NHL: ismeretlenségből a legjobbak közé – ő a „tucatklasszis”

Zajlik az élet a New York Islandersnél: a csapat a playoffvonalnál billeg, eldőlt, hogy a klub visszaköltözik Long Islandre, ám nagy kérdés, hogy a jelenlegi csapatkapitány, a franchise arca, John Tavares is visszaköltözik-e vele, mert az idény végén lejár a szerződése.

De legalább ekkora kérdés, hogy Josh Bailey szerződését is sikerül-e meghosszabbítani.

Hogy ő ki? Na, ezt sokan nem tudnák megmondani, mert a világ legjobb jégkorongbajnoksága, az NHL szintjén egy senki, szebben mondva tucatjátékos. Csakhogy idénre mégis az NHL legjobbjai közé emelkedett, a pontlista dobogósa volt hosszú-hosszú heteken át – olyan kaliberű világsztárok társaságában, mint a kanadai Steve Stamkos, az orosz Nyikita Kucserov vagy éppen a már emlegetett Tavares –, sőt, karácsony előtt konkrétan vezetett is, ilyesmire pedig képtelen egy tucatjátékos. Közben tehát valaminek történnie kellett, és az történt, hogy Baileyből a surranópályán klasszis vált.

CSEREBERE A DRAFTON

Az más kérdés, hogy pályája csúcsán meg is sérült – egy hete dőlt ki a bajnok Pittsburgh Penguins ellen –, de hamarosan visszatérhet, úgyhogy mégiscsak érdemes feltenni a kérdést, hogy tényleg ki is ő?

Megint csak azt mondhatnánk, hogy egy senki, legalábbis semmi kiemelkedő nincs korai életpályájában. Született nagyjából Toronto-külsőn, az ottani hokiszövetségecske utánpótlásrendszerében kezdett jégkorongozni, és persze kapásból dupla annyi pontot termelt, mint ahány meccsen játszott. Ám ez nagyjából minden későbbi NHL-esről elmondható, hiszen statisztikailag bizonyított tény, hogy Észak-Amerikában valószínűbb megnyerni a lottófőnyereményt, mint hogy egy kissrác eljusson az NHL-be, szóval, akiknek végül sikerül, azoknak ki kell emelkedniük a temérdek versenytárs közül.

Baileyre azonban ezt sem mondhatnánk lelkesen, mert egyetlen válogatottnak volt tagja: Ontario állam U17-eseivel játszott öt meccset, aztán ifikorára kétpontosból félpontos játékos lett, viszont juniorba fordulva kifutott neki egy pont/meccses idény az OHL nevű ligában, amit viszont az NHL-es játékosmegfigyelők is követnek. Mindez vezetett oda, hogy elkelt a 2008-as drafton – de azért nem olyan mozisztárosan, mint ahogy egy Hollywoodban készült alkotás elmesélné.

Az történt ugyanis, hogy az 1980-tól 1983-ig folyamatosan bajnok, ellenben a 2008-as draftot megelőző három szezonból kettőben a rájátszásról is lemaradó klub általános igazgatója, Garth Snow a jövőre gondolva kezdte csereberélni az egyébként jó draftjogait további draftjogok sokaságára, hogy majd azokból gyűjtse össze új csikócsapatát, amely majd egyszer beérve sikeres is lehet. Snow tehát fogta az 1/5-ös választási jogát, amit ezért-azért elcserélt az 1/7-esre, majd az 1/7-est ezért-azért az 1/9-esre. Ezt végül elhasználta Bailey játékjogának a lefoglalására, majd természetesen úgy nyilatkozott, hogy a spájz feltöltése mellett „amúgy is mindig Baileyt akarta megszerezni”, következésképp minden fantasztikus, remek munkát végzett.

Csakhogy a következő négy évben az Islanders a playoff közelébe sem jutott.

IDEJE LETT ELŐRÉBB LÉPNI

Pocsék volt az Islanders, a hátvéd Mark Streit volt a csapat házi pontkirálya 17 pontos előnnyel, ami mindent elmond: tragikomédia volt az egész klub – ebbe került bele a nem is megváltónak hozott Bailey. Viszont az eredménytelen szezonok kiváló draftjogokat hoztak, így 2009-ben Tavares 1/1-esként érkezett, 2010-ben és 2011-ben 1/5-ös, 2012-ben 1/4-es választással nyithatott az Islanders, és akik ilyenkor megszerezhetőek, főleg, ha ennyien vannak, már tényleg kiadhatják egy jó csapat magját.

Persze ennek a világon semmi hatása sem volt Bailey produkciójára.

Ő a meccsenkénti feles pontátlagot sem érte el a 2012–13-as idényig, ami természetesen a bérvita miatt elfelezett szezont jelöli, kvázi nem számít. Az már inkább elhelyezi a térképen főszereplőnket, hogy amíg a lockout idején a legtöbb sztár golfozott meg nyaralt, hogy meg ne sérüljön az NHL esetleges újraindulása esetére, a bátrabbak pedig eljöttek Európa csúcsbajnokságaiba, Orosz-, Svéd- és Finnországba szinten tartani, addig Bailey a német másodosztályba igazolt, és ezen a mérsékelt színvonalon vert is 11 pontot 6 meccsen.

Aztán teltek az évek, Bailey ütemesen növelte az NHL-es mérkőzésszámát, ugyanakkor az Islanders, ha be is jutott a rájátszásba, a második fordulónál tovább sosem ért. A 2015–16-os idény után viszont a csapat három legjobb pontszerzőjéből kettő eligazolt – Bailey ekkor, majd’ 27 évesen, majd’ 600 NHL-bajnokival a háta mögött gondolta úgy, hogy ideje volna előrébb lépni.

„A több lehetőség és nagyobb felelősség hiányzott. Ki akartam érdemelni az esélyt, aztán élni vele. Hatalmas lehetőséghez jutottam, ami önbizalmat is ad” – nyilakozta Bailey, miközben tavaly novemberben éppen kilencmeccses pontszerző sorozatnál tartott… Egy sorba került a mindig felbukkanó Tavaresszel, illetve Anders Lee-vel, és elkapták a fonalat. Bailey is, végre.

„Kétezerkilenc és kétezertizenkettő között nem voltunk jó csapat… – kezdte emlékezését Doug Weight, aki 2008-tól 2011-ig az Islandersben játszott, ma pedig a vezetőedző, szóval, tudja, mit beszél. – Baileytől is olyasmiket vártak el, amit még nem kellett volna. Ma viszont ő az egyik legjobbunk minden este. Nem szélvészgyors, nem is fog senkit felkenni a palánkra, nem lesznek lenyűgöző kapáslövései sem, viszont nagyon okos kis passzai vannak, és hihetetlenül képzett. Óriási érték.”

AKAR ÉS TUD IS

Ám hiába emelkedett az NHL legjobban teljesítői közé, emberileg mit sem változott. „Szeretek a háttérben maradni” – mondta, és nem véletlenül, mert kedvenc szórakozása a pecázás meg néha vadászat, és amikor otthon, Ontarióban tartózkodik, akkor egy ősrégi Jeep Cherokee-val közlekedik, noha 3.3 millió dollárt keres évente, és amilyen évadot fut, a következő szerződéskötésekor kinéz neki egy méretes fizetésemelés. Csak azt nem tudni, hogy azt az új szerződést az Islandersnél írja-e alá, mert Tavaresét is meg kellene hosszabbítani ugye, a fizetési sapka pedig tud szorítani. Viszont ő maradni szeretne, a klub is megtartaná – amit csak aláhúz Bill Guerin nyilatkozata.

Guerin 2007-től másfél évig játszott az Islandersben, máshol nyert két Stanley- és egy világkupát meg egy olimpiai ezüstöt és manapság a kétszeres címvédő Pittsburgh Penguins igazgatóhelyettese, szóval talán elfogadható a szakvéleménye. Az pedig Baileyről a következő: „Mindannyian tudtuk, hogy kiváló jégkorongozó, csak túl fiatal volt az NHL-hez. Okos dolgokat csinált a jégen, pedig a fiatalok nem szoktak, továbbá nem értik, miért kellene védekezni is, vagy nem akarnak. Josh akart és tudott. És mióta a ligában van, minden évben csak jobb lett.”

Hát nem ilyen „tucatjátékosokat” szeretne minden edző?