Amikor kinyílnak a violák: Európa meghóditása az Újpesttel, pénz nélkül

A magyar póló évszázados sikertörténetének alapja, hogy a Komjádi-érától kezdve egy magára valamit is adó játékos mindenképpen eljutott az egyetemi diplomáig – és ezen nem az edzői papír megszerzése értendő. Ezt a követelményt sohasem írta le senki, mégis valahogy sikerült teljesíteni évtizedeken át, kivéve a rendszerváltás előtti és környéki időszakot, amikor inkább a seftelés került a célkeresztbe. A folyamatot mindazonáltal sikerült megállítani, hála annak, hogy a sportágat olyanok vezették, akik még az íratlan szabályok betartásának időszakában pallérozódtak – és elkezdték legalább a válogatott kerettagokat a felsőoktatásba terelni különféle ösztöndíjprogramokkal megtámasztva. Így került Benedek Tibor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem angol-történelem szakára.

Fogalmazzunk úgy, a rákóczis jegybeírós-szertárrobbantós időszak nem feltétlenül készítette fel az ifjú pólósokat az egyetemi helytállásra. És ha nagyon őszinte akarok lenni, visszaemlékezve akkori beszélgetéseinkre, nemigen tudtam elképzelni, hogy Tibor valaha is diplomával sétál ki egy egyetemről. Hanem hamarosan kiderült, ha az egyre látványosabban erősödő teste mellett az agyát is megtornáztatja, hihetetlen szellemi kapacitás lendül mozgásba. Csendes álmélkodással figyeltem, hogy a vadsuhanc miként válik egyre érettebbé, alakul át a beszéde, ad mind tartalmasabb válaszokat.

„Amikor gyerekek voltunk mindig azt hallottuk a felnőttektől, hogy tanulni kell – mondta életének erről a szakaszáról egy 2015-ös interjúban. – Ezt mi elég későn, a gimnázium után értettük meg, ahogy nőttünk fel, úgy éreztük egyre inkább az igényt a tanulásra. Ez talán a sporthoz is kapcsolódik, mert ha a sport mellett pluszenergiát fektettem a tanulásba, az a vízilabdát is segítette. A kettő így kiegészítette egymást, és bár egy-egy edzésről emiatt hiányoztam, a tanulás, a vizsgákra való készülés egy fejlődési folyamatot jelentett. Az, amit egy sikeres vizsga után éreztem, nagyon hasonlított ahhoz, amit egy győztes mérkőzés után, így nagyon is össze tudtam kötni a kettőt. Bár azóta a gyakorlatban nemigen használtam azt a tudást, amelyet az egyetemen szereztem, elsősorban a vele járó áldozatvállalás adott nekem sokat.”

A most íródó pázmányos visszaemlékezések egyébként a suliban az élsportolói lét miatt egyéni tanrenddel tanuló, azaz a társak által ritkán látott, a vizsgákra mégis elképesztő szorgalommal készülő hallgató képét rajzolják meg. Aki ugyan egy szál pólóban esett be az aktuális számonkérésre, de amikor a vizsgáztatók elé került, már magára öltött egy inget, hogy legalábbis illeszkedjék a többiek eleganciájához – és aki a tanrenden túl sosem kért könnyítést, mindig tudott annyit, hogy normális jegyet kapjon az adott tárgyból. Igazából felmentést egyszer kapott: az első év után leadhatta az angol szakot, holott az intézmény vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy minden diákjuk kétszakos legyen. Vele kivételt tettek, a dékán a kérvényre ugyanis ezt írta:   „Nemzeti érdekből engedélyezem.”

A történelemmel viszont elég jól boldogult – és ez az érési folyamat látványosan visszaköszönt a medencében is.

Az Újpest már 1991-ben ízelítőt adott abból, hogy igencsak ütős csapat, ám még kellett némi idő, hogy teljesen összeérjenek a lilák. 1993-ra készen álltak. Bár a kísérleti szabályokkal útjára indított új európai sorozatot, a LEN-kupát eleinte fitymálták néhányan, utóbb elmondható, az ott szerzett tapasztalatok kovácsolták európai élgárdává az UTE-t. Benedek négy gólt lőtt a Recco elleni finálé első felvonásán, előtte, a Duisburg elleni elődöntőben két meccsen tízet (annak ellenére, hogy a Komjádiba egy trolival történt csattanás után érkezett).

A lilák pedig tripláztak, hiszen övék lett a Magyar Kupa, és visszahódították a bajnoki címet is, hogy aztán 1994-ben kezdetét vegye az igazi szárnyalás.

A nagy menet egy fagyos januári vasárnapon indult Zágrábban az előző idény BEK-finalistája, a Mladost vendégeként. Őrült meccsen, 5–17-es (!) kiállítási mutató mellett az UTE
14–12-re verte meg a horvát kirakatgárdát, Tibor a másik balkezessel, Dala Tamással rommá lőtte a hazaiak kapuját. S bár a visszavágón kiderült, a horvátok nem adják ingyen a továbbjutást, sikerült kibrusztolni egy 6–6-os döntetlent, amelyből Tibor három góllal vette ki a részét.

Következett egy másik kirakatcsapat, az olasz olimpiai bajnokokkal és külföldi sztárokkal teletűzdelt Posillipo Napoli – ez még sansztalanabbnak tűnt, ehhez képest 11–11-gyel jött haza a bajnokcsapat az első meccsről, majd itthon 7–4-ről lett 9–9, de a hosszabbítást 4–0-val húzták be a lilák. És Tibor fenomenálisan vízilabdázott, Nápolyban 5, a Komiban 4 gólt lőtt. Utóbbi meccs emblematikus jelenete volt, amikor egy visszalépés után kapásból mattolta

Alekszandar Sostart, ez volt a negyedik gólja, 7–7-nél; a rutinos szerb olimpiai bajnok a sapkáját letépve és a vízre vágva ordítozott a védőkkel, hogy alapvetően egyetlen emberre kellene figyelniük, mégsem tudják megoldani.

S miután a finálé első meccsén Dala Tamás bombái szétcincálták a nagy Jesús Rollánt a Catalunya kapujában, nem volt kérdés, hogy az UTE felér a csúcsra – ahhoz képest, hogy a katalánok a selejtezőben Rollán nélkül győzték le a Komjádiban az újpestieket, a fináléra teljesen megfordult minden. Bónuszként a lilák elhódították a Szuperkupát is, az odavágón ismét Benedek jelentette a különbséget a Pescara ellen (4 gól, 9–5), a visszavágón a bírók által tolt hazaiak kiharcolták a hirtelen halált, ám ott Vincze Balázs örökkön emlékezetes gólja lezárta a csatát.

A lila armada simán megismételhette volna ezt a menetet egy évvel később, amikor sokkal könnyebb úton (Ethnikosz, Spandau) jutott el a fináléig, ahol egy kevésbé acélos Catalunya ellen itthon játszhatta a visszavágót, ám hiába állt neki mindkét meccs, valahogy mindkettőt elveszítette. Érdekesség, hogy a '94-es alakulat mindössze egy helyen változott a következő két esztendőben, ráadásul 1996-ra az őrjítően tehetséges Kásás Tamás csatlakozott hozzájuk. Vele megerősödve egy csodaszámba menő fordítást követően (a negyeddöntőben teljesen vert helyzetből jöttek vissza a Dinamo Moszkva ellen) újfent félelmetes erődemonstrációt tartottak a Posillipóval vívott elődöntőben, természetesen ismét Tiborral a főszerepben, aki oda-vissza megszórta az olaszokat – hogy aztán döbbenetesen rosszul sikerült első meccsel (4–7) elveszítsék az esélyt a Mladost elleni fináléban.

Mindazonáltal az UTE mégiscsak négy európai kupadöntőt vívott sorozatban, három magyar bajnokságot nyert 1993 és 1995 között úgy, hogy ekkoriban a többi klub (Vasas, BVSC, Szeged) egymás után vívta az európai finálékat – s mindezt úgy, hogy az abszolút kulcsposztnak számító kapus- és centerpozícióiban még csak nem is világsztárok játszottak.

„A mi sikerünk titka az egységünkben rejlett – emlékszik vissza Kovács István. –    Ezek a fiúk tényleg szerették egymást, minden fontos meccs után elmentünk együtt valahová. Dolgoztam több jó csapatnál, de ilyen összetartás soha, sehol sem volt, mint akkor az UTE-nál. Ez a csapatszellem kibírta, hogy a hat évet gyakorlatilag nagyobb pénz nélkül csináltuk végig.”

És ez tényleg nem duma. A mai viszonyok ismeretében hihetetlen, milyen elképesztően alacsony büdzsével uralta az Újpest Európát és a magyar mezőnyt. Kis József szakosztályvezető már az 1991-es bajnoki ünneplés alkalmával tett egy sokatmondó megjegyzést, hogy a kieső Volán elleni győzelemért többet kaptak az épphogy bent maradó futballcsapat tagjai, mint a bajnoki aranyat szerző pólósok – és ezek az arányok nem sokat javultak a folytatásban. A srácok némi pluszbevétel reményében nyomattak pólókat a BEK-győztes gárda fotójával, amelyet egy kempingasztalról árultak a Megyeri úti stadionban egy focimeccs előtt – saját maguk.     

„Vincze, Dala, Benedek / UTE-pólót vegyenek!”,   nagyjából így hangzott a maszek reklámszlogen, amihez a csapatból a válogatottba negyedikként bekerülő Gál András a maga utánozhatatlanul szarkasztikus stílusában annyit fűzött hozzá, igazán beleszőhetnék őt is valamilyen formában, például úgy, hogy  „...UTE-pólót vegyenek – Gál.”

Aztán ahogy az 1995-ös BEK-menet indult, valahol az Isten háta mögött három mérfölddel, Ústí nad Lábemben – a csehországi selejtező színhelyén a címvédő gárdának olyan panzióra tellett csupán szálláshelyként, ahová ma már egy utánpótlásgárda sem tenné be a lábát. Én csak tudom, ott tipródtam a srácokkal az egyik emeletes ágy tetején. Mégis, zokszó nélkül mentek, haladtak, nyertek.
Pontosabban: egyszer hallottunk csupán egy ordítást, valamikor 1995 januárjában – egy átlagos edzésen. Tibor csuklója készült ki, végleg.

Első és második ránézésre sem tűnt biztatónak a helyzet, hiszen a Spandau elleni elődöntő első meccsén maximum ejteni tudott, lőni nem. Kifelé készült valamiféle barkácsolt verzió arról, hogy milyen gyulladások játszottak közre a helyzet kialakulásában, Kovács Pistáék viszont megmondták, a sok maszek bokszedzés teljesen átalakította a csukló csontszerkezetét, ez okozta a bajt – viszont hamarosan kiderült, egy merevítővel menni fognak a régről ismert lövések is.

Ez azért a válogatott szempontjából is megnyugtató hírnek számított, elvégre Tiborra ott is fontos szerepet osztottak akkortájt, amikor végre ismét aranyesélyesnek számítottunk az atlantai játékokon. Igazából klasszikus főszerep volt az – egyre túlzóbb elvárásokkal.

(A 4. részben: A 90-es évek nehézségei a válogatottban)