Bozsik-program - A jelszó: apa, gyere focizni!

Valljuk be, legtöbbünket nem is kell túl sokat győzködni, hogy a kérésre hónunk alá csapjuk a labdát. Szerencsés esetben persze hamarosan elhangzik az "Anya, gyere te is” mondat is, de vizsgáljuk meg előbb inkább az egyéb nehézségeket.Szembe kell néznünk azzal, hogy a gyerekek döntő többsége a saját szüleitől nehezebben fogadja el a tanácsot, az oktató szándékot, mint az edzőtől – nekünk inkább bizonyítani akar. Lényeges arra is figyelnünk, hogy a kölykök türelmetlenek, nem bírják a monotonitást, ráadásul mindig versenyezni akarnak – és nehezen tűrik a vereséget.Mielőtt bármibe belefognánk, próbáljuk meg pontosan behatárolni az együttlét kereteit. Határozzuk meg – lehetőség szerint a gyerek véleményét, kívánságát is figyelembe véve – azt, hogy mit, hol, meddig fogunk csinálni. Amennyiben ezeket a kereteket előre, közösen és komoly arccal kijelöljük, csökkentjük az esélyét annak, hogy a végén elégedetlenül, kudarcélménnyel terhelten záruljon a közös játék.Ne tartsunk otthoni edzést! Egyrészt, mert a gyerek nem ezt akarja (bár előfordul, hogy azt kéri, adjunk neki feladatokat), másrészt, mert nem értünk hozzá. "Sajnos” a nehezebb, de a kisgyermekkor életkori sajátosságait figyelembe véve egyedüli üdvözítő megoldást kell választanunk: játsszunk, játsszunk, és megint csak játsszunk. Az igazán ügyes szülő úgyis tud játszani a gyerekkel, hogy az csak az ő szempontjából, az ő ítélete alapján játék, valójában, célját tekintve tudatos, fejlesztő, a képzést szolgáló foglalkozás.Ne feledjük, hogy gyermekünk szemében a versengés is játék, minden tevékenységénél alapvetően motiváló eszköz. Ne restelljünk igazi versenytársa lenni a kölyöknek, de két dolgot feltétlenül tartsunk szem előtt: egyrészt utál veszíteni, ezért néha érthetetlen módon túlreagálja saját esetleges vereségét, ugyanakkor észreveszi és sérelmezi, ha lekezeljük, ha nem látja rajtunk, hogy komolyan vesszük a játékot, ha hagyjuk nyerni.Kedvezni kell a gyereknek

Mi a megoldás? A gyerek életkorától, habitusától függően megpróbálhatunk az értelmére hatni, elmagyarázni neki, hogy az a természetes, ha a felnőtt ügyesebb a gyereknél, és azért kell sokat edzenie, hogy egyszer majd forduljon a kocka. Ez a módszer kecsegtet a kevesebb sikerrel. Célravezetőbb, ha megpróbáljuk a szabályokat úgy meghatározni, hogy kedvezzünk a gyereknek. Ez összhangban van az előző gondolatnál említett észérvvel, de nagyobb az esélye, hogy a gyerek méltányolja, sőt várhatóan még örül is neki. Adhatunk gólelőnyt, pontelőnyt, távolságelőnyt, ügyességi versenyeknél a gyerek feladatát a magunkéhoz képest könnyíthetjük, illetve fordítva, a magunkét nehezíthetjük az övéhez képest.
Nehéz lesz, de mégis próbáljuk meg figyelembe venni, hogy az úgynevezett szabályjátékok – mint amilyen a foci is – elsajátítása, megfelelő művelése megfelelő életkort, érettséget feltételez. Igaz persze, hogy gyermekeink generációja már sok szempontból más, mint a miénk volt, de ettől még igaz: van amit megért a gyerek és van amit nem. Fogalmazzunk egyszerűen, és olyan feladatokat találjunk ki, amelyeket a kölyökfutballista első hallásra megért.
Nagyon fontos, hogy legyünk érdekesek, változatosak, adjunk újabb és újabb ingereket a gyereknek. Talán a mérkőzésszituációban való játék az, amelyet "orrvérzésig” tudnának csinálni, minden más, bármilyen versenyformába öltöztetett játék, vagy feladat előbb utóbb unalmassá fog válni számukra. A változatosság igénye jelentkezik egy alkalmon belül és a különböző napokon végzett közös foglalkozások összevetésében is.

Fokozatosan lehet keményíteni

A fentiek jegyében ajánlunk néhány változatot az egymás elleni játékra.
Játszhatunk két, egymással szemben kijelölt kapura – ez az ígéretesebb – vagy, ha a körülmények csak ezt teszik lehetővé, egykapuzhatunk. Az utóbbi esetben ajánlatos krétával, bójával, vagy más jelzéssel kapuelőteret kijelölni, ahonnan a labdát egy támadás sikeres, vagy sikertelen befejezése után mindenképpen ki kell hozni.
A mérkőzés tarthat előre meghatározott ideig, vagy bizonyos számú gólig. Előbbi jobban hasonlít az igazi futballhoz, a tapasztalatok szerint viszont a gyerekek jobban szeretik az utóbbit. Gólelőnyt mindkét esetben lehet adni.
Igyekezzünk a labdarúgás szabályait fokozatosan az otthoni játékban is érvényesíteni. Természetesen érthető ez a sportszerű, nem durva játékra, de érthető az alapvető szabályok, a kezdés, bedobás, kirúgás "rendjének” elsajátítására. Célszerű szinkronban lenni a gyerek edzőjével, és azt a sorrendet követni, ahogy a csapattal is elsajátítják a különböző játékelemeket. Az ifjú futballista örül neki, ha "emberszámba vesszük”, az ő megítélése szerint keményen játszunk ellene. Egyre bátrabban közel mehetünk hozzá, testtel kicsit megnyomhatjuk, ha a helyzet úgy kívánja.
Megszokja majd, sőt értékelni fogja, előbb utóbb pedig észrevesszük, hogy ő is keményen, harcosan, teste egész erejének kihasználásával küzd ellenünk.
Könnyíthetünk "ellenfelünk” helyzetén azzal, hogy neki a pálya bármelyik pontjáról szabad gólt szereznie – nekünk pedig csak egy meghatározott, szűkített területről. Lényeges, hogy ügyeljünk az általunk választott játéktér méretére: a túl nagy pálya elveszi a játék, a gólszerzés örömét, csak loholhatunk az engedetlenül elguruló labda után, a túl kicsi pedig nem okoz elegendő energiaveszteséget.
Talán a legfontosabb tanács, hogy próbáljunk meg további társakat keresni a játékhoz: rá fogunk döbbenni, milyen közösségépítő ereje van a közös játéknak, a focinak. Meglátjuk, hogy a kettő kettő elleni játék milyen minőségi különbséget mutat az egy egy ellenihez képest. Szervezzünk a kertben, a parkban kis létszámú, de lelkes csapatokat, szerezzünk új barátokat!

Dekázni tudni kell

Amennyiben nincs módunk arra, hogy meccset játsszunk, kitalálhatunk a játékra éhes lurkó számára különböző, a focihoz kötődő feladatokat. Nehéz lesz.
Ekkor is fontos követelmény magunkkal szemben, hogy vegyük figyelembe a gyerek életkorát: ne várjunk tőle se túl sokat, se túl keveset. A legfontosabb szempontunk az legyen, hogy élvezze, amit velünk közösen csinál.
Álljon itt – persze a teljesség igénye nélkül – néhány ötlet, gyakorlatfajta, amelyeket kipróbálhatunk az ifjú úrral, vagy hölggyel.
A passzolgatásnak ezerféle változata ismert. Nem is lehetne tankönyvszerűen felsorolni valamennyit, inkább csak a gyakorláskor figyelembe veendő legfontosabb szempontokat említjük meg.
Kezdő focista számára az először elsajátítandó rúgásfajta a belsővel való labdatovábbítás. Legtöbbet így adogassuk a labdát, különösen ügyelve arra, hogy előbb csak "mutatóban”, majd egyre gyakrabban az ügyetlenebb láb is vegyen részt a játékban. Érdekesebb lehet a feladat, ha célba rúgással kombináljuk, például terpesztett lábunk közé kell begurítani a labdát. Ekkor, és persze máskor is kialakítható egy egyszerű pontozásos rendszer, amellyel nyomon követhetjük, összevethetjük ügyességünket. Arra kell törekednünk, hogy ösztönözzük az ügyetlenebb láb "használatát”: gurítsuk, passzoljuk minél többször arra a oldalra a labdát. Színesíthetjük, nehezíthetjük a feladatot azzal, hogy egy másik labdát kézzel dobálunk egymásnak a passzolgatás közben, vagy beiktathatunk guggolást, hason fekvést, esetleg helyváltoztatást, előre, hátra, oldalra mozgást.
Gyermekeink önbizalmát a futballpályán nagymértékben növelheti, hogy mennyit tudnak emelgetni, vagyis dekázni. Ez a focista ügyességének öröktől elfogadott – persze nem mindennél fontosabb – értékmérője. Mit tegyünk annak érdekében, hogy a jövő héten több sikerüljön, mint ezen a héten?
Mindenek előtt tartsuk be a mértékletesség és fokozatosság elvét, pontosan úgy, mint minden másban. Ha van hozzá kedvünk, gyakoroljunk a gyerekkel, de alkalmanként nem több, mint 10-15 percig, hiszen azon túl a fáradtság, a monotonitás csökkenti a hatékonyságot. Ne legyünk telhetetlenek, ne várjunk napról napra látványos javulást. Jellemző a mozgástanulás folyamatában, hogy az eredmény nem folyamatosan, a befektetett energiával egyenesen arányosan jelentkezik, hanem nagyobb időközönként látványosabb fejlődések érzékelhetők.
A dekázgatás igen nehéz dolog, bemutatni sem mindig lehet a szülői tekintély csorbulása nélkül. Fiatalabb, még kevésbé ügyes gyerekünkkel úgy gyakoroljunk, hogy egyet ő rúg a labdába, egyet mi, miközben a foci akár többet is pattanhat a talajon. Ezzel a módszerrel nagyon gyors sikerélményhez juthatunk. Közben persze mutassuk meg, hogy a cipő mely részével kell a labdához érni, milyen magasra érdemes a labdát emelni, hogy könnyen kezelhető maradjon. Az emelgetést el se kezdjük másként, csak a saját rekordunk felülmúlásának szándékával. Ez ad értelmet az egésznek, gyermekünkkel közös, boldogító sikerélményt szülői önmagunknak. Amikor azt érzékeljük, hogy a kölyök már ezt is jobban csinálja nálunk, akkor még illik játszani, versenyezni vele egy kicsit, szerezzünk neki ezzel is örömet.

Sikerélményre szükség van

Az egymásnak való kapura lövöldözés mindig biztos siker. A legfontosabb szabály, hogy óvjuk a környék ablakait. A második, hogy olyan méretű kaput jelöljünk ki, amely sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi. A harmadik szabály, hogy a kapu előtti terület lehetőleg füves, de legalább homokos legyen, óvva ezzel a kapus testi épségét. Célszerű, hogy előre meghatározott rendben váltsuk a kapus és a lövő személyét. Itt is fontos, hogy számoljunk, értékeljünk – ugyanúgy, mint a passzolgatásnál, a célba rúgásnál és a dekázásnál.
Nagy élményt okozhatunk a gyereknek – és talán magunknak is, ha elkezdünk vele cselezgetni. Ez nem jelent mást, mint, hogy előre meghatározott területen terelgetjük a labdát, az utód pedig megpróbálja elvenni tőlünk: közben néha (?) jó nagyokat rúg a bokánkba, esetleg elgáncsol. Ne haragudjunk rá, bontogatja szárnyait. Azért különös és kölcsönös élvezet ez, mert fontos velejárója a test test elleni harc, ami egymásnak feszüléssel, testi érintkezéssel jár, és ez meghatározó eleme a kiegyensúlyozott gyermek-szülő kapcsolatnak is.
A cselezés nem feltétlenül szép, kimunkált, képernyőre illő cselek látványos bemutatását jelenti. Saját példánkon mutassuk be elsősorban, hogyan kell távol tartani az ellenféltől a labdát, a testünkkel fedezni, megakadályozni az illetéktelen hozzáférést. Ilyenkor fel kell hívni a figyelmet arra, nincs mese, mindkét lábát kell használnia annak, aki ügyes cselezővé akar válni.
Amikor a gyereknél van a labda, néha indokolt a "jóindulat”. Hagyjuk, próbálgassa magát, legyen sikerélménye. Ne akarjunk neki egy szuper cselt megtanítani. Az lesz a sajátja, amit ő maga "kikísérletezik” és gyakorolgat. Amikor ebben a játékban – közösen – jártasságra tettünk szert, érdemes lesz úgy továbblépni, hogy nem az öncélú labdatartást szorgalmazzuk, hanem kijelöljük, honnan, hová kell eljutni. Az sem baj, ha ezt a lépcsőfokot már az edzőre hagyjuk…
Néha beszéljük rá magunkat és a gyereket arra, hogy kézzel dobáljuk egymásnak a labdát. Az sem mindegy persze, hogy milyen méretű labdát. A kisebbek könnyebben el tudják kapni a nagyobb labdát, viszont azt nehezebb eldobni. Talán az a legmegfelelőbb és egyben a legérdekesebb, ha különböző méretű és anyagú (keménységű) labdát használunk. Ez a fajta változatosság hasznos lehet a rúgásoknál is. A dobásoknak több okból is jelentősége van. Általában véve fejlesztik a labdás ügyességet, a gömbérzéket, konkrétan pedig szükség van a bedobásnál – kapusok esetében a kidobásnál – egy-egy jó dobómozdulat elsajátításának. Ami talán a legfontosabb: segít az egymásnak való dobálás a helyezkedésben, a labda röppályájának kiszámításában. Alkalmazzunk többféle dobásfaját, és a gurításról se feledkezzünk meg! Szándékosan dobjunk rövidebbet, hosszabbat mindkét oldalra és más-más erősséggel. Mindent egybevéve sikerélményt adhatunk a gyereknek a dobálással, csak jól kell meghatároznunk a feladatokat.
A fejelés a kisgyerekeknél nem egy-szerűen egy praktikusan használható technikai elem, hanem egy kicsit a bátorság próbája is. Jellemző, hogy első kísérletekre csukott szemmel, görcsös, félős, merev tartással, behúzott nyakkal kerül sor. Legfontosabb, hogy ezt az érzést legyőzzük, vagy jobb esetben meg is előzzük.
Először is tegyük félre a bőrlabdát és használjunk olcsó, könnyű gumilabdát fejelésekkor. Fésüljük ki a gyerek haját a homlokából, akár látványosan rajzolhatunk rá egy X jelzést, és így tudatosítsuk benne a labdaérintés helyes felületét. Tartsuk a labdát a gyerek feje magasságában, és vegyük rá, hogy így fejeljen. Azután közelről dobáljuk neki a labdát, kétkezes alsó dobással, nem túl nagy ívben, hiszen a repülés útjának kalkulálása nehezítené a végrehajtást. Fokozatosan nehezítsük a feladatokat, számoljuk a sikeres megoldásokat. Változtassuk a távolságot és a labda ívét, fejeltessük mozgás közben, ráfutással, javítgassuk csúcsainkat egyéni – falnál történő – vagy páros fejelgetés közben.
Ha mindez már jól megy, magunk is csodálkozhatunk, hova fejlődött a gyerek…