Vizes vb: „A Duna Arénában olimpiai versenyeket lehetne rendezni”

– Ön az egyik olyan magyar úszó, aki „mindent”, azaz olimpiát, valamint világ- és Európa-bajnokságot is nyert pályafutása során, vébét ráadásul már tizenkilenc évesen, 1991-ben. Hogyan emlékszik vissza első nagy diadalára?
– Az azt megelőző években kerültem Dombóvárról Budapestre, és sokáig nem csináltam mást, csak úsztam, míg a többiek – Darnyi Tamás, Szabó Joe – szintidőket teljesítettek, nekem ehhez még nem volt meg az állóképességem. Viszont hittem benne, hogy meg tudom csinálni. Az 1989-es angliai ifjúsági Eb, ahol harmadik lettem, volt az első verseny, amelyen bizonyítottam, hogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is eredményeket érhetek el. Erős töltetet kaptam a még keményebb munkához, olyan edzőtáborokban vettem részt, mint addig sohasem, s a vébéig több lépcsőfokot tudtam felfelé lépni, valahogy úgy, mint mondjuk a riói olimpia előtt a mai fiatal tehetségek egyike, Kenderesi Tamás. Sok mindent lehet modellezni, de a nagy világversenyek hangulatát, környezetét, sportszakmai előnyeit nem. Az ellenfelekkel való személyes találkozás során kiderült számomra, hogy ők sem legyőzhetetlenek. Aztán következett a perthi vébé.– Ön az egyik olyan magyar úszó, aki „mindent”, azaz olimpiát, valamint világ- és Európa-bajnokságot is nyert pályafutása során, vébét ráadásul már tizenkilenc évesen, 1991-ben. Hogyan emlékszik vissza első nagy diadalára?
– Az azt megelőző években kerültem Dombóvárról Budapestre, és sokáig nem csináltam mást, csak úsztam, míg a többiek – Darnyi Tamás, Szabó Joe – szintidőket teljesítettek, nekem ehhez még nem volt meg az állóképességem. Viszont hittem benne, hogy meg tudom csinálni. Az 1989-es angliai ifjúsági Eb, ahol harmadik lettem, volt az első verseny, amelyen bizonyítottam, hogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is eredményeket érhetek el. Erős töltetet kaptam a még keményebb munkához, olyan edzőtáborokban vettem részt, mint addig sohasem, s a vébéig több lépcsőfokot tudtam felfelé lépni, valahogy úgy, mint mondjuk a riói olimpia előtt a mai fiatal tehetségek egyike, Kenderesi Tamás. Sok mindent lehet modellezni, de a nagy világversenyek hangulatát, környezetét, sportszakmai előnyeit nem. Az ellenfelekkel való személyes találkozás során kiderült számomra, hogy ők sem legyőzhetetlenek. Aztán következett a perthi vébé.

– Előtte hamar kiderült, hogy a mellúszás specialistája lesz?
– Hatéves koromban tanultam meg úszni, hét-nyolc évesen a hátúszást még jobban szerettem, ilyenkor jön a képbe az edző, akin sok múlik, hogy kiderüljön, melyik számban tud majd az ember kiteljesedni. Nálam Kecskés Andrea javasolta és döntötte el – hiszen gyermek voltam még –, hogy a mell lesz az úszásnemem. Azt hiszem, ez bejött.

– Az 1991-es berobbanás után folyamatosan sorjáztak az eredmények hosszú éveken keresztül, egészen 1998-ig szállította a világversenyes érmeket, miközben akadtak kisebb-nagyobb változások, hullámvölgyek is. Mi adott erőt a folytatáshoz?
– Az is nagy feladat, hogy a korán jött siker ne vigyen el más irányba. Nekem megtanították a mestereim, hogyan maradjak a földön, közben mégis rendre nagyot tudjak álmodni, s ne váljak más emberré az eredmények után. A sikerek mindig új erőt adnak a következő célok megvalósításához.

– A mérlege tizenhárom érem világversenyekről, köztük öt arany, egy-egy olimpiai (1996) és Európa-bajnoki (1991), illetve három világbajnoki (1991, 1994). Melyik a legkedvesebb, legértékesebb?
– Nyilván az atlantai olimpiai győzelmemet előre kell venni, de mindegyikben volt valami különleges. 1991-ben ismeretlenül robbantam be, hihetetlen módon még magam sem tudtam, mire leszek képes. Utána már el is várták az eredményt, mondván, ennél rosszabb nem lehetek. A csúcsnak az 1994-es római vébé számít, ahol mindkét számot, a 100 és a 200 métert is megnyertem. Amikor pedig nem lettem első, például Barcelonában, abból is tanultam, tovább tudtam lépni, erőt tudtam meríteni. Kiderült számomra, hogy az ember nem csak akkor értékes, ha győz, a legfontosabb, hogy tisztességgel, becsülettel megcsinálja a munkáját.

– A hazai világverseny nem adatott meg az ön kiváló korosztályának. A maiak számára teher vagy inkább motiváció lehet a budapesti világbajnokság?
– Különböző versenyzőtípusok vagyunk, engem például nem zavart, ha itthon szerepeltem, tudott inspirálni egy országos bajnokság is. Örülök, hogy a mostaniaknak megadatik hazai rendezésű vébén indulni, hiszem, hogy igazi profik, és nemhogy problémát okoz, hanem mindenki az előnyére tudja fordítani. Annak idején is mindig mindenhol voltak magyar szurkolók, láttam a magyar zászlókat, s jó érzés fogott el, előhívta belőlem a nemzeti érzést. A hangokra a verseny előtti utolsó percekben kevésbé figyel az ember, mert a feladat megvalósítására fókuszál, utána viszont már igen, akkor már megy a kommunikáció, a pacsi, a közös öröm. Ezt a mieink most fokozottan élhetik át itt, Budapesten.

– Különböző mértékben, de Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina és ön is azok közé az egykori úszóklasszisaink közé tartozik, akik, bár kíváncsiak lennénk a véleményükre, enyhén szólva sem folynak a csapból, ritkán nyilatkoznak. Miért?
– Jómagam nem nagyon szeretek nyilatkozni, nem vagyok az a személyiség. Ha van szakmai érdeklődés, arra törekszem, hogy eleget tegyek a kérésnek, mint ezúttal is, de úgy vagyok vele, hogy inkább elvégezni szeretem a feladataimat, nem beszélni róluk...

– Kint lesz a világbajnokságon?
– Természetesen. Azt gondolom, nemcsak nekem van ott a helyem, hanem minden korábbi sikeres versenyzőnek, Gyarmati Andreának, Wladár Sanyinak, Haresnek (Hargitay András – a szerk.) és a többieknek, akik valaha sokat edzettek és tettek azért, hogy a magyar úszósport eredményes legyen.

– A legtöbbjüknek Széchy Tamás volt a mestere. Ön hogyan emlékszik vissza a legendás „úszópápára”?
– A jó edző jó pedagógus s egyben szinte szülő is, hiszen nem nyolcórás munkát végez, rengeteg időt tölt együtt a tanítványaival. A szakmai, a lexikális tudás mellett jó problémamegoldó képességgel és kiváló megérzésekkel kell bírnia, azt hiszem, az Öregben ez mind megvolt. Rendszerben gondolkodott, tudta, hogy a gépezetben történt egyetlen változás több helyen fejti ki a hatását, kis hibaszázalékkal dolgozott. Kettőnk kapcsolatában a bizalomra helyezném a hangsúlyt, mert ha ez nincs meg, erő sincs a mindennapos munkához, a kemény küzdelemhez, a hajnali felkeléshez, ahhoz, hogy számtalanszor legyőzzem önmagam.

– Mi a véleménye a vébé jelképének is mondható Duna Arénáról?
– Impozáns, modern létesítmény, sportszakmai szempontból is kiváló, olimpiai versenyeket lehetne rendezni benne. Szép, és szerencsére a vébé után is itt marad, a sportági utánpótlás és – gondolom – minden magyar ember számára elérhető lesz. Egy kisgyermeknek meghatározó élmény lehet, hogy ilyen világviszonylatban is elsőrangú létesítményben úszhat, szurkolhat, majd évekkel később büszkén mondhatja, itt volt az első magyarországi vizes vébén.

– Hazai környezetben milyen eredményeket érhetnek el a mieink?
– Legtöbbször az előző világbajnoksághoz mérik az eredményeket, ennek elérése optimális helyzetnek számítana. Nyolc-tíz magyar érmet várok, a megoszlásra nem mernék tippelni, de remélem, minél több arany lesz belőle. Alapvetően azt kívánom, hogy mindenki érje el a maga elé kitűzött célt, s ha sikerült, legyen elégedett és boldog, így az úszóközösség, az egész ország az lehet.

– Sikereink fő letéteményesének Hosszú Katinka számít. Mi a véleménye a felkészülési metódusáról, illetve egyéb hangsúlyos szerepéről a nemzetközi úszósportban?
– Katinkáék munkáját alapvetően sportszakmai oldalról szemlélem. Egy adott célhoz többféle úton el lehet jutni, s Katinkáék azt választották, amit jónak látnak, amit precízen megterveztek. Ez az ő útjuk. Tudatos szakmai munka, kommunikáció és a marketing. Az eredmények sok mindent meghatároznak, márpedig eredményeik szerencsére bőven vannak.

–Vágyik néha vissza a medencébe, felvetődött esetleg, hogy elindul a mastersvébén?
– A mozgás, az úszás szeretete megmaradt. Ha időm engedi, egy héten háromszor sportolok, biciklizem, futok, úszom. Ez viszont nem elég a masters-világbajnoksághoz, ami erősebb felkészülést igényelt volna. Óriási esemény ez is, rengeteg indulóval, nagy szervezői munkát igényel, biztos vagyok benne, hogy szintén sikeres rendezvény lesz.

– Visszatekintve az utóbbi negyedszázadra, pályafutására és az azt követő évekre, mit lát? Elkerülhetőek lettek volna a hullámvölgyek?
– Ami jó volt, azt úgy csinálnám most is. Ami nem, azon természetesen változtatnék, de már úgysem lehet. A hibákból tanulni kell, többet nem lehet belőle kihozni. Folyamatosan kisebb-nagyobb célokat kell kitűznünk magunk elé, s elérni őket, illetve újabb és újabb motivációt találni. Tehát ha visszanézek, röviden azt mondhatom: jó volt, és kezdeném elölről.