„Mi lenne, ha nem gólkirályi címeket nyernél, hanem végre aranyérmeket?” 

Az UTE tündöklésével párhuzamosan a válogatott is egyre ígéretesebben muzsikált 1993 után. A barcelonai olimpia előtt tudásából rövid, ámde annál ígéretesebb ízelítőt adó, most végre kapitánnyá tett Horkai György jóval keményebben munkára fogta a kerettagokat, ráadásul Magyarhonban korábban nem igazán ismert taktikai fegyelemre kezdte szoktatni a játékosokat. Tibor velős jellemzést adott az új módiról: „Húsznál nyaktiló van”, azaz nincs olyan, hogy valaki gondol egyet, és rátörli a labdát, ha még 20 másodperc van hátra a támadásból.

Az első év kifejezetten biztatóra sikeredett, hiszen mind az athéni világkupán, mind a sheffieldi Európa-bajnokságon ezüstérmes lett a gárda – ilyen magasságokban azelőtt 1983-ban járt a válogatott. Hősünk, akárcsak az UTE-ben, folyamatosan termelte a gólokat, az Eb-t megelőző budapesti tornán gyakorlatilag nem akadt meccs, amelyiken ne lőtt volna minimum ötöt, maximum amiatt lehetett hiányérzet, hogy az olaszokat sehogysem tudtuk legyőzni. Mindkét döntőt velük szemben buktuk el, a felkészülési tornákon is rendre ők nyertek, és bár az 1994-es vb előtt egyszer megtört a jég, a római csoportmeccs végén nagyon durván szakadt ki játékosainkból a taljánok verekedős-provokálós játékmódszere okán másfél éve gyülemlő feszültség. Tibor nem volt az az elborulós fajta, de most kőkeményen beleállt a verekedésbe – a digók kezdték, szokás szerint alattomosan, Sandro Campagna (a mostani kapitány) hátulról vágta fejbe Tóth Lászlót –, amely idővel tömegbunyóvá terebélyesedett. Ha nem a házigazda egyetlen potenciális aranyreményéről lett volna szó, a FINA gyaníthatóan mindkét gárdát expeditíven kivágta volna az eseményről. Így kiosztottak néhány meccses büntetéseket, és mindenki folytathatta – mi persze azzal a reménnyel, hogy majd a döntőben visszavágunk. Aztán a négy közé jutásról határozó utolsó középdöntős meccsen sikerült 6–1-ről és 9–6-ról bukni az oroszok ellen, többek között Tibor is kihagyott egy négyest a rémálomba forduló harmadik negyedben, és itt valami megtört.

Az ötödik hely után a honi uszoda nekirontott Horkainak, így a ciklus második két éve még nagyobb feszültségben telt, már csak a közeledő olimpia miatt is. Ráadásul erre az időszakra esett Tibor „nagy királyság” periódusa. Ennek egyik finoman jellemző epizódja egy belügyminiszteri kitüntetési ünnepség volt 1995-ben. Elvégre a kissé ellentmondásosra sikerült nyár után végre volt mit ünnepelni.

Tibor elképesztő formában kezdte a válogatott szezont, öt meccs, 23 gól az első külföldi tornán, aztán a szigeti Unicumon nincs vízben lázas megbetegedése miatt, a bécsi Eb-n viszont együtt szárnyal a válogatottal – egészen a döntőig. Ahol aztán megint kikaptunk a sztártalanított olasz együttestől, totális döbbenetet okozva. Addig megszorítani sem tudták a riválisok a mieinket, ám ahogy a fináléban kezdett égni a ház, szokás szerint a kezek is elkezdtek remegni, és mentek le a labdák a szélre Tibornak, hogy majd ő megoldja. Csakhogy az olaszok gyönyörűen rákészültek erre: tudták, ő nem fél, ellövi, ha nincs más, viszont nem az a zseniálisan variáló típus, azaz folyamatosan blokkolták, vagy rutinos kapusuk, Francesco Attolico nyelte le a labdát.

Három héttel később, az atlantai vk-n aztán valahára átjutottunk a tű fokán, eljutva a dobogó felső fokáig, 1979 után először. A változatosság kedvéért az olaszokkal mentünk a döntőben, az eleje szörnyű volt, ám aztán elkaptuk a fonalat, Tibor is, a harmadik negyedben az ő góljaival mentünk el 9–6-ra, hogy aztán megint felüljön egy provokációnak, és cserével kiszórják, ami generált akkora zavart, hogy végül egylabdás végjátékban dőljön el a parti, valahára a mi javunkra.

Szóval ezért már járt valamiféle elismerés, meg is jelent mindenki szépen felöltözve a BM-ben, egyenöltöny, fehér ing, nyakkendő – leszámítva Tibort, aki fekete garbóban tűnt fel a színen. Senki sem tette szóvá, de... Érződött, a saját értékrendje szerint él.

Idővel ez az olimpiai felkészülésre is rányomta valamelyest a bélyegét: Horkai Györgynél – balkezes a balkezessel – Tibor kimondatlanul is kivételezettnek számított, ha hibázott, azért is mást vett elő a kapitány, és ezen az sem javított, hogy a Nemzeti Sport egyik melléklete egy speciális Horkai-Benedek anyagot kreatívkodott össze, benne olyan fotókkal, hogy kapitány és kedvenc játékosa szinkronúszó-gyakorlatot ad elő. Az átlagolvasó vigyorogva nézte – a csapat többi tagja kevésbé.

Ettől még persze nyerhettünk volna Atlantában, ami egyébként őrült kihívásnak ígérkezett, a FINA ugyanis bedobta a gyeplőt a lovak közé, mondván, nincs kontinentális szelekció, jöjjenek a legjobbak, így a házigazda amerikaiak mellett 11 európai gárda alkotta az olimpiai mezőnyt. Nem akadt lefürödhető csoportmeccs, ráadásul visszatérhettek a jugoszlávok, mégis veretlenül menetelt a gárda, és a spanyolok elleni elődöntő harmadik negyedében sem tűnt úgy, hogy itt bármi baj lehet. Hanem 5–3 után kaptunk négy gólt egymás után, miközben elöl érkezett a szokásos görcs, ami kitartott a meccs végéig. 6–7-nél még volt egy támadásunk, a labda persze Tibit találta meg, aki Estiartéval a hátán próbálta meg elvinni a kapuig, naná, hogy a végén a besegítő védők leverték a kezéről – e jelképes jelenettel lett vége a szép álmoknak, és a sebekbe még került egy kis extra só is, elvégre a bronzmeccset négygólos vezetésről sikerült elveszteni kedvenc olaszaink ellenében.

„Minden kudarc után fel kellett építeni magam, márpedig azokból adódott elég sok a múltban  – vallott erről Tibor már olimpiai bajnokként.  – Sokszor gondolkodtam azon, hogyha ilyen lettem volna, mint most, vajon mennyit segíthettem volna az atlantai csapaton. És mindig rájövök: semennyit. Mert akkor egyszerűen nem lehettem ilyen. Ez egy folyamat, felcserélhetetlen állomásokkal. Ahhoz viszont, hogy a vége jó legyen, hogy úgy alakuljon az egész, ahogy az én esetemben is, egyedül nem vagyok elég. Abban kell szerepet vállalnia az edzőnek, általa lesz teljes a folyamat, neki is óriási felelőssége van abban, miként épülnek ki a játékosok közötti kapcsolatok, az úgynevezett hierarchia. Ha belegondolok, az új generáció és (Kemény) Dénes érkezése tette törvényszerűvé, hogy aztán felértünk a csúcsra, mert sikerült végérvényesen összejönnünk. Egy csapatban mesterségesen is fent lehet tartani a jókedvet, az azonban nem sokat ér. Most először volt meg az őszinte összhang. Amikor kikaptunk, akkor is csapat tudtunk maradni. Állhattunk akárhogy, senki sem kezdett azon gondolkodni, hogy na, akkor most ideje menteni az irhámat, lövök három gólt, hogy utána ne mondhassák rólam, milyen szar voltam.”

No igen, Tibor karrierjében egészen különleges volt visszafelé nézni az egyes fázisokra. Például arra, hogy az UTE-éra kellős közepén milyen határozottan mondja: ő soha az életben nem fog az olaszoknál játszani, kizárólag a jugoszláv iskola izgatja.

Aztán Atlanta után aláírt Rómába.

„Akkoriban ilyen voltam. De ha belegondolok, végül is fixen nem döntöttem el semmit előre, belenőttem a különböző helyzetekbe”  – révedt a múltba utóbb.

1998-ban ugyanakkor így indokolt: „Én úgy jutottam a csúcsra az UTE-vel, hogy nem egy készbe csöppentem bele, hanem hosszú évek munkájával felépítettünk egy csapatot, amely háromszor volt BEK-döntős. Innen visszazuhanni, és megint belefogni nulláról – erre nem vágytam. Huszonhat éves vagyok, sokkal többet várok el magamtól, számomra már csak a növekedés jelent kihívást.”

Akadt azért másféle kihívás is: beilleszkedni az új válogatottba, mert az új kapitány, Kemény Dénes egy pillanatig nem habozott, és elárasztotta a keretet az édesapja által a korosztályos válogatottakban csúcsra vitt húszéves srácokkal. Igaz, hamar kiderült, hogy a masszív, Horkai-féle fegyelmezősdi helyett az új szakvezetőt csak az uszodán belül érdekli, mit csinálnak a játékosai – az 1997-es, „újrakezdéses” athéni világkupa szünnapján egy szigetlátogatáson például szó nélkül figyelte, amint Benedek és Varga motort bérel, aztán nekiáll csapatni („Felnőtt játékosok, nyilván tudják, hol a határ” – mondta kérdő tekintetünket látva). Ráadásul a Tibor által fentebb elmondottak hamar visszaköszöntek a vízben: a sevillai Eb-n húsz év után sikerült a győzelem, mert mindig valaki más parádézott. Tibor például küszködött, de tán a meccs legfontosabb gólját lőtte 7–7-nél az olaszok elleni idegzsibbasztó negyeddöntőben, majd Vincze Balázzsal a régi szép időket idézve húzta a gárdát az oroszok elleni elődöntőben, hogy aztán az amúgy szörnyű finálé végül happy enddel záruljon Kásás Tamásnak hála.

Fél évvel később a perthi vb-arany is nagyon nekünk állt, ám míg mi két hete harcban álltunk, hiszen őrült nehéz ágról érkeztünk (jugó, horvát, olasz, orosz), addig a másfél hétig csupán vitorlázgató spanyolok ráértek a végére begerjedni, és ez ki is jött a fináléban. Kiss Gergő rémesen el volt kenődve, hanem ekkor már Tibor volt az, aki odalépett hozzá, és közelről a szemébe nézve közölte:  „Nekem itt most nehogy sírni kezdjél! Kikaptunk, de nincs vész. Legközelebb mi nyerünk.”

Akkor még nem sejtette, számára mit jelent a legközelebb.

(Az 5. részben: 1999 – A klasszikus fordulópont)