Halhatatlan csatár – Vincze András publicisztikája

Szomorú a helyzet – minden szempontból… A legendás újpesti labdarúgó, Fazekas László halála döbbentett rá a gyerekkori eszmélés óta magamban cipelt hit végletes törékenységére, arra, hogy minden reményem ellenére az igazán nagy sportolók sem élnek örökké. Ezzel a fájdalommal együtt napok óta dolgozik bennem a keserűség is, hogy – sajnos – ez az ország nem volt és nem képes megbecsülni a dicsőséget hozókat; nem létezik nálunk az a büszke öntudat, amely másutt veteránokat, hősöket – köztük sportolókat – emel az égig és tart ott a végtelenségig. Erre mondják, hogy nálunk olyan „magyaros” minden. Nos, tényleg az. S ha már így állunk hozzá saját magunkhoz, ne is csodálkozzunk azon, hogy örülni és búsulni, szomorkodni sem tudunk, ellenben önnön magunk számára kellemetlen helyzeteket teremtünk, s aztán megkésve pironkodunk. 

Nem kezdem sorolni, milyen csalódást jelentett szembesülni a volt újpesti legenda halála utáni megemlékezésekkel, talán jobb, ha azt sem idézem fel, mire volt képes a hétköznapokban „hájpolt”, mindenre (is) harsogó digitális világ a magyar futball egyik legnagyobb játékosának elvesztése apropóján, s talán azt sem elemezgetem, hogy úgy általában a magyar futball közössége miként volt képes alig tizenkét óra leforgása alatt túllépni egy korszakos labdarúgó elvesztésén.

Tényleg szégyellhetjük magunkat. Én a „magyarfocis” érintettségem miatt szégyellem is, pedig talán annyi mentségem lehet, hogy pár mondattal megpróbálok hatni néhány szikrányi érzelemre, és leírom: halovány reményem, reményünk még mindig van, illetve lehet azzal kapcsolatban, hogy valahol, valaki már elkezdte alkotni, formába és az örökkévalóságnak szóló mozdulatlanságba önteni Fazekas László szobrát, amely aztán minden futballrajongó zarándok- és emlékezőhelyévé válhat. Talán…

Ami lehetőséget még felkínál a szomorú, haláltól elfeketített pillanat, hogy megírhassam és ezeken a hasábokon még megüzenhessem: az újpesti csatárral együtt a történelmünk egy része is az örökkévalóság csendjébe „költözött”; és a jelző, a csend ráadásul azért is kifejező, mert Fazekas Lászlóval a szerény profizmust is eltemették távol Magyarországtól, a belgiumi Brasschaatban. A csatárzseni testesítette meg anno (hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek) azt az ösztönösen pallérozódó tökéletes játékost, aki egy abszolút lehúzó, tespedt, lustaságra csábító közegben hajtott, cselezett és lőtte a gólokat olyan elhivatottsággal, amellyel manapság a világ legjobb futballistái közé lehet(ne) emelkedni. Az idő sodrásában elkopott a grund szó jelentősége, de ha a hetvenes–nyolcvanas évek játékosaira gondolok (távolabb nem tudok visszanézni a korom miatt), valójában az önképzés legmagasabb fokát kellett jelentenie annak, amit a poros dühöngőkből, salakos pályákról, királydinnyés rétekről alaptudásként, felkészültségként szereztek a zseniális képességű sportolók: fizikum, technika – a két legfontosabb részletet hozták magukkal a saját életükből. Amely élet amúgy a szegényessége és nehézsége miatt ugyanazt a sportolói jellemerőt, tudatosságot alapozta meg, mint amit a mai, jóléti világban a legkevésbé tehetséges ifjak is alapszinten megkapnak. Na, nem akartam ennyire bonyolulttá tenni ezt a történetszeletet, de ha valaki veszi a fáradságot és a régi videófelvételeken megnézi, hogyan játszott, cikázott a pályán, a kapu előtt Fazekas László, a saját korát évtizedekkel megelőző csatárzsenit lát (feltéve, ha a szemét nem homályosítja el az a pökhendiség, amely azt mondatja, a régi idők focija nem hasonlítható össze a jelen játékával – amúgy pedig tényleg nem, mert ami manapság zajlik a gyepen, az már csak utánzata a labdarúgásnak). S ezt a csatárzsenit nem lehetett buktatni, megállítani, mert finom csellel, hosszan megtolt labdával, spiccel, belsővel, csüddel, ravaszul vagy éppen smirgli egyszerűséggel játszott. Mondom (írom): futballozott. A legnagyobbakra jellemző mély koncentrációval, átszellemülve, mégis szinte légiesen kereste a kapu felé vezető utat, s mindemellett robbanékony volt, kitartóan gyors, a cingár alkata ellenére szálkásan erős, akit meg- és kibillenteni, felvágni, fellökni még úgy-ahogy lehetett, de megtörni, megállítani már nem. 

Na, nem kezdek most bezzegelni, de minden létező dicséretet az utolsó betűig Fazekas Lászlónak ajánlom, hozzátéve, ő valóban az a magyar játékos volt, aki – egy személyben a magyar futball is volt. Az akkori idők drámájához és gyönyörűségéhez tartozott, hogy azon korszak Újpestje (pontosabban: Újpesti Dózsája) Európa, sőt, talán a világ egyik legjobb csapata is volt, s magam könnyen meggyőzhető vagyok arról, ha az akkori játékosokon múlik, belőlük új aranycsapat formálódhatott volna. A bajnoki elsőségek számát tekintve mindenképpen, de – sajnos – esetükben a képesség volt aranyfedezetű és -fényű, a háttér (az ország, benne a klub, a környezet, a státuszok) elnyomta a zsenialitást. Anno nem volt olyan csapat szerte az országban, amelyben ne lett volna válogatott képességű játékos, és az sem lehetett véletlen, hogy a fővárosi lila-fehéreknél a cserepadon is olyan futballista ült, aki a nemzeti csapatban viszont kezdő volt… Nem csupán futballszakkönyvbe, hanem tankönyvbe kívánkozik tehát, hogy történelmi idők voltak azok, fájdalom, hogy anno (és sajnos manapság is) a magyar labdarúgás nagy pillanatait és egyéniségeit nem tartották fontosnak tanítani, pedig a manapság oly sokat emlegetett nemzeti büszkeséghez hozzátartozhatna minden futballdicsőség is – a korszakos újpesti aranyérmek és a klub akkori játékosai mindenképpen.

Lám, Fazekas Lászlót Belgiumban – rajongták.

Nálunk kedvelték, sőt, nagyon szerették – de a belgánál azért jóval szűkebb keresztmetszetben, a IV. kerületben. A válogatott meccsnapokon mindenütt másutt is, de lássuk be, nem úgy, ahogyan megbecsülték egy olyan országban, ahol nem volt takargatnivaló ügy profi, minden gólért kőkeményen megdolgozó futballistaként (értsd még: rendkívül tehetséges sportolóként) pénzt keresni. És aztán edzőként ugyanez volt a helyzet, plusz a belgák soha, de sohasem győzték hozzátenni, hogy „…és Laszlo Fazekas futballistának is extraklasszis volt”. 

Ha ilyen szempontokat figyelembe véve elmerengek a múlton, oda kavarodik a gondolat, hogy valójában a magyar focimiliőnek az lehetett a jó, hogy amíg a magyar csatárfenomént a belgák szerették, tisztelték, megbecsülték, addig sem kellett itthon ilyen pátoszos üggyel foglalkozni. Talán jellemző is, hogy a korszakos magyar futballra oly büszke Mészöly Kálmán legalább komolyan gondolta, hogy érdemes hazahívni a Belgiumban minden szinten sikeres egykori futballista társát azért, hogy a válogatottnál segítse a szövetségi kapitányi munkáját. Némiképp jellemző, hogy akkoriban a berkeken belül lévőktől hallgathattuk is eleget, hogy „…ó, a Fazekas Laci olyan magának való”, pedig csupán arról volt szó, hogy talán a fociügyekről is beszélgetni kellett volna vele, ugyanis ha valaki valóban érdeklődött, akkor Laci bácsi új (futball)univerzumot nyitott a kintről hozott tapasztalatával, meglátásaival. Az kétségtelen, sohasem volt kvaterkázós (sőt!), de nála nem kellett soha könyörögni, ha a véleményére, szakmai meglátására voltunk kíváncsiak (ja, és hogy ne feledjem: több mint négy évtized után sem affektálta, „törte” a magyar nyelvet…). 

S ha már az életút. Persze, itt is van valami szomorú bökkenő: egy kezemen megszámolhatom, hogy az elmúlt negyven évben hány igazán nagy Fazekas László-interjú készült – Magyarországon…

Szóval, hatalmas az űr, ami a csatár mögött marad(t), és nem tudom, hogy lesz, lehet-e még egy ilyen támadója ennek a picinyke országnak, ám félek, az ösztönös korszak ideje lejárt, a jelen focilaboratóriumának felügyelői nem engedik, hogy valaki kissé fura testtartásban, cingárnak tűnő alkattal, „rongylábcselekkel” felnőttöltöző közelébe jusson. Nagy hiba. Ám ehhez a tudományoskodó focijelenhez érdemes fellapozni legalább a lexikont, hogy ki is volt Fazekas László, aki – az Ú. Dózsa saját nevelésű fiataljaként – tizennyolc évesen mutatkozott be az első csapatban, nyert kilenc bajnoki címet (hetet sorozatban), pályára lépett 408 bajnokin, azokon a meccseken rúgott 210 gólt, háromszor lett gólkirály, egyszer európai ezüstcipős, olimpiai bajnok, s nem mellékesen kétszeres vb-résztvevő, majd pedig Belgiumban százöt meccsen szerzett harmincnégy góllal tette feledhetetlenné a karrierjét.

Ezért is írom le, mert a betűk megmaradnak az utókornak: Fazekas László – halhatatlan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!