Edzőnő, aki tanítja a futballt

"Sokszoros válogatott létemre nem kapok lehetőséget, bezzeg ez a nő dolgozhat! Nehogy már jobban értsen nálam a futballhoz! Hogy jön ahhoz, hogy gyerekeknek tanítsa a labdarúgást? Mit keres a pálya mellet?”– Siposné Lénárt Edit fülébe nap nap után jut vissza ilyesféle megnyilvánulás, ugyanis ő az Újpest utánpótlásedzője. Mégsem tulajdonít ezeknek a kritikáknak nagy jelentőséget, hiszen az, aki mit sem tud róla, a munkájáról, a szakértelméről, az vélekedik róla ekként, közeli kollégái, vezetői ellenben elismerik, ami azért jelent valamit. Ennek ellenére minden egyes percben bizonyítania kell, mert hát ez a szakma nehezen tűri meg a gyengébb nemet.
"Egy nő is képes lehet elsajátítani mindazt a szaktudást, amit egy férfi, viszont mi, nők lelkileg is támasza lehetünk a srácoknak – mondja Lénárt Edit, amikor stílszerűen serdülő egyes együttesének öltözőjében beszélgetünk labdarúgásról, edzőkről, játékosokról, nőkről, férfiakról és legfőképpen az érvényesülésről. – Az Euroleasing vezetője, Szabó Gábor és Herczeg Vince a legutóbbi értekezleten úgy jellemzett: anyáskodó vagyok. Noha nem szeretem, ha ezt mondják rólam, megtiszteltetésnek veszem, hiszen miként a fiamon, úgy a játékosaimon is észreveszem, ha valamelyikük bánatos, túl hirtelen természetű, vagy valamiért jobban zárkózott, ez pedig nem mindegyik férfitrénerre jellemző. Miután az élsporthoz vezető úton roppant fontos a kiegyensúlyozottság, e téren adhatom azt a pluszt, amit férfiember nem adhat. Nálam játszik például Stieber Zoli, aki óriási tehetség, ám mostanában jobban oda kell rá figyelni. Én leülök, beszélgetek vele, és elmondom, ebben a szezonban nem szerepeltetem rendszeresen kezdőként, ugyanis fizikailag még gyenge, szükséges megerősíteni, mert így válhat a jövő értékes játékosává. Egy srácot, egy tehetséget meg kell kímélni a sikertelenségtől, a mai gyerekekből ugyanis abszolút hiányzik a kudarctűrő képesség.”
Az eddig leírtakból az tetszhet ki, hogy Siposné Lénárt Edit kedves, kenyérre kenhető teremtés, de ez csak részben igaz: sziklaszilárdan betartja elveit, megköveteli a szinte csaknem katonás rendet, ebédnél például a széket tilos tolni, tessék megemelni, szól az ukáz. Kizárólag szigorral, teljes odafigyeléssel lehet labdarúgókat nevelni, érvel az újpesti tréner, aki az Euroleasing filozófiáját ekképp foglalja össze: ne kizárólag azért járjon a gyerek az Újpest csapatába futballozni, hogy jól érezze magát, hanem azért, hogy szenvedve fejlődjön. Az meg legyen mellékes, hogy itt valóban jó helyen vannak a gyerekek. No, de ahhoz, hogy nő létére korosztályában az egyik legsikeresebb gárda edzőjének vallhassa magát, hogy szülők olyannyira bízzanak benne: lakóhelyüktől több száz kilométerre is elengedjék gyermeküket, azaz, hogy elismert trénerré váljon, kellett egy s más.
Például, hogy Siposné Lénárt Edit fiatalon olyannyira a labdarúgás szerelmesévé legyen: naphosszat futballozzon osztálytársaival, órákat álldogáljon a lakásukhoz közeli Honvéd-pályán, s dobálja vissza Tichy Lajoséknak a labdát. Hozzátartozói is szembesültek Edit fanatizmusával, úgyhogy hamarosan Lajoskának kezdték becézni, miután rendre a Lajos nevű játékosok voltak kedvencei: Tichy után Kocsis, majd Szűcs, később Détári. Tinédzserként arról ábrándozott, futballista lesz, csakhogy abban az időben egyáltalán nem voltak női csapatok. Aztán egy szép napon Edit elment az újságoshoz, megvette a Népsportot, s már majdnem kiolvasta, amikor megpillantott egy hirdetést: a Vasas SC leányfutballistákat keres. Rábeszélte édesanyját, engedje el Kispestről Angyalföldre. Annál, hogy elengedte, már csak az volt nagyobb öröm, az angyalföldiek fel is vették játékosnak. Tizenhat évet húzott le egyazon csapatban. Azért csak ennyit, mert időközben fia született, és az óvodásévek alatt a dada Edit elé állt, és azt mondta neki, az ön fia az átlagtól jóval eszesebb, ne hagyja elkallódni. Edit másnap lement az edzésre, összepakolt és elbúcsúzott a többiektől. Tíz évig női meccs közelébe sem ment, a sporttól mégsem szakadt el. Pályafutása lezárásának napjától kezdve ugyanis másra sem gondolt, minthogy futballezdő lesz. Tanulni kezdett, elvégezte a TF segédedzői, majd edzői szakát, nemrégiben a B-licences tanfolyamot. Folyamatosan képezi magát, olvassa a szaklapokat, s azért cserélte ki például videomagnóját, hogy lassítva nézhesse a legújabb edzésmódszereket.
"Minden nap tanulnom kell valamit, hogy fel tudjam venni a versenyt a férfiakkal. Bár ehhez az is szükséges, hogy a családom, kiváltképp a férjem tolerálja a munkámat.”
Az edzőnő beszélgetésünk alatt néhány mondatban jellemezte a mai magyar utánpótlás helyzetét. Szerinte manapság a fővárosi, hamburgeren és csipszen felnőtt, sétálómagnós, márkás ruhát hordó gyerekekből, akik kezében már most ott a mobiltelefon, nehezebb futballistát nevelni:
"Nekik semmiért nem kellett megküzdeniük az életben, túl könnyű a dolguk, így a pályán sem képesek kellően küzdeni. Nem úgy a vidékiek, akiknek korántsem csöppen minden ölbe, hogy mást ne mondjak, áldozatot vállalnak már azzal: kollégiumban kell lakniuk, hogyha az Újpest együttesében akarnak szerepelni. Az én gárdámban egyetlen pesti gyerek sincs. Úgy hiszem, ennek nagy szerepe van abban, hogy sokszor fölteszem magamnak a kérdést: miért vagyok olyan szerencsés, hogy ilyen kiváló közösséget alkotó csapattal dolgozhatok? Nagyszerű érzés ez, ám az igazi csoda az, amikor besétálok a Megyeri úti stadionba. Nem tudok végigmenni itt úgy, hogy korábbi játékosom meg ne állítson, s néhány kedves szóval ne fejezze ki elismerését, vagy csak annyit mondjon nekem: csókolom, Edit néni, hogy van?”