Férfi pólósaink egy helyben toporognak – riválisaink erősödtek

Először is szögezzük le és tartsuk is észben: nem borítjuk ki a fürdővízzel együtt a gyereket is. A férfiválogatott érdemben nem lett rosszabb csapat, mint amilyen két éve a világbajnoki cím megnyerésekor vagy éppen tavaly, a budapesti Eb-ezüst alkalmával volt. Viszont Kazanyban valamit rosszul csinált. Sőt, az eredmény, a nem éppen dicsőséges hatodik hely azt mutatja, több dolgot is. Persze rendkívül nehéz úgy értékelni egy világbajnokságot, mintha meg sem történt volna: az olaszok elleni negyeddöntő előtti meccsek az edzéseket helyettesítették, a vereség után pedig már más alapállásból játszott a csapat további két, nagyjából értékmérő meccset, amikor viszont legalább annyira fontos volt a büszkeség, mint a szakmaiság.

Mindenesetre emlékezzünk rá, Benedek Tibor kapitány már a barcelonai diadal utáni eufória közepette is azt hangsúlyozta, nem a miénk a világ legjobb csapata, amit sokan talán el sem akartak hinni, és igazából tavaly is csak a döntőben minket legyaluló szerbeket szapulták az esetleges hibák felmérése helyett. Most viszont kénytelenek voltunk szembesülni vele, hogy valóban nem emelkedünk ki, hovatovább jelenleg a 2014-es állapotot sem érjük el. A tavalyi Európa-bajnokság azt mutatta – Benedek kapitány akkor is mértéktartóbb volt –, hogy a szerbek mögött mi vagyunk a második erő, idén ellenben nyilvánvalóvá vált, „csak” a szerbek mögötti, a horvátokkal kezdődő és valóban egyre nagyobb halmazba tartozik a magyar csapat.

Amely semmivel sem rosszabb, mint korábban, viszont jobb sem, és ez lehet az egyik fő oka a kudarcnak. Miközben a riválisok tudtak erősíteni, a mieink leginkább egy helyben toporogtak, de nem azért, mert nem akartak jobbak lenni, hanem mert nagyon nehéz megtalálni azokat a pluszdolgokat, amelyekkel újra kiemelkedhetünk. Hiszen ha csak a képességeket vesszük, nem jelenthetjük ki, hogy – mint a Kásás-féle társaság idejében – a mezőny fölé növünk. Vannak világklasszisaink és jó pólósaink, ám hasonló együttesből akad még néhány. Ráadásul míg két éve minden az újdonság erejével hatott, amit a Benedek-csapat mutatott, mostanra tudják az ellenfeleink, mire számíthatnak. Ezért muszáj újabb és újabb elemeket találni a játékunkban, amelyekkel előre tudunk lépni.

Azt ugyanis nem várhatjuk, hogy egy helyett hirtelen két világklasszis centerünk lesz, hogy holnaptól tíz centivel magasabbra emelkedünk a vízből, hogy bekkjeink mind olyan erőssé válnak és úgy lőnek, mint a délszlávok, hogy végig nyugodtak tudunk maradni a nagy színészkedés közepette, vagy hogy olyan fizikai paramétereket mutasson fel az egész csapat, mint a szerb válogatott tagjai. Ezért nincs más út, mint a munka és a hit abban, hogy Benedek Tibor megtalálja, miben kell javulnunk – ez valószínűleg már meg is történt –, és meg is tudja azt tanítani pólósainknak.

Hiszen ahogy a csapat sem lett rosszabb, Benedek Tibort sem gondoljuk rosszabb edzőnek. Viszont továbbra is egy olyan trénerről beszélünk, akinek ez az első megbízatása, ily módon fokról fokra tud előrehaladni a szakmai tapasztalatok terén. Látszott rajta, mekkora kudarcként éli meg a kazanyi szereplést, viszont ebből lehet igazán sokat tanulni. No meg az egész nyárból, hiszen a világligában három, a világbajnokságon pedig két vereséget szenvedtünk. Összesen ötöt – a rendes játékidőt tekintve –, ami eggyel több, mint a mostanit megelőző két év öt világversenyén együttvéve!

Akárhogy is nézzük, borzasztó nyarat zártunk le a Montenegró elleni vereséggel, amelyet csak azért nem szabad elfelejteni, hogy építkezni tudjunk belőle. Ahogy említettük, vannak nehézségeink, s ezekhez még hozzávehetjük a kiválasztást is, mivel igazából egyetlen olyan játékos sem maradt otthon, akinek kihagyása miatt felhördült volna az ország. Így, noha egy-két poszton, leginkább a védőknél és centereknél történhet némi korrekció, ebből a keretből kell kihozni, ami szükséges a jobb szerepléshez. Akkor is, ha éppen Varga Dénest kiveszik a játékból az olaszok, vagy ha Vámos Mártont már egyre jobban ismerik az ellenfelek. Ezúttal akadt olyan játékos, akinél azt éreztük, több van benne, mint amit Kazanyban mutatott, márpedig ez nem történhet meg, ha sikeresek akarunk lenni. A csapat minden tagjának muszáj jól játszania, s nemcsak egyszer, hanem nagyjából mindig – így lehetünk újra különlegesek az átlagos helyett.

Meg kell tanulni vetélytársainktól a tanulható dolgokat, nem úszhatunk rosszabbul, nem lehetünk gyengébbek, nem lőhetjük pontatlanabbul a fórokat, viszont muszáj kreatívnak lennünk, és szükség van a váratlan húzásokra. Ennek hiányát legérzékletesebben a negyeddöntő példázza, amelyben egyetlen akciógólt sem szereztünk, ami talán soha nem fordult még elő a válogatott történetében. Az elődöntőbe jutás elúszását követően pedig már csak büszkeségből küzdött a társaság. Felemás eredménnyel, de igazából úgy zártuk ezt a vb-t, hogy egyetlen valódi élet-halál meccsünk volt. Amelyen vesztettünk.

Érdemi vigasz híján Benedek Tibor mondását idézzük fel: „Ha össze kellene foglalnom sikereim titkát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban.”