A nagy improvizátor

A halállal nem szokás tréfálkozni. Általánosságban legalábbis nem, főként ha az ember élemedett korban morzsolja napjait, amikor egyesek időnként már bizonyos árnyékokat vélnek kaszával settenkedni a hátuk mögött. Lemhényi Butykó azonban – már elnézést a kifejezésért – röhög az árnyékokon. Nyolcvanöt éves fiatal ma (szül. 1917. dec. 9., Budapest), a napokban engedték ki a kórházból, ahol időnként azért "felújítják”. Legújabb fölényes győzelmét egy súlyos bronchitis ellen aratta, életereje, derűje ismét a régi. Halált megvető bátorsága – veleszületett tulajdonsága.
Ezt azért meg kell magyarázni. Úgy kell érteni, hogy évekkel ezelőtt egy masszív szívinfarktus következtében több alkalommal is a klinikai halál állapotából hozta vissza a csodatevő orvostudomány, így született újjá. Butykó átélte ezt (vagy éppenséggel áthalta?), már tudja tehát, mit jelent megszűnni, és hogy milyen is "odaát”. Felépülése után megkérdeztem tőle a János-kórházban: milyen volt a túlvilágon? "Mondhatom, öregem, fura! Semmi az űrben, érted? Koromsötétben lebegsz súlytalanul. Sem emlék, sem fájdalom, sem félelem – csupa csend… Élve, ismersz, ki nem bírtam volna sokáig szó nélkül…”
Az "űrlátogató” bajnok, mindezt beszámítva, remekül állta a hétvégi többszörös ünneplés viszontagságait: köszöntötte otthon a tornász olimpiai bajnok feleség, Tass Olga, a család – a Magyar Olimpiai Bizottság ötkarikás, nagyobb családja, barátok serege, a vízilabdázók famíliája is… A Mező Ferenc Közalapítvány elnökeként karácsonyi segélyeket – csaknem tízmilliót – osztott a Régi Sipos halászkertben arra rászorult sporttársainak, a magyar küldöttség tagjaként részt vett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nemzetközi szimpóziumán, amelyet az Olimpikonok Világszövetsége keretében Schmitt Pál elnök szervezett a Hélia szállóban…
Butykó élete nyitott könyv előttünk, sem ismétlésekbe, sem summázásába nem akarok bocsátkozni tehát 85 éve ürügyén. Ez utóbbi meg ráadásul még úgy is tűnhetne –az elkerülhetetlen műfaji hasonlóságok miatt – akár egy nekrológ. Ez viszont a fentiek ismeretében egyenesen nevetséges lenne… Nem nosztalgiázom ezért a Helsinkiben nyert olimpiai aranyérme okán, nem idézem fel 1958-ban, Budapesten Európa-bajnokságot nyert csodacsapatát, Marco Pólót megszégyenítő, edzősködés gyanánt végbevitt föld körüli utazásainak állomásait sem Franciaországtól Kanadán, Izraelen át Skandináviáig, netán Fokföldig, továbbá a piruettekkel-saszszékkal gazdagított, és művészi érzékkel kidolgozott mozgáskulturális forradalmát sem részletezem, amely a vízilabda-játékvezetést szinte bevezette a látványsportok világába. Butykó páratlanul élénk színekben kibontakozó öltözködési stílusa, többnyelvi keverékből alkotott, utánozhatatlan beszédmodora, rendhagyó magatartásformái élményszámba mentek, szórakoztató fellépéseit úgy várták a sporthívők, akár a zene megszállottjai Toscanini vagy Bernstein karmesteri szerepléseit.
Butykó a kor előrehaladtával némileg komolyodott ugyan, de valljuk be, ez inkább csak egyfajta látszat, ami természetesen elvárható a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubja s egyben a Mező Ferenc Közalapítvány tekintélyt parancsoló elnökétől, továbbá a Magyar Vízilabda-szövetség örökös tiszteletbeli elnökétől… Egyébiránt sportvezetőként sem állt tőle távol a problémák rendhagyó jellegű megoldása, esetenként az elképesztő, ám célravezető improvizáció… Szemtanúja voltam a Parlament folyosóján például annak a jelenetnek, amikor az egyik ülés végén – 1995-ben lehetett – egyetlen mozdulattal "gáncsolta” el az elsiető Horn Gyula miniszterelnököt és kísérőjét, Kiss Elemért – akkori államtitkárt –, hogy elkötelezettségükről meggyőződhessen, már ami az olimpiai életjáradék akkor még bizonytalan, elintézésre váró kérdését illette…
Nos, mindezek után bizonyítani óhajtom, hogy legyen bármennyire is jól ismert, színes, fordulatokban gazdag ünnepeltünk életpályája, akad néhány alig, vagy egyáltalában nem ismert részlete…
Az emlékezés időgépén szárnyaljunk vissza 1970 tavaszáig. Egy verőfényes délelőtt kis zöld Mini Austin stoppolt le a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda előtt (akkor még nem kellett kocsibelépő). Egy hórihorgas fiatalember, Michel Rousseau szállt ki belőle dús, vöröses barna, loboncos hajkoronájával, s möszjő Lemhényit kereste. A möszjő annak idején vízilabdázóként tökéletes antitalentumnak ismerte meg a gyereket, akit bátyja, Jean-Pierre hozott le a francia válogatott edzésére… Butykó nyomban három dolgot tett: levágatta a fiú torzonborz frizuráját, elkergette a vízilabda közeléből, felismerve azonban úszótehetségét, elkezdett vele sprinterként külön foglalkozni. A mesternek ellenben 1969-ben végleg haza kellett térnie Párizsból, a válogatottat, egy franciául írt szakkönyvet és Rousseau-t is hátragyva… A formán kívüli nyurga francia eredetileg két-három hétre jött Pestre a panaszaival, végül három hónapig maradt, és "gyógyultan” távozott. Abban az esztendőben, 1970-ben a barcelonai Európa-bajnokság 100 méteres gyorsúszó számát Rousseau a szélső pályán repesztve 52.9-es eredménnyel fölényesen nyerte az NDK-beli Matthers (53.3) és a szovjet Kulikov (53.7) előtt… A híres-nevezetes Ramblas sugárút La Pergola éttermében aznap este Lemhényi mester tiszteletére rendezett "hálaadó fogadást” a Francia Úszószövetség a Rousseau családdal egyetemben.
Akadnak még ennél érdekesebb mozzanatok is "Butykó” fantasztikus életében: miként úszott Kadarka néven, hogyan karolta fel a "Csasziban” maga a nagy Komjádi? Ígérem, egy újabb, s eleddig ismeretlen sztorival hozakodok majd elő… Amikor Lemhényi Dezső eléri a kilencvenet, s ugyanúgy köszöntjük, mint most: Mester, sok boldog születésnapot!