Aki magának akar bizonyítani

– Sziesztázás közben zavarom?
– Nem, ülök a számítógép előtt. Játszom. Elsősorban a stratégiai jellegűeket kedvelem.
– Ez volna a hobbi?
– Többek között. Meg az autók, motorok.
– Csak nézni, vagy hajtani is?
– Természetesen hajtani is.
– Óvatosan érdeklődhetek a sebességrekordjáról?
– Motorral kettőhetven. De csak néhány pillanat erejéig. Aztán visszavettem kettőnegyvenre.
– Világos, nem is szabad csak úgy száguldozni.
– A közvetlen környezetemben senkinek sem tetszik. A társaim is nagyon féltenek, mindig mondják, Pista, ha lehet, ezen a hétvégén se ülj fel. Molnár Papesz azzal engedett el vasárnap, hogy most sem fogok motorozni.
– Legfeljebb a közértig megy el tejért, száznyolcvannal.
– Nem, nem, tényleg nem szálltam nyeregbe, csak kihoztam a garázsból, és letisztogattam.
– Amúgy mi motiválja az embert, amikor elkezdi felfelé nyomni a sebességet: a veszély imádata, a suhanás gyönyöre?
– Én mindenben magamnak akarok bizonyítani. Mindenben. Hogy másnál jobb vagyok-e, nem izgat. Magamnak akarok megfelelni. És ezt nem is szeretem hirdetni, azaz ezt a kettőhetvenes sztorit sem kellene megírni. Tenni kell, nem szövegelni, ha pedig a tettek olyanok, akkor minek beszélni róluk.
– A szlovák számán hívtam, gondolom, Révkomáromban van. Otthon. Illetve, néhány napja Budapesten is igazán itthon lehet, elvégre megkapta az állampolgárságot. Lehet egyszerre két otthona valakinek?
– Először is, nagyon szeretek itt lenni, hiszen Komáromban van a házunk, a szüleim, a gyerekkori barátaim, általában erre használom a hazamegyek kifejezést. Bár igaz, Budapestre is mondtam már ezt, még ha ott nincs is saját lakásom.
– Vasárnap délután önnek is játszották a magyar himnuszt az eredményhirdetés alkalmával.
– Korábban nagyon sokszor hallgattam a tévében… Anyukám mindig is mondta, bárcsak úgy hallanám, hogy közben ti is ott álltok a dobogón. Azaz örült neki, hogy így történt. Rólam nem is beszélve. Volt időm gondolkodni, milyen nagy dolog ez az életemben: a vízilabda a munkám, a kenyerem, az első számú hobbim, márpedig e téren nagyon nagyot sikerült előrelépnem. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy szereti a munkáját, és még előre is lép. Előrébb ráadásul nem is nagyon tudok: ennél jobb csapatban nem igazán lehet védeni, így mostantól egészen más céljaim vannak. Korábban az volt, hogy jó kapus legyek, ha pedig befejezem, úgy emlékezzenek rám, hogy volt egy magas, nagydarab pali, aki néha egészen jól védett. Ma már más a helyzet: azt akarom, úgy emlékezzenek rám, mint a kapus, aki csapatával ezt, meg ezt, meg ezt nyert.
– Mikor vetődött fel először, hogy jobb volna a Duna túloldalán?
– Fukuokában beszéltem első ízben Kemény Dénessel. Akkor még nem voltak illúzióim, félig-meddig komolyan gondoltam, félig-meddig nem, összességében azonban nem igazán bíztam az egészben. Akkor vált komollyá az ügy, amikor a Domino hívott. Voltaképpen ennek köszönhetem, hogy most a magyar válogatottban játszom, más csapatból aligha tudtam volna bekerülni a keretbe.
– Elmondva egyszerű – de vajon az volt-e megélni a honosítással járó gyötrelmeket?
– Az Európa-bajnokságon nem volt könnyű végignézni a magyar–szlovák meccset egészségesen, elvégre tudtam, az egyikben védhetnék, de nem akarok, és ott dühösek rám emiatt, a másikban szeretnék védeni, de nem lehet, mert vontatottan halad az ügyintézés, és emiatt én vagyok dühös. Elég rossz periódus volt ez, gyötrelmesnek hatott az újrakezdés, nem igazán volt bizodalmam semmiben, még magamban sem nagyon. Meginogtam, tényleg jól döntöttem-e… Szerencsére nem tartott sokáig ez az állapot, hiszen az Európa-bajnokságot követőn hirtelen beindult az ügymenet, rendkívül gyorsan megkaptam a papírokat, ami akkora lendületet, annyi energiát adott, hogy attól fogva minden könnyebbé vált, nagyjából emiatt sülhetett el viszonylag jól ez a hétvége is.
– A világversenyeken általában résztvevő, de a húsosfazék közelébe még véletlenül sem kerülő szlovák együttest körülvevő légkör után meg lehet-e szokni azt, ami a magyar csapatot és "vidékét” jellemzi: azaz a "ha nem nyersz, a fejedet veszik” alapvetést.
– Meg lehet, de nem könynyen. Nehéz lelki nyugalmat találni ott, ahol mindennap muszáj győzni, minden percben muszáj parádézni. Elvben könnyebb volna jól játszani, ha nem az jár az ember fejében, hogy másnap mi lesz, ha véletlenül vereség a vége. Azaz a felelősség óriási, mindenesetre én megpróbálok csak azzal foglalkozni, hogy a játékom megfelelő szintű legyen, s nem azzal, mi lesz a meccs visszhangja a médiában.
– Ez fontos?
– Magamról nem nagyon olvasok, akadnak viszont olyan társak, akiknek ez rendkívüli módon számít, egyszóval ez az egész miliő néha ugyancsak nyomaszt egy közösséget. Nekem könnyű, új vagyok, ráadásul a Domino jó iskola volt ilyen szempontból – a többiek viszont évről évre küzdenek ezzel. Amivel nem azt akarom érzékeltetni, hogy rossz az, ami van: aki ebben a csapatban szerepel, az tudja, mi vár rá, nem azért vállalja, hogy sírjon, el akar végezni mindent, hogy aztán nyerhessen.
– Az "elhagyottaknak”, azaz a szlovák pólósoknak, öccsének, Mihálynak mi a véleménye?
– Mindannyian gratulálnak, senki sem szid.
– Viszont a szlovák szövetségből elment egy levél a FINA-nak, amelyben megpróbálták megfúrni a játékengedély kiadását.
– Hiába próbálták. Nem is értettem, hogyan születhetett meg ez az írás, elvégre a magyar szövetség mindent elkövetett, közös edzőtáborozások sorát szervezte, mégis megírták a levelet. Azaz: megírta egy ember.
– Amúgy a két náció feszült viszonya mennyire mételyezte meg az életét?
– Mindig is kerültem a szlovák–magyar konfliktusokat. Ugyanazon a helyen laknak és veszekednek olyasmi miatt, ami akkor volt, amikor még nem is éltünk, azaz változtatni rajta képtelenség – ezt sohasem értettem. Természetesen elfelejteni nem szabad, hiszen ez a történelem, ám feleslegesen érzelmeket gerjeszteni szintén nem jó. Vitatkozni bármikor lehet ezekről a kérdésekről, csakhogy nekem az az érzésem, mindig az igazi problémákat akarták eltakarni az ellentétek életben tartásával.
– Még jó, hogy a sportban – legalábbis ezt hisszük – nincs politika. Azaz csupán védenie kell – semmi több.
– Valahogy úgy. Egy biztos, történjék bármi, én igyekszem az a normális, hidegfejű gyerek maradni, akit sosem felejti el, honnan jött. És mindig van néhány csapattárs, aki megkérek arra, figyelmeztessen, ha ellenkező jeleket vélne felfedezni rajtam.