„Tudod, apukám...” – búcsú Székely Évától

Hosszasan sorolhatnám, mennyi mindent tanulhattam volna tőle az akaratról, a céltudatosságról, az elszántságról, a tántoríthatatlanságról, a családról, az emberi gyarlóságról és még sok másról, de a lényeg a – volna. Mert persze igyekeztem, igyekszem én, de addig nem juthattam, juthatok el, mint ő. Ugyanakkor igaz, hogy rengeteg a szituáció, amikor eszembe jut egy-egy mondása, tanácsa, hallom a hangját.

„Tudod, apukám…” – kezdte, és aztán lenyűgözött pontos fogalmazásával, kristálytiszta logikájával, bölcs szavaival. Humanista volt, a szó klasszikus értelmében és mindenre kiterjedően. Akkor is ott voltak benne az érzelmek, amikor szigorú volt, erkölcsileg kérlelhetetlen. S miközben véleményt alkotott, szavai nem nélkülözték a humort, az öngúnyt sem.

Úgy indult neki útjának az olimpiai bajnoki cím felé, mint mindannyian. Példa nyomán. A csillaghegyi strandon a rádióban hallotta a közvetítést Csik Ferenc berlini diadaláról (1936), és elhatározta, ő is aranyérmes lesz. És aztán ez a szándék, gondolat irányította a hétköznapjait, még akkor is, amikor az életben maradás számított csak – a háború poklában, az ostromlott Budapesten 1944–1945 telén.

Ezerszer elmesélte, hogy az uszodából a származása miatt kitiltva, majd a bombázások közepette is az álma vezérelte – például a lépcsőházban le-föl taposva tartotta magát edzésben. De: nem volt megszállott. Ember maradt minden körülmények között. Mesélte, hogy úgymond nem tehet róla, otthonról hozott mindent, ami ő.

A szülei kényeztették, ám nem elvek híján. Szabadsága volt, de ahhoz ragaszkodtak, hogy délben és este pontosan megjelenjen az asztalnál, 18 órakor volt vacsora – mesélte – hajszálpontosan ott kellett lennie, más kérdés, hogy utána elengedték randevúra. A közös ebéd, vacsora azért volt jó, mert akkor a család minden tagja értesülhetett arról, mi történt a többiekkel aznap. A szándék, a módszer kézenfekvő – kár, hogy ma már nem divat.

Korán, reggel ötkor indult edzésre a Visegrádi utcából. Az édesanyja rendre felkelt vele együtt, s utánanézett az ablakból, amíg el nem tűnt a Szent István körútra befordulva a margitszigeti uszoda felé. Így aztán a gondoskodás természetes volt neki, akár lányáról, Andreáról, akár unokájáról, Móciról volt szó. Szigorú volt velük is, de annyi szeretettel, hogy abból generációk táplálkozhatnak. Szerencsém, hogy nekem is kijutott belőle, a családi viszonyaim nem ide tartoznak, de nem véletlenül mondogatta nekem időnként, miközben nem tudott azonosulni egy-egy lépésemmel, hogy „Ha már egyszer apád helyett anyád vagyok…”

A világ első női pillangózója volt, „Pillangókisasszonynak” nevezték el, amin csak mosolygott, mondogatva, hogy ő aztán nem az az örömében repkedő valaki. Ami persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy ne tudta volna, mi a boldogság – anyaként, nagymamaként és persze úszóként. Mert amikor a helsinki olimpiáról győztesen hazatérve a Nagykörúton a fákon is lógtak az emberek, úgy ünnepelték őt (is), örökké emlékezetes felszabadultság fogta el, s a vízben, úszás közben szintén – ameddig mindennapos vendég lehetett a Komjádiban.

Úszni nem láttam, edzőként viszont figyelhettem, ahogy Andreát készítette fel a versenyekre. Messze volt még tőlem a szülői lét, de megéreztem, hogy nincs ennél nehezebb dolog – sem anyának, sem gyereknek. Szigorúnak lenni akkor, amikor vigasztalás járna, s engedelmesnek, amikor van ok a panaszra, senkinek sem kívánt helyzet. Világklasszis úszó lett a gyerek is – kivételes produkció ez is, nálam mindenképpen.

Kapkodok itt fűhöz-fához, nem tudom, mit vegyek elő az emlékeimből, ezért a legjobb, ha hozzá fordulok: „Rádöbbentem, hogy csak egyet nem lehet elvenni az embertől: a belső biztonságát. Ez pedig hitből, fegyelemből, akaratból, tudásból, emberségből áll, és talán abból, hogy az ember, amíg lélegzik, soha semmi rosszat nem fogadhat el véglegesnek. Azt hiszem, ezért bírták emberek milliói a poklok poklát, ezért reménykednek utolsó percükig a halálos betegek, és ezért hagyják magukat halálra kínozni eszmék megszállottjai. A tudat, hogy valahol itt a földön még van igazságszolgáltatás.”

Értem, Éva néni.