Vízilabda: Nem elég a világversenyek második hetében felébrednünk – Hajdú Kata

17 éves és 113 napos volt Hajdú Kata, amikor higgadtan értékesített ötméteressel minden idők legfiatalabb magyar női vízilabdázója lett, aki világbajnokságon gólt szerzett – érdekesség, hogy a korábbi rekorder, a csapatkapitány Keszthelyi Rita engedte át a lehetőséget az UVSE tehetségének. S ha egy üzlet beindul... A következő négy lövéséből egyaránt betalált a japánoknak Hajdú, aki négy mérkőzésen hétszer volt eredményes élete első felnőtt-világbajnokságán, és megmutatta, mekkora potenciál rejlik benne.

„Nagy élmény, megtisztelő lehetőség volt a világbajnokság, de egyáltalán nem vagyok elégedett a teljesítményemmel, nem tudtam azt a játékot hozni, amit elvártam magamtól – mondta Hajdú Kata, aki maximalistaként rendkívül önkritikus volt a fukuokai torna után. – Próbáltam odafigyelni az alapokra, azok sikerültek is, ám semmi extrát nem nyújtottam, nagyon sok maradt bennem. Úgy lettünk hatodikok, hogy négy meccset megnyertünk, csak a spanyoloktól kaptunk ki a rendes játékidőben, az amerikai­ak ellen ötméteresekkel maradtunk alul. A helyosztókon remekül játszottunk, de ahhoz, hogy sikeresek legyünk, nem elég a nagy világversenyek második hetében felébrednünk... Csapatként még jobban össze kell kovácsolódnunk, hogy olvassunk egymás gondolataiban, és tudjuk, mire számítsunk a másiktól az adott szituációkban. Az elmúlt időszakban rengeteget fejlődtünk védekezésben, ám még így is sokszor hiányoztak a blokkok.”

Amikor szóba kerül a felnőttválogatott, Hajdú Kata mindig megemlíti, mennyit köszönhet a csapattársaknak, akik azonnal befogadták, és az edzőknek, akik tanácsokkal látják el, bátorítják. Mivel a felkészülés során számtalanszor előfordult, hogy Keszthelyi Rita blokkolni, Magyari Alda védeni próbálta a lövését, nem volt szokatlan, amikor Fukuokában spanyol vagy amerikai klasszisok ellen kellett bizonyítania. A fiatal szélsőt játéka alapján sokan vagánynak, magabiztosnak tartják, ám aki ismeri, pontosan tudja, még erősítenie kell az önbizalmát – a rutinos társak ebben is sokat segítenek.

„Az első felnőttvébémen »kajla kölyökként« tekintettem magamra, aki felméri a terepet, és igyekszik felnőni a nagyok mellé – ecsetelte Hajdú. – Kezdetnek jó volt, de érződött a játékomon, hogy még rutint kell szereznem, voltak taktikai hibáim, és a védekezésemen, a lábtempómon is sokat lehet javítani. Nehéz volt a felkészülés, nem is tudom, mikor volt részem legutóbb ilyen edzésmunkában, viszont mindent megtettem, hogy meg­ugorjam a lécet, hozzátegyem a magamét a csapat játékához. A medencében bátornak, vagánynak tűnhetek, de csak azért, mert a lányoknak köszönhetően biztonságban érzem magam, egyébként sajnos alig van önbizalmam – még nem jöttem rá, hogy miért. Próbálok kisebb célokat kitűzni magam elé az edzéseken és a meccseken, ezek teljesítésével magabiztosabb lehetek. Amikor a szoros mérkőzések végén rám jön ki a figura, nagyon fontos, hogy higgyek magamban, ne remegjen meg a kezem.”

Hajdú Kata naptárában nagyítóval is alig találunk szabad rubrikát: Japán után Törökországba, az U17-es Európa-bajnokságra vezetett az útja, amelyet meg is nyert a csaknem három éve veretlen korosztályos válogatottal. Szeptemberben U20-as világbajnokságot rendeznek, és akkor még nem szóltunk a klubidényről... Az UVSE kiválósága ugyanakkor cseppet sem bánja, hogy a vízilabda körül forog az élete, és miután elképesztő munkabírása alázattal párosul, minden esélye megvan, hogy hosszú távon a felnőttválogatott meghatározó játékosa legyen.

„Álmodom az olimpiával, hogyne álmodnék, de egyelőre azért dolgozom, hogy a keretben maradjak, újabb nagy lépcsőfok lenne, ha a januári Európa-bajnokságra is utazhatnék – hangsúlyozta a 17 éves szélső. – Már a korosztályos világversenyeken is csodálatos érzés a dobogó tetején hallgatni a Himnuszt, és bár a veretlenség elvárásokkal is jár, a szakmai stáb játékos feladatokkal igyekszik elérni, hogy ne érezzünk nyomást, felszabadultan vízilabdázzunk. Nem volt könnyű dolgom, mert megviselt az időeltolódás, ráadásul hetek óta együtt készülő csapatba kellett beilleszkednem, ezért azon voltam, hogy inkább én alkalmazkodjak hozzájuk, mint a többi tizennégy játékos hozzám. Megpróbáltam felvenni a ritmust, gyorsítani a játékomon, amiben sokat segítettek – nem mondanám magam vezérnek, csapatmunka kellett az újabb aranyéremhez. Miután hazaértem, egy hetem jutott a pihenésre, aztán már az U20-as világbajnokságra készülünk, de nem panaszkodom, fizikailag és mentálisan sem vagyok fáradt. Élvezem, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.”