Vizes vb: Mindennap zsúfolt lelátó – interjú Kemény Dénessel

– Száz nap maradt hátra a vizes világbajnokság rajtjáig, így a Nemzeti Sport és az nso.hu ma megkezdte a visszaszámlálást. Az ön mindennapjaiban, „mindenperceiben” mennyire él a vébé?
– Például annyiban, hogy a minap a két szövetségi kapitánnyal meglátogattunk egy hipermodern, huszonhat olimpiai sportág minden igényét kielégítő sportkomplexumot – történetesen Szlovákiában, Somorján, az ottani Tatán. Mindkét csapatunk eltölt ott egy hetet, egyrészt mert ideálisak a feltételek, másrészt azért, hogy kiszakítsuk megszokott környezetükből a játékosokat. Az edzők változatos programot állíthatnak össze, bár remélem, a Magas-Tátrába nem mennek el hegyet mászni. De természetesen igyekszünk minden apróságot átbeszélni, felkészülni a nehézségekre, a rejtett aknák elkerülésére.

– Amelyek egy hazai világversenyen különösen nagyot szólhatnak. Hogy mást ne mondjunk, kapitányi időszakának egyik legziláltabb tornája volt a 2001-es margitszigeti Eb, amelyen csapatunkat a sydneyi olimpiai arany miatt az „agyonimádás” állandó veszélye fenyegette, és ezt ön is roppant nehezen viselte. Most, a szomorkás riói szereplés, a lányok negyedik és a fiúk ötödik helyezése után legalább e tekintetben könnyebb a helyzet?
– A legfontosabb meccsek a negyeddöntőben kezdődnek, az már a második hét, arra kell figyelni, hogy a hazai közönség és a várhatóan szenzációs hangulat hatására addig ne aludjon ki a belső tűz a játékosokban. Mert az ember lelke alkalmatlan rá, hogy két héten belül hét-nyolc katarzist átéljen, ezért kell ügyesen időzíteni.

– Annál is inkább, mert a vizes vébé szakágai közül most a póló számára a legnagyobb a tét. Egy-két extraklasszis úszónk mindig lesz, és ők minden tekintetben élvezhetik majd a kiemelt támogatást, a műugrók, műúszók eddig sem dúskáltak versenyzőkben, diadalokban, pénzben. Azt viszont a hazai vébé döntheti el, hogy a vízilabda a közeli és talán a távolabbi jövőben a kilenc olimpiai bajnoki cím kitüntetett sportága marad-e, vagy a londoni és riói játékok ötödik, a kazanyi vébé hatodik helye után egy gyengébb hazai szerepléssel visszaszürkül az átlagba. Egyetért ezzel?
– Igen, amit felvázolt, az teljesen jogos. Ennél fogva nagyon sokat jelentene a vébén két érem. Hát még két szép színű… Mondom ezt úgy, hogy bár a magyar vízilabda önmagához képest halványabban szerepelt Londonban és Rióban is, de legalább mindkét olimpián ott volt, és ha ezt a vébét nem Budapesten rendeznék, akkor sem hiányozna egyik válogatottunk sem a mezőnyből. Azaz mindent kihegyezni a pénzkérdésre a sportág jelen, aktuális helyzetében is sértő lenne számunkra.

– Ön szerint létezhet egyáltalán közepes, elfogadható szereplés, vagy csupán siker és kudarc között választhat két válogatottunk?
– Azt gondolom, egy döntő és egy negyedik-ötödik hely elfogadható, a két érem mindenképpen siker, ha pedig érem nélkül maradunk, az kudarc. Csakhogy erős a konkurencia. Igaz, kedvező lehet, és ezt nem kell tagadni, hogy az olimpiákat követő vébék nem élveznek akkora figyelmet, mint az olimpiákat megelőzők. Egyesek már nekifognak az új tokiói csapatuk építésének, ugyanakkor a rendező érthetően a legjobb eredményt akarja elérni.

– Kijelenthetjük, hogy a magyar vízilabda számára a budapesti világbajnokság fontosabb, mint a tokiói olimpia?
– Nem, azért azt nem. Nem kevésbé fontos, de azt nem állítanám, hogy fontosabb.

– Az ön szájából ez azért is hangzik logikusan, mert kapitányként mindent megnyert, csak hazai világversenyt nem – érthető, ha nem fogja túlértékelni.
– Így van. De ha utólag felajánlanák, hogy a három olimpiai bajnokság egyikét cseréljem el egy budapesti Eb- vagy világkupaaranyra, nemet mondanék.

– És ha a hazai vébéarany lenne az alku tárgya? Persze tudom, ez hipotetikus felvetés.
– Bizony, ez az. Úgyhogy hadd ne válaszoljak rá.

– Ez is egyfajta válasz. A válogatott játékosok ön szerint érzik, mi forog kockán? Vagy ha érzik is, mennyire foglalkoztatja őket?
– Hozzám nem jutott még el a híre, hogy esténként erről beszélgetnének. Most el vannak foglalva a klubjuk aktuális problémáival, legyenek ezek pozitívak vagy negatívak. Szerintem a vébé a kerethirdetéssel kerül majd a középpontba náluk.

– Legalábbis azoknál, akik nem mondták le a válogatottságot. Szerencsére olyanok is akadnak, akik némi tépelődés után vállalják a folytatást, de hazai vébé kapcsán egyáltalán normális helyzet, hogy egyeseket sikerrel vagy sikertelenül, de győzködni kell?
– Nem! Tegyünk ide egy felkiáltójelet, és ezt a témát zárjuk is le.

– Eddig kimondatlanul is sokkal inkább a férfi szakággal foglalkoztunk, miközben a tavaly Eb-t nyerő és az olimpián elődöntőt vívó női csapatunk tűnik esélyesebbnek. A lányok megválthatják itthon a sportág egészét, vagy ahhoz nélkülözhetetlen az erős és eredményes férfi válogatott?
– Én híres voltam arról, hogy nem foglalkoztam a női pólóval, de ennek egyszerű az oka: férfi kapitányként a saját csapatomért feleltem, és nem is teljesíthet jól az az edző, aki az egész sportág messiása akar lenni. Viszont elnökként megváltozott a helyzetem. Az a tervem, a célom, hogy a női szakág ismertsége, népszerűsége egyre közelítsen a férfié felé.

– Nemzetközi szinten ez részben már meg is valósult. Talán cinikusan hangzik, de ha nem esett volna szét Jugoszlávia, a férfiaknál az érmeket előre oda lehetne adni a jugoszlávoknak, az olaszoknak és a magyaroknak, a nőknél ellenben erős Észak-Amerika, Ausztrália, sőt Kína is. Más sportágban ez elképzelhetetlen lenne – vízilabdában hogyan, miért alakult így?
– Mert az angolszász országokban az emancipáció nem ismert olyan határokat, mint másutt. Nálunk a szülők a lányukat tornázni, síelni, teniszezni viszik, de ha már mindenképpen csapatsportot választanak, akkor is inkább a kosár-, a röp-, a kézilabdát. Szintén angolszász norma, hogy az iskolához uszoda is tartozik, ahol nemcsak úszni, hanem labdázni is lehet.

– Női csapatunk régi – már amennyire Bíró Attila az –, a férfi új kapitánnyal, Märcz Tamással vágott neki a szezonnak. Faramuci módon zajlott a választás, hiszen előzetesen arról szóltak a hírek, hogy az elnökség minden jelentkezőt meghallgat, ám végül csak ön beszélgetett velük. Mondhatjuk, hogy Kemény Dénes döntött arról, ki legyen a kapitány?
– Nem, ez a folyamat azért kicsit komplikáltabb volt. Abban állapodtunk meg, hogy én mindenkivel leülök, majd a jelölteket az elnökség is meghallgatja. Amikor így terveztük, maximum négy pályázóval számoltunk, aztán lett tizenhárom. Az elnökség ekkor engem hatalmazott fel arra, hogy beszéljek mindannyiukkal, mert ha külön-külön behívjuk tizenhármukat, talán hajnalra született volna meg a döntés. Az egyes tagok preferenciáit nagyjából tudni lehetett, de a döntés demokratikus voltát pontosan mutatja, hogy szükség volt két fordulóra, az elsőben senki sem kapta meg a szükséges számú szavazatot.

– Az előző kapitánnyal, az első évében, 2013-ban világbajnoki címet elérő Benedek Tiborral nem hosszabbítottak automatikusan szerződést, de kapacitálták rá, hogy pályázzon, és könnyen előfordulhatott volna, hogy ő nyer. Ebben az esetben nyugodtabban várná a vébét, vagy jobb így, hogy Märcz Tamásra esett a választás?
– Märcz Tamás kapitányi teljesítményét nem ismerhetjük, Benedek Tibiét igen. Jó kapitány volt, az első két éve nagyszerűen sikerült, de a második két év eredményei a magyar póló logikája szerint új kapitány érkezését jelentették. Így, ezért jött Märcz Tamás.

– A magyar férfi vízilabdázás eddig három vébédiadalt aratott, ön mindegyiket más és más életkorban és -helyzetben, de érintettként élte át. Milyen emlékeket őriz e három aranyról?
– Az 1973-as vébét friss junior Európa-bajnokként néztem a televízióban, borzasztóan szurkoltam, nagyon örültem. A másodikról, azt hiszem, nem sokat kell mesélnem. A 2003-as győzelmet megelőzően két csalódást keltő évet zártunk, ezért a barcelonai aranyérem úgy kellett, mint egy falat kenyér. A 2013-as elsőség pedig az addig nagyon sok feszültséggel terhelt elnöki munkámnak adott fontos visszaigazolást, lökést. Ha tudtam volna, milyen lesz az első év, el sem vállalom az elnökösködést. Szakmai döntéseim kapcsán mindenkinél azt volt az első reflex, hol lehet kritizálni, emellett a kassza sem volt tele, úgyhogy a fiúk aranya és a lányok bronza adott annyi hitelt, hogy meg tudtunk erősödni, minden szempontból. Köszönet érte utólag is az akkori kapitányoknak, Benedek Tibornak és Merész Andrásnak.

– A fentiekből úgy tűnik, a legutóbbi két alkalommal szinte létszükséglet volt a siker. Júliusban Budapesten azonban minden korábbinál nagyobb őrület várható – de ez nem baj, ugye? Nem kell majd amiatt pironkodnunk, hogy a média és a közönség túl nagy terhet rak csapatainkra?
– Két héten át a magyar válogatott mindennap meg fogja tölteni a lelátót, a vébének nyilván lesznek olyan pillanatai, amikor eufóriában ünnepel a közönség. Semmivel sem összehasonlítható egy budapesti világverseny hangulata, ezért és a fent említettek miatt is nagyon fontos lenne, hogy mindkét csapatunk a dobogón végezzen. Hiszen minimum a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokság óta tudjuk, hogy az éjjel sohasem érhet véget.