III. Konrád – akinek harmadszorra sikerült csúcsra érnie

Három olimpián járt, 1968-ban Mexikóvárosban bronz-, 1972-ben Münchenben ezüstérmes lett, s végül 1976-ban Montrealban jutott fel a csúcsra. A sorsi fintora, hogy már az 1964-es tokiói olimpiai bajnokcsapatban is helye lett volna, hiába volt csupán 19 esztendős, remek formában játszott, gólkirály lett, papíron kihagyhatatlan. Mégis kimaradt, legidősebb testvérével együtt, a háttéralkuk döntöttek, Gyarmati Dezsőt és Pócsik Dénest mindenképpen vinnie kellett Laky Károly szövetségi kapitánynak. Aki egyébként klubedzőjük volt a BVSC-ben.

Másik bátyja, János viszont ott lehetett az aranyérmesek között, volt tehát Konrád abban az együttesben is. Mert négyen voltak testvérek, a legidősebb Dr. Konrád Sándor Európa-bajnok volt 1962-ben, Janiról már volt szó, csak Ede nem lett neves pólós, de nála sem a tehetség hiányzott. Konrád Ferenc szavaival: „Sanyi agilis játékos volt, gólerős, ha nincs annyi klasszis center akkoriban – Dömötör Zoli, Rusorán Peti –, többre viszi. Jani buldog, rá lehetett állítani bárkire, és csapatember a végtelenségig. Ede tehetséges volt, csak éppen lusta, ami ugyebár akadálya a fejlődésnek. Korán abbahagyta, kiment az NDK-ba tanulni, állatorvos lett. Én? Fickándoztam, szerencsére jó kezem volt, sok gólt lőttem.”

Tokió után négy esztendővel (1968), Mexikóvárosban már stabil csapattag volt Markovits Kálmánnál, a gárdának jó esélye volt, hogy olimpiai bajnok legyen. Azóta is mondják, hogy bronzérem helyett – nyernünk kellett volna. Konrád III nem kertelt: „A volna nem játszik, de állt nekünk azt arany. A jugókat látványosan becsalták a döntőbe, tizenöt góllal kellett nyerniük a japánok ellen, és – ki hinné? – éppen annyival nyertek. Az édes az, hogy a japánok egy nullra vezettek, Kálmán pedig intett, hogy megyünk haza, ne nézzük a meccset, nem kell félnünk a jugóktól. Akiktől aztán kikaptunk, én is kihagytam egy négyest, szegény Steinmetz Janinak pedig enyhén szólva sem volt jó napja a kapuban.”

Azt is cáfolta, hogy Münchenben (1972) azért lett az arany helyett ezüst, mert a román Cornel Marculescu elcsalta a szovjetek elleni meccset: „Ezzel vitatkoznék. Megadta nekünk az esélyt, hogy iksz legyen a vége, de nem éltünk vele. Görgényi Pista kezéről kétszer is »legurult« a labda a kapufánál... Ha nem ő van ott, hanem a Magas Öcsi vagy én... De mi a padon ültünk. Rajki Béla bácsi nem rakott be. Fekete seggű voltam mert a Jadran-kupa előtt javasoltam, hogy vigyünk masszőrt is a túrára, amit ő úgy fordított le, hogy a Konrád masszőrt akar magának.”

Ezek után talán mondani sem kell, hogy Montreal (1976) előtt se volt biztos, hogy utazhat. Edzésen beleúszott egy bekk kezébe, eltört az orrcsontja. Kiszorult a kezdőből, de Gyarmati Dezső elvitte az olimpiára: „Rendes volt, nem hagyott itthon, talán azt is belekalkulálta, hogy hatvannégyben ő utazhatott, én pedig nem. Jó volt vele dolgozni, értett hozzá, ráadásul a vérében voltak a furfangok, olyan alkukat, megegyezéseket láttam, amilyeneket el sem tudtam volna képzelni.”

Amikor a részletekről kérdezték kitért a válasz elől („Hagyjuk a családi ügyeket... Meg rég is volt”), pedig tudott volna mesélni, hiszen több mint másfél évtizeden át volt (fő)szereplője a magyar pólónak. Amikor abbahagyta, egy esztendőn át edzősködött, ám az nem az ő világa volt, inkább a bot másik végét fogta meg: játékvezetőnek állt. Jó bíró volt, ám hiába vágyott rá, nem lehetett ott a nemzetközi keretben. Nem véletlenül: „Jani szövetségi kapitányként ott fúrta az itthoni bírófőnököt, Salamon Ferit, ahol csak tudta. Egyszer megkérdeztem tőle, minek kell történnie, hogy bekerüljek a vizsgázó keretbe, mire csak visszakérdezett: hogy hívnak...? Értettem a szóból.”

Hetvenedik születésnapja előtt interjút adott a Nemzeti Sportnak. Szívműtét után volt, örök optimizmusa kesernyés: „Már nem vagyok a régi. Hetven év, az hetven év, meg ugyebár a műtét. Képzelje, amikor bementem a kórházba, öt doboz söröm állt a teraszon, négy még megvan. Nem kívánom.”

Négy nappal a 70. születésnapja után ment el, s vele egy jókora darab a magyar pólótörténelemből.