Ugyanakkor éppen mert úszásról van szó, uszodáról, sportról és sportolóról, tehát olyasvalakiről, akinek az élete esztendők óta félig-meddig a nyilvánosság előtt zajlik, már hallom is, hogy igen – de…
Hallom, de félre is söpröm, mert nem vagyok hajlandó foglalkozni semmi mással, csak azzal, hogy Szilágyi Liliána elegendő erőt érez magában arra, hogy végleg maga mögött tudhassa eddigi élete az úszáson túli nehézségeit (is), hogy nem beszél róla, csak szándékának erejét erősíti. Megtalálta azt, azokat, akiben, akikben képes hinni, s hiszi, hogy elfogadják őt olyannak, amilyen. A nevek itt sem érdekesek, azaz… Nagyapját, Gyarmati Dezsőt nem lehet név nélkül elintézni, én mindenesetre képtelen vagyok rá, már csak azért is, mert atyai jó barátként fordulhattam hozzá, mi több, ő is megtisztelt a bizalmával – visszatérően. Azt mondja Liliána, az ő génjeit örökölte, hiába nincs köztünk már hat esztendeje, mindennap érzi a jelenlétét, s meggyőződése, hogy támogatja őt odafentről. Talán ő sugallta azt is, hogy minél nehezebb az út, annál inkább megtudjuk, kik is vagyunk valójában. Mindenesetre, ha az életére, sőt a sorsára gondolok, a nehézségekre, amelyeken átküzdötte magát és a tanulságokra, amelyeket levont később belőlük, önkritikusan, kritikusan, mikor melyik nézőpontnak volt helye – valóban erőt adhat a szelleme.
Nem kitérni akartam a háromszoros olimpiai bajnok legendára emlékezve, nekem is gyakran eszembe jut egy-egy mondata, gesztusa. Így aztán magától értetődik, hiszek abban, hogy az unokája, az örökölt génekkel és eddigi életútjának tapasztalataival eléri a célját, végigjárja az útját, mosolygós, magabiztos ifjú hölgyként hagyja majd maga mögött az élsport „minden nyűgét s nyilait” – idézem Shakespeare Hamletjét.
Csak az úszásról nem vagyok hajlandó beszélni, mert esetünkben, azaz Szilágyi Liliána esetében csak – eszköz.
Jó ügy – önmaga – érdekében.