Magányos hősök – Ballai Attila publicisztikája

VÉGY EGY JÓ KAPUST! Ez a csapatépítés alaptézise. (Meg a bundázóké, de őket most hagyjuk!) Szóval, minden a jó kapussal kezdődik. Ezért nagy baj, ha nincs. Nem ekkora baj, ám némi gond, ha több is van. Hiszen őket nem lehet egymás mellett játszatni, mint két posztrivális középpályást vagy csatárt. Választani kell közülük. Mint hamarosan Marco Rossinak két és Chema Rodrígueznek három – sőt több – vetélytárs közül.

Könnyű volt annak idején Kemény Ferenc utánpótlás vízilabda szövetségi kapitánynak, amikor 1995-ben a franciaországi junior-vb-nek az egy szem Pelle Balázzsal vágott neki, és miután megkérdeztem tőle, nem vállal-e ezzel aránytalanul nagy kockázatot, „Fecsó” bácsi a maga hamisítatlan stílusában azt felelte: nem, mert Pelle annyival jobb a többieknél, hogy ha nem üti el a komp, úgyis végig ő fog védeni. Nem ütötte el, végig ő védett, csapatunk pedig vb-t nyert.

Nem volt ennyire könnyű Kemény Dénesnek a 2000-es sydney-i elődöntőben. Röviddel félidő után, amikor a jugoszlávok átvették a vezetést, kapuscserére szánta el magát. A két hónap híján 33 éves, harmadik olimpiáján szereplő, érett extra­klasszis, ám ezen a meccsen nem brillírozó Kósz Zoltán helyére beküldte a tíz esztendővel fiatalabb, ötkarikás újonc, kissé még szertelen Szécsi Zoltánt. Aki 5–6-nál jött be, és mivel majdnem két negyeden át már csak egy gólt kapott, egyébként mindent fogott, 8–7-re győztünk. Ha Kósszal kikapunk, azt nehezen, de megemésztette volna az uszoda népe. Ha ez Szécsivel történik, felnégyelik Keményt. A kapitány azonban nem magára gondolt, csupán azt mérlegelte, hogyan, mivel nyerhetünk. Miként nyolc évvel később, a pekingi elődöntőben is, amelyben Mon­tenegró 6–3-as előnyénél vette le az addigra rutinos menővé nemesedő Szécsit, és bedobta Gergely Istvánt, aki még az utazó keretbe is az utolsó pillanatban került be. A másfél hónappal korábbi, málagai Eb-t megjáró legénység ugyanis egyetlen helyen módosult: Nagy Viktort kiszorította Gergely. Az ok? Megérzés. Az egyik legbecsesebb edzői erény, mert tanulhatatlan. Ha bejön. A 2008-as pekingi rajt előtt kimondva, de inkább kimondatlanul kapott szépen Kemény Dénes e váratlan húzásáért. Egészen addig, amíg a brillírozó Gergely Pistával 11–9-re meg nem vertük Montenegrót. Kell-e hangsúlyozni, hogy válogatottunk Sydney-ben, Pekingben és e kettő között Athénban is olimpiai bajnokságot nyert?

Részben azért, mert a kapusváltások a torna előtt és a meccsek alatt is remekül sikerültek. Amire persze nem volt, nem is lehet soha semmi garancia vagy recept. Már csak azért sem, mert a kapus különleges lény. A legösszetartóbb csapatban is egyéni sportoló, magányos hős, ezért felelőssége egyedi és óriási. Éppen akkora, mint azé, aki beállítja vagy kihagyja, be- vagy lecseréli. Tegyük hozzá, vízipólóban tíz, kézilabdában akár harminc kapott góllal is nyerhető a meccs, így egy-két baki is belefér, a folyamatos cserelehetőség miatt amúgy sem csak a kapust, hanem az edzőt is joggal kárhoztatják, ha sorozatban esnek be a hárítható, sőt hárítandó gólok.

Futballban mindez nem ilyen egyszerű. Itt a csatár öt elrontott ziccer után a győztes góllal menny­be megy, a kapus, ha öt földöntúli bravúrt követően benyel egy potyát, pokolra jut. Minél nagyobb tétért szenvedi ezt el, annál tovább őrzi a kollektív szurkolói emlékezet. Esetleg örökre. Mint szegény Loris Kariust. A Liverpool német légiósa a 2018-as BL-döntőben a Real Madrid ellen lepkézett két hatalmasat – a másodikat talán azért, mert még mindig az elsőn rágta magát és nem cserélték le. Ha holnap feltalálná a rák általános ellenszerét, Liverpoolban akkor is legyintenének rá; ja, ő az a szerencsétlen fazon, akin elment egy BL-trófea.

Nem is kell hasonló példákért ilyen messzire tévednünk. Egyszer egykori klasszisunkkal beszélgettem, aki az 1962-es vb-n már egy csapatban szerepelt Grosiccsal, és azt találta róla mondani: „Szegény Gyula bácsi, minden idők legjobb magyar kapusa volt, de három vb-nk úszott el miatta.” Utolsó évei­ben számos alkalmam nyílt találkozni Grosiccsal, készséggel és színesen mesélt szinte mindenről, kivéve az 1954-es döntőt. Az tabutéma maradt.

Amúgy vb-ről vb-re folytathatjuk a sort. 1966-ban, a portugálok elleni 1:3 alkalmával Szentmihályi Antal Augusto első fejes góljánál bent ragadt, a másodiknál kipattant a mellkasáról a labda – a brazilok ellen már Gelei József védett, kiválóan, így a szovjetek elleni negyeddöntőben is ő követhette el a kiesést eredményező két bakit. 1974-re ki sem jutottunk, mert a svédek elleni, sorsfordító selejtezőn Bicskei Bertalan „benézte” Edström guruló fejesét – ez a 3–3 volt Bicskei első és egyetlen válogatottsága, de nyilván nem ő állította be saját magát, hanem Illovszky Rudolf szövetségi kapitány. 1978-ban, az argentinok ellen hiába vezettünk 1–0-ra, mert Gujdár Sándorról az első hazai gól előtt lecsorgott a labda, a másodiknál meg vagy nem elég határozottan indult ki, vagy ki sem kellett volna jönnie. 1982-ben Mészáros „Bubu” fogni akarta a belga Czerniatynski finoman szólva nem erős löketét, pedig, ha csak simán kiüti, marad az 1–0, és továbbjutunk. 1986-ban Disztl Péter hatot kapott a szovjetektől, az első kellemetlenül csúszott be a rövid alsóba. E szériának itt is az vet véget, hogy azóta nem jártunk vb-n, és aki nem játszik, nem véd, az ugyebár nem is hibázhat.
Ezért jobb a közvélemény szemében általában a kispadon vagy a lelátón ülő kapus. A többség gyakran őt védetné. Amíg be nem száll. Akkor viszont követelnék a visszacserét. A kapusok kirívóan igazságtalan megítélésének egyik forrása talán az, hogy a futball célja a gól, és azt ők hivatottak megakadályozni. Akárhogy is, az Európa (átmenetileg, néhány évig egyúttal a világ) legjobbjának járó Aranylabdát 1956 óta évről évre ítélik oda, de eddig csupán egyszer nyerte el kapus, 1963-ban a szovjet Lev Jasin.

Ha a fenti, hevenyészett és szándékoltan tendenciózus magyar vb-históriát nézzük, azt sem csak a szurkolói emlékezet szülte. 1966 után 1978-ban és 1986-ban is kapust cserélt a második vb-meccsre a kapitány, hogy aztán a harmadikra visszahozza Gujdárt, majd Disztlt. Pedig vereségeinkben jelentősen közrejátszott, hogy védőink olykor lekéstek, elbambultak, a középpályán építeni és rombolni sem tudtunk, csatáraink döbbenetes, ajtó-ablak ziccereket packáztak el – de ki emlékszik minderre? A kapus viszont ott áll, leghátul, ő még mindenki mulasztását jóváteheti, de az övét már senki. Grosicstól Szentmihályin, Bicskein, Gujdáron, Mészároson át Disztlig kiváló, korszakos sportolókról írtam fentebb, de hát kapusok, így a kapussorsot értelemszerűen nem kerülhették el.
Még a büntetőknél, főként a tizenegyespárbajoknál kaphatnak vissza valamit, hiszen ekkor a gól a természetes végkifejlet, és annak elmaradása a váratlan bravúr, ám még ezt az érdemet is igyekszik elhomályosítani a régi futballtézis: a tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni.

Ennyiből is kitűnik, kemény, rágós kenyér a kapusé és a róla határozó edzőé egyaránt. Marco Rossi elárulta, hogy a labdarúgó Eb rajtja előtt hármasban leül Gulácsi Péterrel és Dibusz Dénessel, és hatszemközt közli majd, hogyan döntött. A három sportemberből kettőnek zilált percek lesznek ezek. És akkor még nem beszéltünk Szappanos Péterről, aki fő részese a Paks szerdai MK-diadalának és bajnoki menetelésének, bár egyesekben még mindig a februári, Zalaegerszeg elleni „kettős hibája” él legélénkebben. Hiszen ezért kapus.

Chema Rodríguez, férfi kézilabdázóink szövetségi kapitánya Mikler Roland, Bartucz László és Palasics Kristóf közül kettőt vihet majd be az olimpiai faluba, a harmadik „kinn is vagyok, benn is vagyok” státuszba kényszerül. Lám, én is Miklerrel kezdtem a sort, hiszen 40 éves, emberemlékezet óta ő „a” kapus, csakhogy az idén ketten is felnőttek mellé, talán elé. Bartucz a tatabányai olimpiai selejtezőn több szintet lépett, kis túlzással nemzeti hős lett, Palasics a litvánok elleni, hazai vb-selejtezőn 22 labdát fogott, ami kozmikus adat.

Ha már a kozmikus jelzőt használtam, a válogatott kapusok természetesen egytől egyig csillagok. Csak éppen az ő égboltjuk a legszűkösebb, egyszerre csupán egyikük ragyoghat. Vagy egyetlen szerencsétlen mozdulattól bukhat alá, hullócsillagként.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!