Kozma Dominik hullafekvésből lett a vizes vébé sztárja

– Ilyen tavasz után…
– Milyen lesz a nyár? – nevetett fel hangosan Kozma Dominik, aki amellett, hogy a 4x100-as gyorsváltó tagjaként bronzérmet szerzett a budapesti világbajnokságon és hatodik lett 200 gyorson, vicces megjegyzéseivel, laza stílusával is felhívta magára a figyelmet a múlt héten a Duna Arénában.

– Megpróbáljuk komolyabban?
– Igenis, értettem, kérdezzen!

– Szóval: ilyen nehéz tavasz, ilyen sok nehézség után egyáltalán mit remélt ettől a világbajnokságtól?
– Jól akartam úszni, és jól is mentek az edzések, éreztem, hogy jó lesz ez a világbajnokság. Aztán majdnem nem így történt… Nagyatádon voltunk edzőtáborban június első felében, és egy péntek reggeli edzés végén azt éreztem, kész, vége, nem bírom tovább. Nagy Péter edző mondta is, semmi vész, vezessek le, ne gyötörjem magam tovább. És képtelen voltam leúszni a négyszáz méternyi levezetést… Másnap reggel hétkor egy rövidebb edzés várt rám, ott tovább fárasztottam magam. Úgy lerobbantam, hogy azon a hétvégén hullafekvésben voltam végig.

– Majdnem feladta…?
– A következő három hétben olyan voltam mint egy amatőr úszó, szerintem a gyerekek megvertek volna. Nem volt kedvem edzeni, nem esett jól beugrani a medencébe, borzasztó volt.

– Ehhez képest június végén Rómában szépen teljesített.
– A száz gyors már nem sikerült rosszul, ám a kétszáz még nem ment, így felemás érzéseim voltak. De lassan kezdett minden átfordulni, elkezdtük a könnyítést, olyanokat úsztam edzéseken, mint soha azelőtt. Innentől biztosak voltunk abban, hogy jó leszek a világbajnokságon, de hogy a formám ki is tartott végig, hogy majdnem mindig képes voltam teljesen regenerálódni két úszás között, az azért nem feltétlenül volt benne a pakliban.

– Rögtön elkapta a hangulat, amikor az első alkalommal kilépett a Duna Aréna közönsége elé?
– Mondhatjuk így is. Pedig hogy előtte mennyire nem volt versenylázam, azt el sem tudom mondani! Még a rajt előtt egy nappal sem éreztem, mi vár rám, sőt az első nap is úgy mentem az uszodába, mintha csak egy verseny lenne a sok közül. Aztán már délelőtt megmozdult bennem valami, délután pedig egyértelműen előjött: hú, ez egy vébé, toljuk, fiam!

– És onnantól a jó eredmények mellett jöttek az aranyköpések is. Az uszoda világában mindenki tudta, hogy Kozma Dominik milyen, de a nagyközönség most ismerte meg ezt az oldalát.
– A világbajnokság után odajött hozzám egy kisgyerek, és azt mondta: Szia, mondj valami vicceset!

– Mire ön?
– Jó, persze, kösz! Valami ilyesmit tudtam válaszolni, mert azért az nem úgy megy, hogy megnyomok magamon egy gombot, és jön a hülyeség…

– Amikor megnyerték a bronzot a váltóban, és azt mondta, ez az egyik legnehezebb szám, itt csak az érvényesül, akinek van a gatyájában valami, arra azért sokan felkapták a fejüket. A csapattársai mit szóltak ehhez a megjegyzéséhez.
– Őket ez nem mozdította ki a komfort-zónájukból. Hozzászoktak az ilyen vagy ehhez hasonló megnyilvánulásaimhoz, még csak meg sem említették külön ezt a kijelentést. Ez a mondat olyan volt, mint a hullám a vízben – nem volt benne semmi kirívó, semmi szokatlan.

– Nem lehet, hogy amikor tavasszal Nagy Péter kényszerűségből átvette a felkészülése irányítását, éppen ettől a lazaságtól tartott egy kicsit?
– Minden bizonnyal így volt, de elmondta ő is, hogy kellemesen csalódott, tényleg rengeteget dolgoztam.

– És hogyan tovább…?
– Erre még nem tudok válaszolni.

– Korábbi edzőjét, Tóth Ramónt felfüggesztették az állásából, mert nyilvánosságra kerültek meztelen képei, és megvádolták azzal, hogy kiskorúaknak küldözgette őket – a nyomozást megszüntették ellene, de ön akkor már Nagy Péterrel dolgozott. Kivel szeretné folytatni?
– Le kell ülnöm mindkét edzővel egy-egy beszélgetésre. Nagyon sokáig Ramón állt mellettem, ő az egyik legjobb barátom, és jó edzőnek tartom, nélküle biztos, hogy nem juthattam volna el idáig. Biztos, hogy neki is nagyon nehéz volt az elmúlt időszak, ahogyan nehéz lehetett megélnie a vébészereplésemet is. Mindennap beszéltünk, tartjuk a kapcsolatot, de Ramón is tudja régóta, hogy ez bennem volt, és azt is, hogy nem ő hozta ki belőlem… Hát, nem lehetett neki egyszerű.

– Ha lenne, azért most szívesen megnyomnám azt a gombot, hogy kicsit mosolyogjon megint.
– Ó, bohóckodom én eleget, nem nagyon hagyom, hogy a körülöttem lévők csendben legyenek. Csinálom a műsort komoly helyzetekben is: amikor például a gyorsváltóval bementünk a last call roomba, tudja, abba a helyiségbe, ahonnan már a medencetérbe szólítanak minket, mindenki feszülten várakozott. Bohus Ricsi is jött nagy fejhallgatóval a fején, fel-alá járkált, koncentrált. Vagyis megpróbálta, de én nem hagytam.

– Atyaég, mit csinált?! Levette a fejhallgatóját?
– Hozzávágtam egy palack vizet.

– Jézus!
– Onnantól volt csak igazán jó a hangulat a csapatban! Vigyorgás, táncika, poénok, de azért senki se gondoljon felelőtlennek, pontosan tudom, meddig nem zavarok, mikortól kell ku…, elhallgatnom.

– Ön a hangulatfelelős a csapatban.
– Szeretem magam jól érezni. Gyurta Dani mondta is a vegyes váltó után, adjak a vizemből, hátha ő is képes lesz lelazulni tőle. De Dani nem a víz hiánya miatt volt feszült, úgyhogy nem neki adtam a vizet, hanem az egyik tévének nyilatkozó Milák Kristófot öntöttem le vele hátulról…

– Hogy csinálja, hogy végignyomja az egész világbajnokságot, marad ereje a bolondozásra is, állandóan vigyorog, aztán az utolsó szám utolsó embereként száz gyorson odarak az asztalra egy 47.6-ot?
– Anyukáááám, mennyit?!

– Hoppá, bocsánat: 46.7-et.
– Ugye-ugye! A vegyes váltó mindig ilyen. Egész évben a főversenyre készülsz, az az egy hét értékeli az éves munkádat, na, az utolsó úszás végképp ilyen. Márpedig a vegyes váltó rendszerint a program legvégén van: olyankor már felszabadult vagy, nem érzel sem fájdalmat, sem fáradtságot. Nem is úszol, repülsz! Mondjuk egy 46.7-et száz gyorson – azért az elég király, nem?