Eksztázis és potyagól

Az újságírótól nem idegen a plagizálás, amit a fenti szöveg idézőjelei mutatnak. Az "ollózás” ebben az esetben már csak azért is megbocsájtható, mert – van ilyen – a riporter saját maga egy 1998-ban közölt írásának részletét idézi. Nem öncélúan persze, azt akarja ugyanis érzékeltetni, hogy az utóbbi öt év alatt, miközben a legendás vízilabdázó "cerberus” a 75-től elérkezett a 80 éves korig, az égvilágon semmit nem változott, ami, valljuk be, már önmagában is kiemelkedő teljesítmény, ugye. A további esetleges ismétlések szavatolt elkerülése érdekében az akkori portrétól – "A vízen járó” címet kapta – már csak azért is merőben különböző lesz a mostani néhány sor, mert – egyfajta summázásként, ami egyben tisztelgés is a 80 esztendős fiatalember örökkön játékos természetét illetően – élete-sorsa legjeit célzó kérdés-felelet szójáték formáját ölti.
– Pierre! Mit tartasz életed csúcsmérkőzésének?
– Az amerikaiak elleni döntő összecsapást a helsinki olimpián 1952-ben. Ez a legfontosabb és a legizgalmasabb is egyben. Hajszállal nyertük az aranyat, gólkülönbséggel, úgy, hogy nem volt szabad gólt kapni. Eksztázisban védtem – négy nullra nyertünk.
– S a legkínosabb potyagól?
– Rémálmaiban előjön: egy hazai bajnokin a csepeli Kánási "Kanna” kiszúrta, hogy a lelátó felé fordulva kifelé beszélgetek, s a félpályán túlról a hálóba ívelt.
– A legszomorúbb vereség?
– A római bronzérem időközben fényesebbé vált, de a nemhivatalos világbajnokságnak számító hatos tornán a szovjetektől Zágrábban elszenvedett öt kettes zakó a mai napig bánt. Pedig de régen volt, 1957-ben. De hát ötvenhat, a forradalom leverése és a melbourne-i olimpiai győzelem után, ugye. Szörnyű év volt, előtte veszítettem el az édesanyámat, gyötrelemmel viseltem azt is.
– Ez a szovjetek elleni a legnagyobb megélt kudarcod?
– Nem... Az Eb ötödik helye 1947-ben Monte-Carlóban. És ehhez fűződik a legégbekiáltóbb csalás is. A svédek ellen egy cseh bíró vezetett. Kikaptunk öt háromra. A kapu mögött magas fából eszkábált fal húzódott. Két svéd mellélövés nyomán is a deszkákról pattant vissza a labda és – mindkétszer gólt ítélt. Ebben a műfajban felülmúlhatatlan csúcs.
– Ha már itt tartunk. Minden idők legjobb játékvezetője?
– Brandi Jenő. Egyedülálló, mögötte a belga Delahay.
– A legjobb játékos?
– Gyarmati Dezső, aki, nem mellékesen, időtlen idők óta a legjobb barátom is. Veszedelmes, kiismerhetetlen ellenfél volt, soha nem tudtam, mit akar csinálni... Mint játékostárs – Markovits Kálmán. Élmény volt vele együtt játszani a Vasasban és a válogatottban is.
– Edzőid?
– Szakmailag számos kitűnőség foglalkozott velem, de emberileg Vízvári Károly állt hozzám a legközelebb. Ô még arról is képes volt meggyőzni hóbortos fiatal éveimben, hogy időnként elszakadjak a pesti társasági élettől a vízilabdázásért.
– Melyik díj, érem, ajándék jelentette a legtöbbet a számodra?
– Lehet, furcsán hangzik, de 1950-ben a Vasas beszerzett a számomra egy pár kontaktlencsét. Akkor nem kis dolog volt ez, és meghosszabbította a pályafutásomat – képzelődés helyett újra láttam a pályán.
– A szemed gyengült, nem csoda, rengeteget olvastál. Kedvenc szerzők, művek?
– Márai Sándor Naplója, Zilahy Lajos A Dukay családja, a külföldiek közül Jack London – A Kóbor csillag – azután Oscar Wilde művei számos más egyéb mellett. Shakespeare-től a mai modernig minden érdekel.
– Kedvenc színészed?
– Agárdy Gábor. Ô is vízilabdakapus volt szegedi évei idején, nem is akármilyen tehetség.
– Legkedveltebb időtöltésed?
– Balatonföldvár – a "kastélyunk”. És ott bármi...
Mielőtt az utolsó kérdést feltennénk, tömör összegzésként a 80. születésnapját ünneplő csodakapus válaszaiból kiderül: imádja a rántott borjúlábat, a legszebb uszoda – ahol játszott – Rómában van, a legnagyobb kalandját Kárpáti Gyurival élte át 1956 után, amikor illegálisan Amerikában portyáztak néhány hónapig, továbbá hogy legnagyvonalúbb borravalóként – mint az Iskola utcai hajdani Halászcsárda gebinese – 100 forintot kapott egy nyilván tébolyult vendégtől. (akkoriban, a hatvanas évek végén, 12 forintért mérték a korsó sört, 24-ért tálalták a halászlét), tovább és legfőképpen, hogy a Vasas mostanában Kásásékkal jócskán megizmosodott szakosztályának egyik legelkötelezettebb vezetőjeként ma is él-hal nemzetinek tekinthető sportágunkért.
A záró kérdésre, nevezetesen, hogy kinek köszönheti leginkább mindezt – egészségét, sikereit, hosszú életét, derűjét – a válasz egyetlen becézett név: Babi. A feleség, aki előtt – bár évtizedeken át szerényen mindvégig a háttérben maradt – Pierre-ünkért mi is tisztelettel emeljük meg a kalapunkat.