Túl távol, elég közel – Patai Gergely jegyzete

A remény rabjai voltunk öt napig az eindhoveni női vízilabda Európa-bajnokságon. Elhittük, hogy megverhetjük a görögöket, amikor az utolsó negyed előtt vezettünk, de a végén az ellenfél örülhetett. Bosszankodtunk, amikor a játékvezetők toltak egy nagyot az egyébként is jól guruló holland szekéren, pedig még így is maradt halvány esélyünk. Az olaszok elleni negyeddöntő előtt úgy voltunk vele, hogy „Na, majd most!”, de csalódnunk kellett, jobban játszott és megérdemelten nyert a rivális. A lehető legkisebb különbséggel, egy góllal.

Ennél szorosabb nem lehetett volna a rangadó, még az utolsó percben is az egyenlítésért támadtunk, mégsem éreztem, hogy nyerhetünk. Mintha semmi sem zökkentette volna ki a dörzsölt olaszokat: amikor valamelyik magyar klasszis megvillant, rögtön érkezett a válasz, míg a nagy nehézségek árán kivédekezett emberhátrányokat a túloldalon elpackázott lehetőségek vagy Banchelli-bravúrok követték. A három legfontosabb mérkőzésen szinte végig üldözte aktuális vetélytársát a magyar válogatott, amit még nézni is fárasztó volt – képzelhetjük, milyen lehetett a vízben átélni.

A negyeddöntő azért is kegyetlen műfaj, mert az öt esélyes közül kettő mindig összekerül, és az egyik utána kimarad a buliból – tegyük a kezünket a szívünkre, az ötödik helynek nehezen tudunk örülni. Csakhogy keseregni sincs idő, az első helyosztó után már Doháról beszéltek a lányok, és többen is elmondták, a pofonok kovácsolták össze igazán a társaságot. Nem véletlenül idézte Mihók Attila a legendás Mike Tyson híres mondását, miszerint mindenkinek van egy terve, ameddig szájon nem vágják... A rosszul sikerült nyitány után úgy tűnt, borult a terv, akarva-akaratlanul ráfeszült a csapat a folytatásra. Az arcokról a mosoly hiányzott, a játékból a felszabadultság.

A címet a Blahalouisiana zenekar egyik legismertebb slágeréből kölcsönöztem – az Eb-n valóban távol voltunk a legjobbaktól, de nem tűnik elérhetetlennek a szintjük. Mégis, hogyan értékeljük az eindhoveni szereplést? Egyesek leszedték a keresztvizet a játékosokról és a társkapitányokról, mások úgy vélik, több is veszett Mohácsnál. A három nehéz mérkőzésen kapott negyven gól nem mutat jól, de szerintem messzemenő következtetéseket csak a dohai világbajnokság után érdemes levonni. Ha meglesz a kvóta, az Európa-bajnokságra fontos állomásként, tapasztalatszerzési lehetőségként is tekinthetünk, ellenkező esetben viszont...

Na de ezzel a forgatókönyvvel ne is számoljunk – olyan jó ismét reménykedni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!