Női vízilabda: Már mehetünk is Párizsba! – Magyari Alda

– Tisztában van vele, hogy nincs olyan ember az országban, aki ne ismerné az olimpiai bronzmeccsen lőtt gólja óta?
– Ehhez még mindig nem szoktam hozzá... – mondta a Nemzeti Sportnak Magyari Alda, az olimpiai bronzérmes magyar női vízilabda-válogatott húsz­éves kapusa, aki egész pályás góllal zárta le az oroszok ellen 11–9-re megnyert bronzcsatát. – Meglepő, hogy ennyi interjút kell adnom, még mindig jobban izgulok az ilyen helyzetekben, mint bármelyik meccsen, még úgy is, hogy nemrég még az olimpián játszottam. Ugyanakkor nagyszerű érzés, hogy mekkora szeretet fogadott idehaza, nagyon sok erőt ad a szurkolók támogatása, mint ahogyan az olimpia alatt is sok erőt adott.– Tisztában van vele, hogy nincs olyan ember az országban, aki ne ismerné az olimpiai bronzmeccsen lőtt gólja óta?
– Ehhez még mindig nem szoktam hozzá... – mondta a Nemzeti Sportnak Magyari Alda, az olimpiai bronzérmes magyar női vízilabda-válogatott húsz­éves kapusa, aki egész pályás góllal zárta le az oroszok ellen 11–9-re megnyert bronzcsatát. – Meglepő, hogy ennyi interjút kell adnom, még mindig jobban izgulok az ilyen helyzetekben, mint bármelyik meccsen, még úgy is, hogy nemrég még az olimpián játszottam. Ugyanakkor nagyszerű érzés, hogy mekkora szeretet fogadott idehaza, nagyon sok erőt ad a szurkolók támogatása, mint ahogyan az olimpia alatt is sok erőt adott.

– Mindenki a góljáról beszélt, de az előtte bemutatott védés zárta le igazán a küzdelmet.
– Megmondom őszintén, amikor visszanéztem a meccset, akkor láttam, hogy az a lövés, amelyet hárítottam, tíz kilences állásnál jött a kapumra... Akkor csak annyit érzékeltem, hogy védenem kell, fel sem tűnt, milyen kiélezett helyzetben vagyunk, egyáltalán nem futott át az agyamon, hogy „Úristen, mi lesz, ha bemegy?!” Ezzel együtt nagyszerű érzés volt, hogy védeni tudtam. Az sem volt éppen rossz, hogy utána sikerült belőni a labdát az üres kapuba, de azt gondolom, nem ezen múlt a győzelmünk. Sokkal inkább azon, hogy egymás kezét fogva vívtuk meg az utolsó csatát. Hiába vezetett az ellenfél, egy pillanatra sem engedtük, hogy elhiggye, kiveheti a kezünkből az érmet.

– Nem először láttam öntől ezt a mozdulatot, még ha ilyen kiélezett helyzetben nem is vetette be eddig.
– Igen, elég sokat gyakorolom ezt a helyzetet, szeretem átdobni a pályát, aki sokat látott már játszani, annak biztosan nem újdonság. Ez ugyanakkora élményt ad, mint amikor kivédek egy lövést. A gólnál nem is hallottam, hogy sokan kiabáltak, hogy ne lőjek, addigra eldobtam...

– Milyen volt az út a bronzéremig?
– Nagyon kemény volt a felkészülés, és igazából maga az olimpia is, de tizenhárman együtt képesek voltunk elérni a célunkat. Egy pillanatra sem éreztem magam rosszul, csak jó emlékeim vannak, még ha kikaptunk, arról is. Csodálatos érzés, hogy az utolsó mérkőzésen meg tudtuk szerezni a bronzérmet. Mindenki megmutatta, mire képes a magyar vízilabda!

– Mennyire küzdöttek a korábban elveszített bronzcsaták emlékével az utolsó mérkőzés előtt?
– Bennem nem volt ilyen érzés, én ugyanúgy nyerni akartam, mint az előző meccseken. Az idősebbek, akik korábban már átéltek ilyen kudarcot, úgy voltak vele, hogy elfelejtik a múltat, a fiatalabbaknak pedig meg lett mondva, ha esetleg másért nem, az idősebbekért megcsináljuk, mert megérdemlik! Minden játékos félretette az addig történteket, meg azt is, hogy megint éppen az oroszokkal kell játszani a bronzéremért.

– Húszévesen, első nekifutásra bronzéremmel a nyakában tért haza az olimpiáról. Mekkora lökést adhat ez a pályafutásának?
– Biztosan sokat segít, de van még ennél is nagyobb álmom, és ugye létezik ennél fényesebb érem... Azért ugyanúgy küzdenem kell, és nem tehetek bele kevesebb melót, mint eddig. A következő olimpiára csak három évet kell várni, ennek nagyon örülök, mert közel van, mi meg meccsben vagyunk – már mehetünk is Párizsba!