Sándor, a vizsgálatot elrendelő úszószövetség elnöke tavaly nyáron: „Egyszer és mindenkorra tisztázzuk, Széchy Tamás huszonegy éve halott. Nyilván voltak neki is dolgai, de mit akarunk? Ki akarjuk ásni, ledarálni a csontjait, a fogait, a szőrzetét, vagy mit? Mi jó páran ott voltunk mellette, vele készültünk, és meg kell tanulnunk, hogy a múltból nekünk csak azzal van dolgunk, amit Széchy Tamás a magyar úszósportra örökül hagyott. Mert ez az örökség az alapja a mai sikereinknek.”

Túlmutatva a semmitmondó vizsgálaton, érdemes idézni Gál Andreát, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem (TF) docensét, aki kutatásai alapján egy tavalyi konferencián elmondta, hogy a fiatal sportolóknál az érzelmi bántalmazás a leggyakoribb, ugyanakkor a fizikai bántalmazás is jelen van. A sporttörvénybe bekerültek a gyermekvédelmi előírások, az edzőknek pedig évente gyermekvédelmi képzésen kell részt venniük. Ám ez olyan – mondta Gál Andrea –, mint a munkahelyi tűzvédelmi oktatás, kötelező, de nem számonkért. Angliában szakember nem kezdhet úgy dolgozni fiatalokkal, hogy ne legyen úgynevezett ifjúságvédelmi (safeguarding) igazolványa. Nálunk az atlétáknál és a korcsolyázóknál létezik ilyen, de ne gondoljuk, hogy a léte önmagában megoldja a gondokat.

Visszatérve a bizottság munkájára, nekem Horatius Ars poeticája jut eszembe, benne a sokat idézett fordulat: vajúdtak a hegyek és egeret szültek. Nos az eredeti megfogalmazás egy jelző révén szigorúbb: „Vajúdnak a hegyek s nevetséges egér születik” („Parturiunt montes / nascitur ridiculus mus”).

Hiába, ezek az ókoriak…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!