A Szolnok új csillagának, a szerb Filip Filipovicsnak Kásás Tamás a kedvence

– Milyenek az első benyomásai Szolnokon?     
– Korábban Belgrádban és Genovában éltem huzamosabb ideig – a szerb barátaim pedig már előrebocsátották, hogy Szolnokot nehéz lenne ezzel a két várossal összehasonlítani. Még csak néhány hete költöztem ide, egyelőre a csendes város képe rajzolódott ki előttem. A nyüzsgés helyett a nyugalom és a családias hangulat jellemzi, ami bizonyos szempontból előnyös is, mert így valóban csak a vízilabdára tudok koncentrálni – és végső soron ezért szerződtem Magyarországra.

– A közvéleményt alaposan meglepte, hogy távozott a Pro Reccótól. Miért döntött úgy, hogy elhagyja Európa egyik legjobb csapatát?
– Az elhatározás már korábban megszületett bennem. Némi kitérőt leszámítva tíz esztendőt töltöttem a klubnál, és amikor három évvel ezelőtt aláírtam az új szerződésemet, közöltem a vezetőkkel, hogy a tokiói olimpiáig szeretnék maradni. Az olaszországi pályafutásomat szerettem volna a Recco nyitott uszodájában, a Punta Sant'Annában lezárni, a tervek szerint idén ott rendezték volna a Bajnokok Ligája végjátékát. Korábban még sohasem játszottam abban az emblematikus szabadtéri uszodában, álomszerű búcsút jelentett volna, ám a koronavírus-járvány minden előzetes tervet megváltoztatott. Mivel 2020 májusáig terveztem Olaszországban, már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy elválnak az útjaink, inkább a közvéleményt lepte meg a távozásom.

– Mi az, ami a leginkább hiányzik Olaszországból?     
– Talán a genovai életstílus. Az étkezések alkalmával fogyasztott aperitivo, az emberek közvetlensége egyaránt hiányozni fog. A közös, zajos étkezéseknél nem az élet nagy kérdéseit vitattuk meg, de a könnyed csevej sohasem maradt el. Az esti edzések után nyüzsgő, pezsgő életű éttermekbe tértünk be, ezzel szemben amikor Szolnokon két csapattársammal elmentünk vacsorázni, este tíz órakor mi voltunk az utolsó vendégek. Ez jelentős változás, de idővel biztosan megszokom.

– A belgrádi életstílus a magyarhoz vagy az olaszhoz hasonlít jobban?     
– Inkább az olaszhoz, sőt, otthon talán még nagyobb a pezsgés. Belgrádban hajnali hatkor kezdődik az élet, és nagyjából másnap hajnali ötkor zárul, vagyis Kelet-Európában nevezhetjük annak a városnak, amely sohasem alszik. Sportolóként nyilván nem lehet minden este kimozdulni és szórakozni, de fontos, hogy ha úgy hozza a helyzet, a lehetőség megvan rá.

– A szerb fővárosban megihat egy kávét anélkül, hogy aláírást vagy közös fényképet kérjenek öntől?     
– Természetesen, sőt nagyon örülök, hogy Belgrád valamennyi kerületében otthonosan érzem magam. Ezt azért hangsúlyozom, mert akadnak olyan városrészek, amelyekben köztudottan a Crvena zvezda drukkerei vannak többségben – az a klub pedig a nevelőegyesületem, a Partizan legnagyobb riválisa. Ennek ellenére sohasem jelentett problémát, ha a rivális szurkolói szólítottak meg. Tudom, ki vagyok, sportolóként és civil emberként is mindig őszinte vagyok, szerintem ezt mások is értékelik. A fotókkal és az aláírásokkal sincs semmi problémám, ez együtt jár az élsport jelentette ismertséggel.

– Egyébként sportos családból származik?     
– A szüleim gyerekkorukban sportoltak, de később egyikük sem vált profivá.

– Mennyit érzékelt a délszláv háborúból gyerekként?     
– A családomnak és a neveltetésemnek köszönhetően semmit sem érzékeltem a háború következményeiből.

– Mit kell tudnunk a családi hátteréről?     
– Ami a társadalmi helyzetünket illeti, nem származom kimondottan jómódú családból, mégis gazdagok voltunk – mert úgy nevelkedtem, hogy a gazdagságot nem az anyagiak határozzák meg. A szüleimtől kapott értékek, a neveltetés és az általuk teremtett családi légkör tett minket gazdaggá.

– Több portál úgy fogalmazott, hogy a Szolnok a világ legjobb vízilabdázóját igazolta át. Egyetért ezzel?     
– Nem szeretném saját magamat megítélni. Szolnokon tudták, milyen játékost akarnak, azt is tudták, kit hívnak, amikor tárcsázták a számomat. Az idény elején egyébként sem fontos, hogy a világ legjobbját igazoltad-e, mert az eredményeket semmi sem garantálja.

– Visszafogottan fogalmaz, pedig napjainkban egyre fontosabbá válik a saját brand építése. A közösségi média felhasználásával pillanatok alatt felépíthetné a világ legjobb pólósának képét.     
– Másképpen gondolkozom, igyekszem távolságot tartani a közösségi médiától. Alapvetően nincs vele baj, de csak addig, amíg megfelelően használjuk. A világban ugyanakkor azt látom, hogy nagyon könnyen eltereli az emberek figyelmét a fontosabb értékekről. Ez a veszély minden felhasználót fenyeget, aki sok időt tölt a közösségi felületeken, ám a fiatal sportolókat különösen. Ha sokat nézegetjük az okostelefonunkat, csak az időnket vesztegetjük, nem arra koncentrálunk, amire valóban kellene. Amikor pedig letértünk a helyes útról, nagyon nehéz visszatalálni rá. Ráadásul ebben a virtuális térben minden elvont, semmi sem valódi.

– Miért szeretett bele a vízilabdába hétéves korában?     
– Amikor elkezdtem az iskolát, a szüleim döntöttek úgy, hogy sportoljak valamit. Közel laktunk az uszodához, ezért megkérdezték, szeretném-e kipróbálni a vízilabdázást. Igennel feleltem, aztán hamar megszerettem. Ha pedig a hobbink a szenvedélyünkké válik, minden leegyszerűsödik.

– Hogyan mutatkozott meg a Partizanban az öltözői hierarchia? Mennyire tartott a rutinosabb játékosoktól?     
– Miután átléptem a felnőttcsapat öltözőjének küszöbét, az idősebb játékosok gyorsan befogadtak. Sok segítséget kaptam tőlük, később aztán többekkel együtt játszottam a válogatottban.

– Az első mérkőzését tizenhárom esztendősen játszotta a felnőttek között, a Budva elleni bajnoki bronzmeccsen 2001-ben. Nem volt félelmetes tinédzserként felnőtt férfiak ellen játszania?     
– Az első meccsem előtt egyszerre voltam izgatott és ideges, de inkább feszültségnek, mintsem félelemnek nevezném azt az érzést, ami akkor dolgozott bennem. A találkozó előtt szólt az edzőnk, hogy lehetőséget kapok, az idősebb játékosok is tudtak róla, de addig nem tudatosult bennem, mit jelent Partizan-játékosnak lenni, amíg be nem ugrottam a medencébe. Miután az edzőnk jelezte, hogy én jövök, vízilabdázó-karrierem egyik legnehezebb három perce következett. Az első mozdulatomra nem emlékszem, csak arra, hogy amikor beugrottam és tempóztam a félpálya irányába, úgy éreztem, mintha sárban úsznék – de azt hiszem, ez természetes a bemutatkozásnál.

– Az egykori magyar szövetségi kapitány, Rajki Béla elhíresült mondása szerint Magyarországon a vízilabdában az ezüstérem kudarcnak számít. Mi a helyzet Szerbiában?     
– Mondhatjuk, hogy hasonló. A közvélemény mindig győzelmet vár tőlünk, más eredményre senki sem tekint sikerként. Ezért részben mi vagyunk a „felelősök” – elvégre az utóbbi években szerzett aranyérmekkel saját magunknak tettük magasra a mércét. Az utóbbi három esztendőben ugyanakkor mindenkinek világossá vált, hogy mi sem vagyunk nyerő­automaták, ráadásul a sportnak nem az a lényege, hogy mindig ugyanaz a csapat ér fel a csúcsra. Szerencsére ez nekünk mégis többször sikerült – az a szerb válogatott, amely Rióban aranyéremmel fejezte be a négyéves olimpiai ciklust, a vízilabda történelmének egyik legerősebb generációját vonultatta fel. Akárcsak az a magyar aranycsapat, amelyik három ötkarikás aranyérmet nyert egymás után.

– Hogyan vélekedtek Szerbiában arról a magyar válogatottról?     
– Bárki bármit mond, sohasem tekintettünk ellenségként a magyarokra. Minden tiszteletet megadtunk annak a válogatottnak, a vetélytársat láttuk benne, amelyet le akarunk győzni.

– Ki volt a legjobb magyar játékos, akivel együtt játszott?     
– Nehéz lenne egyetlen nevet kiemelni. A posztomon Kiss Gergelyt és Madaras Norbertet egyaránt sokra tartottam, de ha a legjobbat kell megnevezni, bevallom, a nagy kedvencem Kásás Tamás volt. Ugyanakkor nem ő az egyetlen, akit csodáltam, Benedek Tibor nevét szintén meg kell említenem, az egyik legnagyobb játékos volt, akit ismertem.

– Hogyan élte meg korábbi reccói csapattársa elvesztését?     
– Az utóbbi években értesültem róla, milyen súlyos betegséggel küzd Tibor, tudtam, mivel áll szemben. A sportág többi szereplőjéhez hasonlóan bíztam benne, elég erős ahhoz, hogy megnyerje ezt a harcot. Sajnos az elmúlt másfél hónapban hozzám is eljutottak az aggasztó hírek, de mindannyian bíztunk benne, hogy végül nem következik be az elkerülhetetlen. Tibor elvesztése nemcsak a magyar vízilabdázásnak nagy veszteség, az egyetemes pólónak is. Az összes sportág képviselőjének példaképként szolgált, és a jövő vízilabdázó generációjának is megmutatta a sikerhez vezető utat.

– Ha már a sikert említette, az Instagram-profiljában ez szerepel idézetként: „Az élet legnagyobb dicsősége nem abban áll, hogy sohasem zuhanunk le, hanem abban, hogy mindig felállunk az esés után.” Csakhogy a karrierjében inkább aranyérmek sorakoznak, mint kudarcok.     
– Az éremkollekció csak egyik szegmense az összképnek. Akármilyen medáliát is nyerünk az adott verseny végén, a legfontosabb, hogy felismerjük, miben és mennyit hibáztunk – akkor is, ha nyertünk, akkor is, ha elértük a célunkat. Fontos, hogy mindig kritikusak legyünk önmagunkkal szemben, mert csak így válhatunk jobb játékossá – és jobb emberré.

– Mindig vevő volt erre a szemléletre, vagy az edzői terelték erre az útra?     
– Nem ezzel a mentalitással születtem, de az edzőim hamar belém nevelték ezt a gondolkodást. Utána már az én felelősségem volt, hogy ne felejtsem el a leckét. Olykor a vereségből sokkal többet meríthetünk, mint a győzelemből. Négy évvel ezelőtt a hazai rendezésű Európa-bajnokságon legyőztük Montenegrót, ám rengeteget hibáztunk, és számos rossz megoldást választottunk. Nyertünk, de nagyon kiegyenlített meccs volt – ez nem történhetett volna meg, mert mindannyian éreztük, hogy sokkal erősebbek vagyunk, mint a vetélytárs. Az említett találkozón viszont csak a sapkát dobtuk be a vízbe, mentálisan nem álltunk készen az összecsapásra. A győzelem után örültünk, hogy nem okoztunk csalódást az értünk szorító szurkolóknak, de a következő edzésen az összes hibát egyenként elemeztük. Ez is kellett ahhoz, hogy a torna végén aranyat nyerjünk.

– Sohasem fenyegette az a veszély, hogy elszalad önnel a ló? Nem érezte, hogy kicsit kevesebb munka is elég lehet a győzelemhez?     
– Nem. A családomnak és az uszoda világának köszönhetően ilyesmi meg sem fordult a fejemben. A titok, hogy sohasem nézek a múltba, nem törődöm azzal, mit nyertem eddig. Mindig fejlődni akarok, mindig újabb trófeákra vágyom, és megfelelni magamnak, a társaimnak, az edzőmnek. Bizonyítani, hogy számíthatnak rám. Abban hiszek, hogy ami ma elég, holnap már kevés lehet. Sohasem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy kevesebbet tegyek bele az edzésbe, a lazítás nem fér bele.

– Mekkora különbséget lát a mai fiatalok mentalitásában?     
– Jelentőset. A mai gyerekek Szerbiában nem annyira eltökéltek a sport iránt, és Olaszországban is ezt láttam. A szenvedély hiányzik belőlük. Ahhoz, hogy a legjobb legyél, három tényező elengedhetetlen: elhivatottság, a sportág szeretete és a szenvedély. Utóbbi nélkül csak az átlagos szint elérhető. És ez az élet más területére is érvényes.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 11-i lapszámában jelent meg.)