Hogy a hölgyek szeszélyesek, tudtuk. No de ennyire&!? Tessenek elképzelni egy teljesen szétesett, támadásait lassan, elképzelés nélkül szövögető, alapvető védekezési hibákat elkövető, lelkileg is mélyponton lévő csapatot. Történetesen a magyart.
S képzeljenek maguk elé egy ereje teljében lévő, önbizalommal felvértezett, csodálatosan, a vízilabda minden elemében káprázatosan játszó válogatottat. A hollandot. Ezek után (de csak ezek után!) talán nem meglepő, hogy szombaton 14 óra 23 perckor, a női Eb nyitómeccsén, a négy közé jutás szempontjából sorsdöntő jelentőséggel bíró összecsapáson három negyedet követően 8–3-as holland vezetést mutatott a ljubljanai uszoda táblája… Ennél már csak 14.26-kor, öt és fél perccel a végső dudaszó előtt állt reménytelenebb helyzetben a Faragó-társulat, tudniillik az idő rohamtempóban szaladt, a különbség viszont az istenért sem csökkent (3–9). Persze, miért is várhattuk volna ezt, amikor története leggyengébb huszonkét és fél percét produkálta a csapat. Szegény Sós Ildinek sem ment, a második menet közepén le is cserélte őt Tóth Andreára mestere (igaz, a következő játékrészben ismét beállította), azaz sok mindent hihettünk, sok mindenben bízhattunk, csak fordulatban nem. Higgyék el, annyira kilátástalannak tűnt a helyzet, hogy még a női szeszély, mint fogalom, mint esély sem fordult meg a fejekben… Kulisszatitok: lányaink is "csak” becsületből készültek a folytatásra Rodenhuis 9–4-et jelentő, kegyelemdöfésnek tűnő találatát benyelve. Ettől felszabadultabbak, gátlástalanabbak lettek, elment a meccs, mondták magukban, és nagy szomorúság közepette afféle örömpólóba kezdtek. Az addig rendkívül halovány teljesítményt nyújtó (persze: ki nem volt itt halovány huszonkét és fél percen át?) Primász Ágnes morcos tekintettel ejtett, Drávucz Rita egykedvűen bombázott, majd Pelle Anikó fejezett be szemöldökét összehúzva egy pontosan végigvitt kontrát. Reménykedni Oostendorp célt tévesztett lövése után kezdtek a lányok, de nem volt idő gondolkodni, mentek, csak mentek előre, még mindig mindegy alapon. Aztán Primász Ágnes megszokott felső sarkos lövése után azon kapták magukat, már csak egy, egy a különbség. Ekkor tudatosult bennük, visszakapaszkodtak, kiabáltak, fröcsköltek, biztatták egymást. Bepörögtek.
Jó ideig nem ment a védés Sós Ildikónak (balra), ám a finisben lehúzta a rolót
Hogy mi lett a hollandokkal? Rejtély. Olyan gyorsan történt minden. Egy támadás ott, semmi, egy amott, gól. A rossz emlékű kézilabdameccshez tudnánk hasonlítani, tudják, amikor Sydneyben a dánok pillanatok alatt taszították a mennyországból a pokolba Kökény Beáékat. Az összezavarodott hollandok ellen 1.51-nél Pelle Anikó egyenlített, majd egy parlagon hagyott emberfór, abból visszapattanó labda, és egy Szremkó Krisztina által kiharcolt négyméteres hivatott fokozni az őrültséget. Ehhez a biztos kezű ítélet-végrehajtó, Györe Anett állt oda, így 26 másodperccel a vége előtt 10–9-nél újra magyar előnyt regisztrálhattunk. Számoljunk csak! Öt perc alatt 6–0, a negyedben 7–1. Aki ezt érti… A kocka amúgy duplán fordult (az ellen utolsó támadása ugyanolyan volt, mint az azt megelőző öt: gyatra), hiszen 1993-ban, a leedsi kontinensviadal elődöntőjében történetesen ugyanúgy 8–3 áll az eredményjelzőn a negyedik negyed kezdetén, mint ezúttal, és akkor is fordítani, nyerni tudott a hátrányban lévő csapat, akkor a holland. Nem mellesleg, ettől olyan önbizalmat kapott, hogy a fináléban lemosta az oroszokat. Nem rossz előjel, ugye?
Mestermérleg Faragó Tamás: – Hogy mit mondtam nekik az utolsó negyedet felvezető szünetben? Ugyanazt, mint az elsőben: vízilabdázzanak! Ha ettől a győzelemtől nem lesz önbizalmuk, akkor semmitől. Paul Metz: – Elszúrtuk.