Kezdeni is tudnak ám!

Dicsérhetett. Elvégre ezúttal az első két negyedben padlóra küldte ellenfelét csapata. Nem várt a harmadik játékrészig, mint pénteken a horvátok ellen, s nem várt a zárófelvonásig, mint vasárnap ugyancsak Djuho együttese ellen. De nemcsak az utóbbi két találkozóra, hanem az eddigi összes, szám szerint hat Világliga derbire az volt a jellemző, hogy a meccs második felében őrölte fel válogatottunk a riválisa erejét, hagyta azt teljesen faképnél.
Ezúttal más volt a koreográfia. Már az első támadásunk sejtetni engedte, újítani készülnek a fiúk. Molnár Tamás ültette hintába Kozlovot, majd fordult be a menetrend szerint érkező bejátszással. Gyorsan Makszimovval szemben találta magát az óriási formában vízipólózó centerünk – nem is hibázott. A következő attaknál ugyan elhamarkodottan tüzelt, ám a balul sikerült átlövésben is megtalálhatjuk a pozitívumot. Az önbizalmat. Látszott, látszik és nemcsak Molnáron, hanem szinte összes társán, hisznek magukban, tudják, hogy jók, így pedig máris lépéselőnyben vannak ellenfeleikkel szemben.
Benedek Tibor is lépéselőnyben volt, mikor Stratant üldözte (2–0), és később Biros Péter is gyorsabban gondolkodott, mint a vele szemben állók (3–0). Ment, viharzott a csapat, már-már az volt az ember érzése, lehet bárki az ellenfél, lehetetlen feltartóztatni.
Lehet, hogy Kemény Dénes a védekezésről diskurált fiaival a pauzában?
Lehet. Sok kivetnivalót nem találhatott, Szécsi Zoltánnak alig akadt védeni valója (Csomakidzével szemben ő szabálytalankodott, a négyest Jerisov vágta be – 3–1), köszönhetően a társak egészen briliáns védekezésének. Kapusunk hangos szavakkal vezényelte a zónát, amely nemes egyszerűséggel elnyelte az orosz támadásokat. Döbbenetes volt látni, amint a vendégek megpróbálták játékba hozni Csomakidzét, avagy Rekecsinszkijt, de sehogyan sem sikerült nekik. Ragyogó ütemben érkeztek ugyanis a bekknek besegítő társak, pillanatok alatt hárman-négyen vették körül az éppen bentlévő középcsatárt (csak miheztartás végett: két kifejezetten erős, jó centerről van ám szó!), a labdát így kivétel nélkül mindig egy magyar halászta el.
Vagy a lefordulás volt a téma a konditeremben? (Jó szokás szerint ugyanis ott töltötték a szünetet a lelátó kedvencei.)
Az is lehetett. Lehetett, elvégre ebben a műfajban is láthattunk néhány villanást. Például az első negyed legvégén, mikor is Kiss Gergely álompasszával Benedek lépett meg. A napokban 30. születésnapját ünneplő klasszisunk nyomába Kozlov és Strapan próbált odaérni – hasztalanul (4–1). A második játékrészben sem álltak le a fiúk; Molnár ismét bekezdett, Deniszovot annak rendje és módja szerint állíttatta ki magáról. A fórt Biros váltotta gólra (5–1), szegény Makszimovnak talán felvillant egy nem is oly távoli emlék: tudják, Sydney és az ezerfokon égő, a csúcsok csúcsán járó Kemény-legények. Benedek kapásgóljánál (6–1) feltehetően már könyörgött magában, hadd mehessen a kispadra, de Kabanov mester az istenért sem akarta beküldeni Fedorovot.
Mindazonáltal a mieink ezt követően megkegyelmeztek Makszimovnak – a szünetig már nem idegesítették többé. Nem úgy a támadókat, akiknek továbbra sem hagytak levegőt, Kásás vezérletével, Vári és Steinmetz Barna bekkelésével csodálatos összhangban védekeztek.
És akkor eljött a sokat emlegetett tíz perces szünet. Nem hiányzott. No, de vajon mit mondott ekkor Kemény Dénes? A meccs után ezt is elárulta: "Nem sokat beszéltem, nem is lett volna értelme, csupán a legvégén kértem őket, folytassák azt, amit addig…”
Na de mit csinálhatott a kapitány a pauza elején? "Nyolc percig pihentem. De nemcsak én, a fiúk is…” Nem vitás: megérdemelt szusszanás volt ez.
Márcsak azért is, mert még hátra volt ekkor tizennyolc perc, tizennyolc hosszú perc. Ebben már csak őrizte előnyét a gárda, néha a közönségnek játszott, kicsit talán tartalékolt is az erejével. Kásás Tamás hihetetlen "finom” lövőmozdulata, a két Kiss, Gergő és Csaba villámgyors, meglepő bombája (utóbbi csapattársa Makszimovnak a spanyol Sabadellben, úgyhogy később volt mit megvitatniuk…), Molnár Tamás szemfülessége így is négy találatot eredményezett. Emellett Szécsi klasszisát érdemes kiemelni: a BVSC kapusának az összecsapás második felében jóval több feladata volt (a védekezésben is visszavettek aprónyit a fiúk), de szerencsére ez sem okozott neki gondot. Ha kellett kivételes kiúszásaival, ha kellett elképesztő reflexeivel kergette az őrületbe az orosz játékosokat. A hat kapott gól négyszer kilenc perc alatt igazán csodás mutató, a hétből hét megnyert Világliga meccsről nem is beszélve.
Szerdán újra jönnek az oroszok – a kérdés csak az, mennyire szegte kedvüket ez az egyoldalú játék?
Mert mi élvezzük, ez nem lehet vitás.

Mestermérleg
Kemény Dénes: – Eddig azért panaszkodtunk, mert a mérkőzések végén játszottunk jól, ezúttal meg a végén nem. Mindenestre én elégedett vagyok, hiszen most friss ellenféllel szemben sikerült elhúznunk, ami meghatározta a meccs további részét. Egy-két játékelemben javultunk, egy-kettőben visszaestünk, dolgozunk tovább, azon vagyunk, hogy idővel mindenben a legjobbat nyújtsuk.
Alekszandr Kabanov: – Átalakulóban van a csapatunk, hat új játékost kell beépítenem, így tulajdonképpen az történt, amit várni lehetett.