Harag és düh van benne, de imádja az úszást – őszinte interjú Cseh Lászlóval

– Mikor dőlt el a sorsa?
– Tulajdonképpen a születésemkor: annyira imádtam a vizet, hogy amikor levittek az uszodába, akkor sem mondtam soha, hogy hideg, hogy nem akarok úszni – élveztem az egészet az első pillanattól kezdve.

– Onnantól, hogy megtanult úszni, már egyenes út vezetett odáig, hogy a sportágat versenyszerűen űzze?
– Már az uszodába sem úgy mentem le, hogy csak meg kell tanulnom úszni, a cél már akkor is egyértelmű volt: ténylegesen sportolni mentem. Máig emlékszem az érzésre, mennyire imádtam járni, és sohasem az volt bennem, hogy oké, már megtanultam úszni, nem kell többet mennem. Úgy éreztem, folyamatosan mennem kell.

– Hamar elkezdték mondogatni az uszodában, hogy ez a fiú tehetséges?
– Mondtak ilyesmit, de nem voltam én kiugróan tehetséges. A háziversenyeken persze odaértem az első háromba, de sokáig voltak nálam sokkal jobbak a korosztályomban. Négy és fél évesen kezdtem Kiss Miklósnál: jó csapatba csöppentem, nemcsak az uszodában találkoztam a társaimmal, szabadidőnkben is összejártunk. Akkor én egy voltam a sok gyerek közül. Persze, amikor bejöttek a kora reggeli edzések, már jóval keményebb menet volt, de emlékszem, még nem kellett volna kétszer edzenem egy nap, én mégis menni akartam. Már Plagányi Zsolt csoportjába jártam, és heti egyszer-kétszer ott voltam reggelente is az uszodában, noha még nem volt kötelező. De sohasem éreztem azt, hogy mást akarnék csinálni.

– Mi hajtotta?
– Szerettem úszni.

– Tavaly, amikor felvetődött a visszavonulás gondolata önben, szintén erről beszélt.
– A mai napig megvan bennem az úszás szeretete – ez nem múlik.

MINDENT A LEHETŐ LEGPRECÍZEBBEN

– Nem tudták kiölni önből...?
– Nem, pedig próbálkoztak vele, s emiatt persze előfordult, hogy nem jó érzésékkel mentem edzésre, de az, hogy imádok úszni, mindig erősebb volt. És persze mellette egyre inkább felszínre tört a versengő énem.

– A kezdetektől megvolt önben?
– Lehet, hogy az úszás hozta elő, hiszen az első háziversenyen például eszembe sem jutott, hogy én bármilyen helyezést elérjek: amikor az eredményhirdetésnél sorolták a neveket, csak annyit hallottam, hogy László, és azt hittem, egy másik srácot szólítanak...

– De innen hogyan lépkedett előre? Mi vitte tovább? Volt példaképe, akire felnézett, vagy innentől már mindig a legjobb akart lenni?
– Utóbbi kétségkívül motivált, és remek érzés volt jól úszni, elérni a legjobbamat, elsőként célba érni – ezek mind-mind repítik az embert.

– Erre mondják, hogy semmihez sem hasonlítható érzés?
– Talán. Hogy érthetőbb legyen: a jól elvégzett munka utáni elégedettség járja át ilyenkor az embert. Egyébként ilyen vagyok a hétköznapok során is: ha otthon valamit fel kell fúrni a falra, és azt megcsinálom, és ott is marad a falon, és még egyenes is, elégedett vagyok magammal.

– A különbség az, hogy ott nem méri stopper az idejét.
– Nem, de próbálom ezeket a feladatokat is a lehető legprecízebben elvégezni.

– Az elvégzett munka utáni elégedettségről beszélt az imént, akadnak, akik azt mondják, hogy egyszerűen csak vágynak vissza a dobogóra. Ezt az érzést is ismeri?
– Igen, a dobogóra lépni mindig nagyszerű – esetemben a célba érkezés volt az igazán euforikus pillanat. Minél többet kap belőle az ember, annál többet akar. Egyszerűen függőséget okoz: ez ilyen jó érzés? Akkor ebből még többet akarok!

– És ha nem sikerül...?
– Na, az nem jó: egyszerre van bennem letargia, szomorúság, csalódottság. Csupa negatív érzés, és olyankor ostorozza magát az ember. Pláne, ha ezt nevelték bele...

– Erre többször utalt az évek során.
– Mert belém nevelték az örök elégedetlenséget. Azt, hogy olyan nincs, hogy te elégedett legyél magaddal. Ma már tudom, éppen az a legfontosabb, hogy önmagaddal elégedett legyél, csakhogy én ilyet éveken keresztül nem éreztem. Ezért volt az, hogy amikor nyertem, amikor megúsztam életem legjobb idejét, rögtön azt néztem és kerestem, min lehetne még javítani, ahelyett, hogy átadtam volna magam a pillanatnyi örömnek... Emellett volt még egy érzés, amely folyamatosan ott volt bennem, hiszen azt is „megtanították” nekem: ha nem úszol jól, az kizárólag a te hibád.

– Ha visszamehetne az időben, ezen változtatna?
– Mindenképpen. Borzasztóan nehéz volt ilyen külső ingerek mellett belülről esetleg másként felfogni a történéseket, nem is ment, így aztán az örök elégedetlenség és a magam hibáztatása még mindig bennem lakozik.

– De a civil életét sem élheti így...
– Tudom. Dolgozom is azon, hogy ez változzon: próbálok ezentúl is arra törekedni, hogy ha csinálok valamit, a lehető legjobban tegyem, ám ha mégsem sikerül, ne tragédiaként éljem meg.

– Sohasem lázadt?
– Dehogynem, rengeteget veszekedtem Turi Györggyel – főleg edzéseken, bár az utolsó nagy vitánk éppen versenyen történt. Az volt az utolsó csepp a pohárban.

– És ilyenkor vehemensen mondta a magáét?
– Minden vitámra jellemző, hogy az elején még tisztán gondolkozom, de van, amikor leszáll a köd, és onnantól nem biztos, hogy a megfelelő stílusban és hangnemben mondom a magamét.

– Már a kis Laci is kinyilvánította, ha valamivel nem értett egyet?
– Erre csak annyit tudok mondani, hogy amikor Turi György átvette a csoportunkat a sydneyi olimpia után, onnantól nekem folyamatos balhéim voltak vele – ezek nem a sikerrel jöttek az életembe.

– És ebből mi miért nem érzékeltünk semmit?
– Mert mindenki úgy gondolta, hogy ez a normális, ez a természetes.

– Mi láttunk egy edzőt és mellette egy úszót, aki remek eredményeket ér el, aki kedves, normális, mindig nyilatkozik – majdhogynem idillinek tűnt a kép.
– Ezt mutattuk kifelé, és én is úgy voltam vele, hogy nincs más, nincs jobb, vagyis ez a normális, ezzel és így kell élnem. Ráadásul annak idején még nem is nagyon volt alternatíva, olyan legalábbis biztosan nem, amelyik vonzónak tűnt.

– Nehéz évek lehettek.
– Inkább azt mondanám, voltak benne nagyon nehéz pillanatok, azért azt ne gondolja senki, hogy az év minden napja ilyen volt.

MA MÁR KIMONDJA: HARAGSZIK TURI GYÖRGYRE

– Azt mondja, az egyik versenyen veszett össze utoljára Turi Györggyel – melyiken?
– A 2011-es rövid pályás országos bajnokságon csúnya vitánk volt.

– De utána még három évig az edzője maradt.
– Nem is volt abban sok köszönet... Például a londoni olimpiai szereplésemet sem segítette ez a „remek” kapcsolat. A nagy összeveszés után tulajdonképpen már magamtól csináltam az edzéseket.

– Kezd érthetővé válni, miért beszélt majdnem minden világversenyen félelemről, önbizalomhiányról – a jó eredmények ellenére.
– A „befeszülés” jelen volt sok versenyemen, és leginkább azért, mert éreztem, láttam az edzőmön, mennyire ideges.

– Egy ölelés ilyenkor sokat jelenthetne...
– Az biztos. Nyilvánvalóan nem vitt előrébb, hogy érzékeltem, idegesebb nálam. Persze, lehet feszült egy edző a versenyek előtt, csak ezt nem kellene látnia rajta a tanítványának.

– Ott is ez volt az ember érzése, ezek után viszont egyértelműen kijelenthetjük, hogy Tokióban láthattuk a legérettebb, legigazibb, legfelszabadultabb Cseh Lászlót.
– Így van. Ha valamit változtatnék utólag, biztosan ez lenne: így kellett volna fiatalabb koromban is odaállnom a versenyekre. Lehet, hogy nem lettek volna jobb eredményeim, de hogy lelkileg jobban jöttem volna ki a nehéz szituációkból, az biztos.

– Muszáj feltennem a kérdést: haragszik Turi Györgyre?
– Nagyon.

– És ő tudja?
– Nem beszélünk egymással, nem keresem a társaságát.

– Meg tudja fogalmazni, miért haragszik rá ennyire?
– Mert úgy bánt velünk, ahogyan nem lett volna szabad. Igazán azóta vagyok dühös rá, amióta új helyre kerültem, amióta Plagányi Zsolt mellett rádöbbentem és tapasztaltam, lehet másként is.

– Meg sem fordult a fejében, hogy elmondja ezt Turi Györgynek?
– Úgysem értené... Ő a mai napig másként gondolkozik, és visszahallottam azt is, hogyan vélekedik rólunk. Nincs értelme elmondani.

– Plagányi Zsolt mellett minden más volt?
– Igen. Ez nem jelenti azt, hogy sohasem voltak vitáink, mert voltak, viszont mindig meg tudtuk beszélni. Nem tagadom, volt olyan is, hogy fáradt voltam, és haragudtam rá – pusztán azért, mert edzés volt. De ez is egy hozott viselkedés: ha fáradt vagyok, ha bármilyen problémám van, feszültté válok, ahelyett, hogy elmondanám, mi bánt. Évekig azt éreztem, és még mindig nem vetkőztem le ezt teljesen, hogy hiába mondanám a bajaimat, úgysem történne semmi...

– A „mi lett volna, ha” kérdésnek az életben, így a sportban sincs sok jelentősége, de egyetlenegyszer eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha nem ott kezdi el az úszópályafutását, ahol elkezdte?
– Azt azért szögezzük le, hogy a lehető legjobb helyen kezdtem el, ráadásul Kiss Miklós után Plagányi Zsoltnál is úsztam – kétségkívül sokat tanult ő is abban a klubban, ám igazán jó edző akkor vált belőle, amikor eljött onnan.

– Akkor inkább összegezzünk: mit adott önnek az úszósport?
– Amellett, hogy kicsit panaszkodom, meg sorolom, mi volt a rossz ezekben az években, sokkal fontosabb, hogy imádtam az uszodába járni, imádtam úszni, jól éreztem magam a csapattársaimmal, vagyis összességében pozitívan tekintek vissza a pályafutásomra – csak voltak benne olyan történések, amelyekkel manapság is foglalkoznom kell...

– Végre-valahára ki tudja mondani, hogy sikeres úszó, a sportág korszakos ikonja volt?
– Lassan és nagyjából igen. Kezdem megérteni, és elhinni, mit is értem el.

– Szívből mondta a tokiói olimpia végén, hogy nem érzi hiányát az ötkarikás aranynak?
– Igen.

– Csakhogy évekig mást hajtogatott...
– Mert azt is belénk nevelték, hogy csak akkor vagy valaki, ha olimpiai bajnok vagy.

– Csak érezte, hogy szeretik és tisztelik az emberek.
– Igen. Sajnos én is olyan ember vagyok, aki azt szereti, ha minél többen szeretik, aki igyekszik mindenkinek megfelelni, miközben leginkább csak magamnak kellene megfelelnem.

– Halad ezen a téren is előre?
– Igen, bár nem könnyű. Próbálok az általam helyesnek hitt értékek szerint élni, miközben ott van a fejemben az is, ha valamit teszek, tegyem úgy, hogy példát mutassak.

A FELESÉGÉT IS AZ USZODÁNAK KÖSZÖNHETI

– Az élete végéig.

– Ez nagy felelősség is egyben.
– Óriási.

– Így hogyan tudja elengedni magát istenigazából?
– Muszáj elengedni – fiatalon is megtettük. A belső erkölcsi iránytű mutatja, mit lehet, s mit nem, mi az, ami még belefér, és mi az, ami már nem.

– De annyi mindenre oda kell figyelnie egy bajnoknak, még arra is, hogy az étteremben ne egy pohár bort rendeljen, hiszen abból születik a „Cseh László ivott” szalagcím...
– Ezzel együtt kell tudni élni. Azért senki se gondolja, hogy mi mindig jó fiúk vagyunk. Elárulom, hogy annak idején a világversenyek utáni banketteken berúgtunk rendesen – mit mondjak, a hazautak mindig embert próbálóak voltak. Nem fogom tagadni sohasem, hogy ilyesmi bizony előfordult.

– Elmondta, mit kapott az úszósporttól, ám az ön esetében nemcsak a „mit”-ről beszélhetünk, hiszen a feleségét, Diát is az uszodában ismerte meg: egy eredményhirdetésnél hoszteszként működött közre.
– Valóban a véletlennek köszönhetjük egymást, az utcán sétálva nem biztos, hogy egymásba botlottunk volna. Főleg azért, mert én nem is nagyon sétálgattam az utcán...

– Egyből tudta, hogy ő az igazi?
– Igen. Viszont azt se higgye senki, hogy szirupos történet a miénk, amelyben mindig minden rózsaszín: sokat kell tenni azért, hogy rendben legyen a kapcsolatunk. Dolgozni kell keményen, nekem pedig az évek során meg kellett tanulnom, hogyan kell odafigyelni egy nőre, rá, Diára, és azt is, hogyan kell párkapcsolatban élni, létezni.

– Az úszódresszét elcsomagolta – hogyan tovább?
– Nem tudom, egyelőre pihenek. Szerencsére nem kell rohanva és kapkodva megoldásokat keresnem, hiszen az úszásnak köszönhetően szilárd lábakon állok anyagilag – azt sem tagadom, hogy szintén az úszósportnak köszönhetem, hogy nem kell a megélhetésem és napi kiadások miatt aggódnom. Az biztos, hogy nem maradok sokáig tétlen, de egyelőre élvezem a pihenést.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 2-i lapszámában jelent meg.)