Varga Dániel: Ami még lehetek a vízilabdában, arra nem vagyok annyira kíváncsi

– Tavaly még arról beszélt, hogy a fájós válla miatt végzett rehabilitációtól azt reméli, évekkel meghosszabbodik a pályafutása. Nem sikerült?
– A vállam tökéletes, akárcsak a fizikai állapotom. Ennek két fő oka a korábbitól eltérő szárazföldi munka, és az, hogy január óta csapatszinten csökkent az edzések száma, így kisebb terhelés érte a vállamat, amely mára tünetmentes.

– Akkor miért beszélgetünk arról, hogy visszavonul?
– Nagyon régen él bennem a vágy, hogy edző legyek, az elmúlt két évben vízilabdázóként kiteljesedett a pályafutásom. Korábban egyébként azt hittem, negyvenéves koromig játszom, ehhez képest az elmúlt időszak huszonegy olimpiai bajnoka közül talán én vonulok vissza a legfiatalabban. Úgy érzem azonban, hogy befejeződött a történet.

– Mivel lett kerek?
– Realizálódott bennem, hogy ami még lehetek a vízilabdában, arra nem vagyok annyira kíváncsi. Mindenen túl vagyok, és amit a fizikai állapotom szerint csinálhatnék, már nem tölt el megfelelő motivációval, tűzzel, gondolatisággal. Eközben egyre kíváncsibb lettem magamra edzőként.

– Ettől még nehéz volt meghozni a döntést a befejezésről?
– Több hónapnyi gondolkodás és számvetés eredménye az elhatározás, és bár életem egy meghatározó szakasza véget ért, kezdődik egy másik, az eddigitől különböző, de legalább annyira fontos. Ami lezárult, annak le kellett zárulnia, nincs hiányérzetem, tökéletesen elégedett vagyok a pályafutásommal és az életem eddigi részével.

ÁTÚSZNI A TÚLPARTRA

– Melyek az emlékek, amelyek mentén az említett számvetés készült?
– Hajlamos vagyok a nosztalgiára, ezért egészen az első gyermekkori vízilabdás élményekig mentem vissza, majd jött az első ob I-es meccs, aztán a Vasasban töltött időszak. Eszembe jutott, hogy négy különböző csapattal nyertem bajnokságot, és mindegyiknek mennyit jelentett a siker, hiszen hosszú ideig kellett várnia rá. Maradandó a játékosok, a stábtagok, a szurkolók öröme. A kapcsolataim nagy része az uszodából származik, alapvetően meghatározzák a jövőbeli életemet, és ha soha többé nem tenném be a lábam az uszodába, akkor is végigkísér az a harminckét év, amit ott töltöttem. Kedvenc emléket nem tudok kiemelni, mert hosszú a lista.

– Amikor belevágott, sejtette, mit érhet el?
– Ááá, háromévesen csak az volt a célom, hogy átússzak a kismedence túloldalára. Nagyon sokáig azért vízilabdáztam, mert élveztem és örömömet leltem benne. Már a kezdetektől fogva kiemelkedtem a korosztályomban, mondhatom, hogy hosszú és felhőtlen gyerekkorom volt pólósként is. Az az „állapot” akkor változott meg, amikor az első vasasos évemben nálam sokkal jobb játékosok közé kerültem, és kaptam a pofonokat, amelyektől megerősödtem. Addig minden magától működött, játszottam, jól játszottam és élveztem az egészet. De bekövetkezett a felnőtté válás, amikor a bajnokesélyes csapatban már nagyobb teljesítmény kellett, mint a l'art pour l'art játék.

– A pofonok dacot szültek?
– Nem, először megsértődtem. A sértődés aztán olykor dacot, máskor melankóliát hozott. Mondhatnánk, hogy talán nem jól reagáltam, de ha akkor másként történik, lehetséges, hogy később is minden másként alakul. Amikor szétszéledt az a nagyon erős, Kásás Tamás-féle csapat, új lendületet kaptam, mert még fiatal, de már meghatározó játékosként tudtam szerepelni.

– Melankólia, filozofikus gondolkodás – ez a fajta érzékeny lelkialkat mennyire segítette a pályafutása során?
– Hiszem, hogy mindennek ugyanabból fakad az előnye, mint a hátránya. Lelki működésem egyik mozgatórúgója az érzékenység, annak minden előnyével és nehézségével. Mindig lényeges volt, hogy a csapatra egészként tekintsek, és mindenkinek igyekezzek jót tenni. Fontos volt nekem a másik sikere, és ezzel tevőlegesen hozzájárultam a csapat sikeréhez. Ugyanakkor talán túl sokszor befolyásolt a környezet véleménye, volt bennem egyfajta megfelelési igény kifelé.

– Hogy fért mindez össze a jó értelemben vett egóval, amely szükséges az előrejutáshoz?
– Kell az ego, de annak többféle megnyilvánulása van, inkább az a kérdés, hogy mitől érzi jól magát. Nekem fontos volt, hogy a többieknek is jól menjen. Pólónyelvre lefordítva: a gólok mellett szerettem gólpasszokkal, jó védekezéssel, bátorító szavakkal hozzájárulni a csapat teljesítményéhez, ez a gondolkodás szélesítette kicsit a játékom spektrumát.

– Ez kellett a sikerekhez?
– Összetett, többek között szükség volt hozzá jó fizikai adottságokra és intelligenciára, no meg rengeteg munkára is. Igaz, nagyon sokan dolgoznak sokat, és mégsem érik el a céljukat, így a felsorolásból a szerencsefaktor sem maradhat ki.

ZSENIK, JÓK

– Miben tartja magát szerencsésnek?
– Például hogy az uszodában kötöttem ki, ami akkor „magától értetődő" volt, mivel a két bátyám is vízilabdázott. Szerencsés voltam, hogy olyan korban sportoltam, amikor Kásások, Benedekek és Madarasok játszottak, akikkel nyerhettem. Ne legyen igazam, de előfordulhat, hogy eltelnek hosszú évek úgy, hogy szenzációs magyar játékosok nem nyernek semmit, mert az őket körülvevő hat-nyolc-tíz játékos nem zseni, csak – idézőjelben – jó. Lehetséges, hogy ha tíz évvel később születek, ugyanolyan pólós vagyok, mint voltam, de csapatszinten nem érek el hasonló eredményeket.

– Talán sokan mondják később azt, hogy olyan korban éltem, amikor Varga Dánielek vízilabdáztak. Tartja magát olyan játékosnak, mint akiket felsorolt?
– Szerintem ugyanolyan fontos része voltam a csapatnak, mint a felsoroltak, abban az időben, amikor velük játszottam.

– Szerencse, netán ajándék az élettől, hogy összefonódott a pályafutása testvéréével, Dénesével?
– Egész életünkben kölcsönhatásban voltunk egymással, és legalább kilencven százalékban pozitív értelemben hatottunk a másikra. Évekkel ezelőtt egyébként lehet, hogy hetven százalékot mondtam volna, de amit akkor nehézségnek gondoltam, versenyhelyzetet teremtett, és felfelé húzott minket.

– Mit szólt ő vagy a környezete, hogy befejezi a játékot?
– Vele és Madaras Norberttel beszélgettem az egészről a döntési folyamatban, de hát a zuhanyhíradó működik, és a Fradiban is folyik a víz a zuhanyból, szóval mások is tudtak róla, erről vicces szituációkból értesültem. Előfordult, hogy egy-egy jól sikerült mérkőzésem után megjegyezték a társak, na, még egy év, még két év.

– A bajnoki döntő után is mondhattak hasonlót, hiszen az ötödik meccsen három góllal vezette aranyig a csapatot. Mennyit számít, hogy így fejezte be?
– Jólesett a lelkemnek, és az is, hogy tizennyolc év után nyertünk bajnoki címet a Ferencvárossal, hogy mindez a nekem oly fontos Komjádiban történt, és ott volt a családom. Mindig is jó érzés lesz visszagondolni rá, de ez csak egy szelete a pályafutásomnak. Húsz évet játszottam felnőttbajnokságban, tizenhat bajnoki döntőből nyolcat megnyertem. Nincs az a meccs, amely le tudná rontani ezt a pályafutást. A befejezés dramaturgiailag tökéletes volt, hab volt a tortán, de azt a tortát húsz évig sütöttem.

ELKÉPZELÉS A VÍZILABDÁRÓL

– Hogyan tovább?
– Az ifjúságiak edzője leszek a Fradiban. Ebben a korban még nagyon nyitottak a fiatalok, formálhatóak, egyúttal már el kell hagyniuk a gyerekkort, és a felnőttlét felé lépni.

– Milyen edzői filozófia mentén képzi majd őket?
– Kiegészíteném, hogy utánpótlásedzői filozófia mentén, mert az jelentősen eltér a felnőttétől. Játékosokat akarok nevelni a klubnak, az ob I-nek és a válogatottnak. Ez bagatellnek hangozhat, de nem szabad elveszíteni a fókuszt, hogy a rövid távú sikerekhez vezető egyszerűbb út helyett azt a tudást szerezzék meg, amely a későbbi pályafutásukat segíti. A hozzáállást, céltudatosságot akarom átadni.

– Mi vonzotta az edzőségben?
– Világéletemben volt egyfajta látásmódom, elképzelésem a vízilabdáról. A pályám jelentős részében olyan szerepet töltöttem be, hogy bizonyos értelemben meghatároztam a játék képét, akárcsak annyira, milyen legyen a fór. Aztán csapatkapitányként később szinte felhatalmazásom volt a csapat- és csoportdinamika alakítására, kvázi hídként működtem a csapat és az edző között. Visszatérve a beszélgetésünk elejére: ez elmúlt két évben ezek már csak haloványan voltak jelen a játékomban, és mindez felerősítette bennem, hogy edzőként akarom megmutatni magam. A történet teljes, vízilabdázhatnék még valahogy, de én nem valahogy akarom csinálni, hanem sokkal jobban, és ezt már edzőként tudom megtenni.

– Játékosként az edző vízióját kellett megvalósítani; a trénernek állás lépés a saját gondolatok kiteljesítésére?
– Egész életemben a saját víziómat akartam megvalósítani, és ebből fakadtak is konfliktusok, de ahogyan mondtam: a dolgoknak ugyanabból származik az előnyük, mint a hátrányuk.