Madaras Norbert: Ilyen pályafutás után furcsa lenne panaszkodni

– Győztes gól a bajnoki döntő ötödik meccsén – stílusos búcsú. Ilyennek képzelte?
– Nem álmodtam meg, hiszen amikor 2016-ban a Ferencvárosba igazoltam, elképzelhető volt, hogy az lesz az utolsó évem, de aztán megjött a kedvem a folytatáshoz. Tudtam, hogy ebben a szezonban jók leszünk, de hogy bajnokok is ebben az erős mezőnyben…? Azt nem. Ugyanakkor, ha választhattam volna, valahogy így tervezem meg. A bajnoki döntő utolsó mérkőzésén, győzelemmel befejezni, a lehető legszebb búcsú. Igaz, hamarabb is lezárhattuk volna a párharcot három-nullával, és amikor nem sikerült, még mondogattam is: nem enged el a vízilabda. Talán így volt szép: küzdöttünk még egy utolsót, úgy vonulok vissza, hogy emlékezzek rá: semmit sem adtak könnyen a sportágban.

– Önt és a szintén visszavonuló Varga Dánielt is figyeltem a meccs bemelegítéskor…
– És mit látott?

– Szinte semmit.
– Pontosan. Igyekeztem kizárni, hogy ez lesz pályafutásom utolsó mérkőzése, nem akartam, hogy elvonja a figyelmemet, és a meccs közben tényleg nem jutott eszembe, hogy itt a vége.

– És utána?
– Szombaton ünnepeltünk, vasárnap a stadionban vittük körbe a kupát, és talán hülyén hangzik, de csak hétfő reggel tudatosult bennem: ennyi volt. Közben azt magyaráztam magamnak, hogy igazából most is vízilabdázó vagyok, az voltam, és az is leszek, erre pedig nagyon büszke vagyok – nem csak az eredmények miatt. Ha csak civil munkám lenne, akkor is vízilabdázónak érezném magamat.

MEDENCÉBŐL AZ ÍRÓASZTALHOZ

– Pedig csak amolyan fél civil munkát hoz a folytatás.
– Szakosztályelnök leszek a Ferencvárosban. Most már elmondhatom, január óta dolgozom ebben a szerepkörben is. Edzőként nem akartam a sportágban maradni. A játék iránt megvan a szenvedélyem, ám az edzői pálya iránt nem lenne. Hálátlan feladat, a vízilabda nem olyan, mint a labdarúgás, hogy rengeteg jó csapat van; nálunk kevés a jó edzői pozíció, és a napi munkához sem lenne kedvem. Jött azonban a lehetőség a szakosztály vezetésére, ami megtetszett. Viszont úgy éreztem, nem júniusban akarok belecsöppenni, szerettem volna, ha nem úgy születnek döntések, hogy nem is tudok róluk. Így azután az elmúlt hónapokban többször előfordult, hogy két edzés között haza sem mentem, de jól összeegyeztettem a pólót ezzel a feladattal. A bajnoki döntő alatt már nem foglalkoztam a vezetéssel, ám közben láttam az e-maileket, éreztem, hogy a körmömre ég a munka – szóval két nappal az arany megnyerése után már az irodámban ültem, és a Bajnokok Ligája genovai nyolcas döntőjét leszámítva itt is vagyok. Köszönöm egyébként, hogy a játékosok, a stábtagok jól kezelték a helyzetet, hiszen gyakran már fizetésekről, átigazolásokról tárgyaltam velük, miközben a vízben még együtt edzettünk.

– Mikor döntötte el, hogy a következő idényben már csak egyfajta szerepkörben találkozik velük, azaz befejezi?
– Nem tudok erre pontos időpontot mondani, mert hosszabb folyamat volt, ráadásul nem úgy működik, hogy meghozod a döntést, és másnap mindenkivel közlöd.

– Ebben az idényben is topformában játszott. Miért határozott mégis a befejezés mellett?
– Fontos volt nekem, hogy a csúcson hagyjam abba, amikor még jó vagyok. Noha a testem is jelzett, nem elsősorban emiatt fejezem be. Régóta magas szinten pólózom, majd' minden évben döntőben, döntőkben szerepeltem, egy idényen belül szinte minden sorozatban a legvégéig játszottam, aztán következett a válogatott. Kiváltság bajnoki döntővel befejezni, szép lett a vége, de elég is volt. Ráadásul nehéz új motivációt találni. Már csak az igazán nagy meccsek motiváltak, ám egy kicsit azoknál is „át kellett vágnom” magamat, hiszen nem változtatja meg az elmúlt húsz évet, hogy mit játszunk az alapszakaszban az OSC-vel, miközben tényleg fontos mérkőzés. Most képzelheti, milyen lejátszani a nem fontos meccseket, amikor az utazással elmegy egy nap… Szerintem ez normális, hiszen egész életemben magas színvonalon játszottam, sikerült magamat motiválnom. Az is jót tett, hogy csapatkapitány voltam, komolyan vettem a felelősségemet.

– A befejezéssel eljött a nosztalgia ideje?
– Amikor kettő-nullára vezettünk a döntőben, átfutott rajtam, hogy mindjárt befejezem. Talán akkor kisebb számvetést készítettem, de aztán a harmadik meccs veresége kijózanított, hogy koránt sincs vége.

– Megélte egyáltalán a sikereket?
– Nem nagyon. Előfordult, hogy megnyertem az olimpiát, aztán két hét múlva utaztam a Reccóhoz, ott pedig már senkit sem érdekelt, mi történt korábban. Vagy fordítva, Bajnokok Ligáját nyertünk az olaszokkal, és egy-két hét kihagyás után már következett is a felkészülés a válogatottal a következő világversenyre.

– Hogy volt képes ennyire fegyelmezett és józan maradni, amikor például 2003–2004-ben alig egy év leforgása alatt megnyerte a világbajnokságot és az olimpiát?
– Ehhez meg kellene kérdezni a tizennégy évvel ezelőtti önmagamat. Sosem voltam az a magától elszálló típus, és tényleg mindig következett az új kihívás.

NEM ÉL BUROKBAN

– Volt, aki kevesebbtől is elszállt.
– Vannak, akik hátradőlnek, sok sportágban látunk példát hasonlóra, s manapság még jellemzőbb ez a mentalitás. Hozzáteszem, talán könnyebb is volt tíz évvel ezelőtt józannak maradni. Ugyanakkor a vízilabda eleve kis szelete a világnak, szóval amúgy sem indokolt, hogy bárki elszálljon magától. Nem élek burokban, minden érdekel, mindenről olvasok, van és lesz is más az életben a pólón kívül. Ugyanakkor tényleg szép és nagyszerű a vízilabda és az olimpiai bajnoki cím.

– Abból önnek kettő is jutott. Említette, hogy kisebb számvetést készített: mi jutott akkor eszébe?
– Nem a számok, a bajnoki döntők vagy az aranyak. Azon gondolkodtam, honnan indult az egész. Elvittek hatévesen az uszodába, és most harmincnyolc évesen is itt vagyok. Tizenöt évesen nem azért váltottam az úszásról a vízilabdára, hogy olimpiai bajnok legyek, hanem hogy jól érezzem magam. Bár hamar kiderült, még bármit elérhetek, a legelején nem láttam, mit futhatok be, hiszen nagyon erős volt a magyar póló. Az atlantai olimpiát még csak kívülről néztem, Sydneyt viszont már úgy, hogy végigcsináltam a csapattal a felkészülést. Igaz, esélyem sem volt eljutni a játékokra, de azt éreztem, legközelebb én is ott akarok lenni. Vannak jó játékosok, akik megfelelő társak nélkül semmit sem nyernek, nekem szerencsém is volt, hiszen nagyszerű társakkal játszhattam.

IGÉNYES TUDATOSSÁG

– Ennyin múlt volna?
– Mindig nagyon tudatosan alakítottam a pályafutásomat, nem hiszek a hosszú távú szerencsében. Anno azért igazoltam a BVSC-be, mert akkor az volt a legjobb csapat. Aztán tervezetten álltam légiósnak. Nagy szó volt, hogy Benedek Tibi helyére hívtak a Pro Reccóhoz, ráadásul éppen lediplomáztam – miért ne mentem volna? Közben persze végig éreztem, hogy hazatérek, és itt fejezem be a pályafutásomat. Magyarországon is egyre jobb lehetőségeket kínált a vízilabda, lökést adott, hogy tíz év olaszországi légióskodás után Szolnokra igazoltam, s ott két bajnoki aranyat szereztem. A Ferencvárossal tavaly Eurokupát nyertem, ez hiányzott még a gyűjteményből, az idén pedig vonzott, hogy olyat érhetek el, amit korábban nem. Mindig minden jól alakult, talán azért is húztam idáig.

– Hosszú pályafutásából mi hiányzik majd a legjobban?
– Egyrészt a nagy meccsek hangulata, amelyet csak az ismer, aki magas szinten űzött valamilyen sportágat. Pontosabban más is tudhatja, de a tét, a nézők, az, hogy a válogatottban egy országot képviselsz, pluszt ad. Az is hiányzik majd, amikor egy-egy kemény edzés után hullafáradtan érkezem haza, és azt érzem, hogy mindent megtettem. Ugyanakkor ennek ismerem a másik oldalát is, hogy milyen keményen kell dolgozni, és az már nem fog hiányozni, az utóbbi időszakban azért nehezebben pihentem ki magamat.

– A gyerekként megfogalmazott cél, hogy jól érezze magát, profiként is megmaradt?
– Összességében igen, de egy ponton azért átfordult, hiszen ez profi sport, pénzért játszottam, teljesíteni kellett, nyomott az eredménykényszer. Szinte sosem volt üresjárat nem lehetett hátradőlni, ha elértél valamit, a klubból a válogatottba, válogatottból a klubba vitt az út. Egyetlen évre emlékszem, amikor a londoni olimpia után a Reccóval nem szerepeltünk a Bajnokok Ligájában. Az kicsit lazább idény volt, több szabad hétvégével, jó rá visszagondolni.

– Ha már London: ha nem Benedek Tibor lett volna a szövetségi kapitány, tényleg visszavonult volna a válogatottól?
– Az olimpia után nagyon csalódott voltam, nem pusztán az eredmény miatt, hanem ahogyan alakult. Pekingtől Londonig érdekes négy évet zártunk, abban a csapatban sokkal több volt, mint a negyedik-ötödik helyek, amelyeket elértünk. A játékok után ki is maradt néhány hónap, de Tibi talán rögtön a kinevezése napján vagy másnap keresett, így jó volt visszatérni az erősen átalakuló csapatba, amely egy nagy lendülettel világbajnok lett Barcelonában.

– Az eredménysorát ismerve szinte szentségtörés megkérdezni: maradt önben bármiféle hiányérzet?
– Nem, minden tökéletesen alakult, és a vége is szép lett. Különben is, ilyen pályafutás után azért furcsa lenne panaszkodni.