MINDEN AZ 52. SUPER BOWL FELVEZETÉSÉRŐL EGY HELYEN!

Legértékesebb játékos (MVP): Tom Brady (Patriots)

Ezúttal nem volt akkora kiugró teljesítmény a védők részéről, mint például J. J. Watt esetében néhányszor, és igazából a futóknál és az elkapóknál sem, így minden bizonnyal ezúttal is irányító lesz a díjazott – és nem is érdemtelenül. Carson Wentz például óriásit fejlődött a második évére, az Eaglest rájátszásba juttató játékos 33 TD-passza úgy is a második legtöbb lett, hogy három meccsről kiesett súlyos sérülése miatt. Viszont azt is láthattuk, hogy hiába teljesít valaki 12-13 meccsen kiválóan, az ítészeknél a 16 meccsen nyújtott hasonlóan jó teljesítmény előrébb rangsorolt. És nem mintha nagyon meg kellene magyarázni: ebben a szezonban Tom Bradyé az MVP-cím nálunk.

A New England irányítója közel sem volt hibátlan az idényben, de amikor nagyon kellett fontos feltámadásokat mutatott be, 40 évesen 4577 yarddal a liga legidősebb passzkirálya lett, a 32/8-as TD/interception-mutatója sem éppen rossz arány, újabb 100-as feletti irányítómutatót hozott össze, az együttese pedig újra első kiemelt lett az AFC-ben, pedig négy forduló után a legrosszabb védelemmel és 2–2-es mérleggel állt. Ja igen, mindezt úgy, hogy az együttes legjobb elkapója, Julian Edelman az előszezonban megsérült, és egy meccsen sem tudott pályára lépni az alapszakaszban.

Képzeletbeli dobogós még: Carson Wentz (Eagles), Russell Wilson (Seahawks)

Az Év támadói: Todd Gurley (Rams)/Antonio Brown (Steelers)

No, ez most rendhagyó lesz. Valójában mindkét játékos esetében megvannak az érvek még az MVP-címhez is, úgyhogy vétek lenne nem megemlíteni mindkettőt. A Rams az előző idényben 224 pontot szerezve simán a legrosszabb támadósorral bírt a ligában – 40-nel maradtak el a Kosok az utolsó előtti Brownstól! –, ezúttal 478-cal viszont a legjobb lett. Todd Gurley 1305 futott és 788 elkapott yarddal, valamint 19 (13+6) touchdownnal vette ki a részét a látványos feltámadásból. És ezeket a számokat úgy produkálta, hogy az utolsó fordulóban pihentették!

Antonio Brown a kulcsfontosságú, Patriots elleni ütközeten sérült meg, és gyakorlatilag az utolsó két és fél meccsen nem tudott játszani. Így is 1533 yardot (és 9 TD-t) kapott el, amivel a liga legjobbja lett, és bár a díjakat az alapszakaszra adják, kiindulva abból, amit a Jaguars elleni főcsoport-elődöntőben mutatott, aligha lenne nagy merészség állítani, hogy 16 teljes meccsel bőven 1800 felett zárt volna. Mindezt úgy, hogy mindenki tudja, hogy a fontos helyzetben neki megy a labda, és mégis mindig megszerzi azt több védővel szemben is, miközben a méretei alapján még az elkapók között is a kisebb játékosokhoz számít.

Képzeletbeli dobogós még: Le'Veon Bell (Steelers)

Az Év védője: Aaron Donald (Rams)

Sokan féltették attól, hogy a már a 4–3-as védelmi alapfelállásban sem túl nagy darab Donaldnak a 3–4-es felállás (amelyben lényegesen nagyobb falemberek játszanak) nem fekszik majd. Ehhez képest ismét ugyanaz a pusztító erő volt, ami draftolása óta jellemzi őt, a futás elleni védekezésben a liga egyik legjobbja, az irányítók kergetésében és a nyomás gyakorlásában pedig gyakorlatilag posztfüggetlenül a legjobb. A sackek számában persze nem tudja felvenni egy szinte csak az irányító rohamozására tartott, futás elleni védekezésben lényegesen kisebb felelősséggel bíró, és pláne kevesebb duplázással őrzött edge rusherrel a versenyt, de a 11 sackje így sem éppen rossz mutató.

Képzeletbeli dobogós még: Calais Campbell (Jaguars), Harrison Smith (Vikings)

Az év újonc támadója: Kareem Hunt (Chiefs)

Azt szögezzük le, hogy ha nem sérül meg ennyire korán, akkor ezt a díjat csak Deshaun Watson kaphatta volna meg, aki új életet adott a Texans támadósorának, és teljesítményével még az MVP-címért folytatott versenybe is beleszólhatott volna. Nagy gond így sincs, ott van az év futókirálya, a Chiefsszel rájátszásba jutó Kareem Hunt (1327 futott, 455 elkapott yard, 11 TD), a szintén 1000-es futó, a Jaguarsszal szintén playoffos Leonard Fournette (1040, 302, 10), a liga egyik legveszélyesebb fegyvere – ja, és a Saintscel szintén rájátszásba jutó – Alvin Kamara (728, 826, 13 TD) is. És akkor az elkapóknál érdemes néhány szót áldozni az idény végére majdhogynem első számú célponttá váló JuJu Smith-Schusterre is, aki finoman szólva is beváltotta a Pittsburghben hozzá fűzött reményeket.

Képzeletbeli dobogós még: Alvin Kamara (Saints), Deshaun Watson (Texans)

Az év újonc védője: Marshon Lattimore (Saints)

Az 1/1-es Myles Garrett hozta azt 11 meccsen, amit nagyjából reméltek tőle Clevelandben, első évében a liga egyik legjobb irányítósiettetője lett, és bőven van esély rá, hogy 10+ éven keresztül meghatározó erő legyen. A linebackereknél a 10 meccsen szereplő Reuben Foster új arculatot adott a 49ersnek – no persze nem akkorát, mint Jimmy Garoppolo megszerzése –, de ebben a szezonban az első éves cornerbackek jelentették a szenzációt. Pedig általában ezen a poszton két-három évre szükség van ahhoz, hogy valaki berobbanjon, ehhez képest ezúttal Marshon Lattimore és Tre'Davious White is gyakorlatilag rögvest top 10-es teljesítményt nyújtott, a futás elleni védekezésben valamivel hatékonyabb utóbbival szemben nálunk most előbbi nyer. Kicsit emlékezzünk meg a Saints nagyszerű draftjáról, az első négy húzás (Lattimore, Ryan Ramczyk, Marcus Williams, Kamara) egyaránt posztja legjobbjai között volt már az első évében!

Képzeletbeli dobogósok még: Tre'Davious White (Bills), Myles Garrett (Browns)

Az év visszatérője: Keenan Allen (Chargers)

Watt megint kidőlt, Marshawn Lynch visszatérése nem úgy alakult, ahogyan azt Oaklandben remélték, Adrian Petersonnak legalább szezonbeli második csapatánál, a Cardinalsnál voltak fellángolásai, ahogyan néha a rövid visszavonulása után visszatérő Jay Cutlernek is. Allen viszont egy vese és egy térdsérülés miatt az előző két idényben összesen kilenc meccset játszva a 2017-es bajnokságban 102 elkapásból 1393 yardot szállított, a liga egyik legjobb elkapójaként teljesítve. Óriási csatában győzi le nálunk a folyamatosan sérülésekből felépülő, ezáltal nagyjából a díjra minden évben esélyes Rob Gronkowskit, aki gyakorlatilag azóta a liga legjobb tight endje, hogy 2010-ben draftolta őt a New England. Megemlékezhetünk itt is Gurleyről, aki nagyszerű első éve után alaposan visszaesett, most pedig az Év támadója címre is lehetne esélye (ha nem ugyanaz kapná a címet majd, aki az MVP-t is fogja).

Képzeletbeli dobogósok: Rob Gronkowski (Patriots), Todd Gurley (Rams)

Az év edzője: Sean McVay (Rams)

Amikor tavaly január 12-én, az akkor még nem egészen 31 éves edzőt kinevezték a Rams élére, sokan fanyalogtak, hogy ilyen fiatalon még inkább tanulnia kellene. A legrosszabb támadósorból, a szenvedő Gurleyből, a kilátástalanul bemutatkozó Jared Goffból plusz egy-két, máshol nem kell elkapóból aztán a liga legjobb támadósora alakult itt ki, a 4–12-es mérleg után 11–5-ös jött és az NFC harmadik kiemelése. Nagy csatában lenne még Doug Marrone is, aki az elmúlt szezonokban tehetségekből alaposan betárazó, de csapatként funkcionálni képtelen Jaguarsból varázsolt ütőképes együttest, Doug Pederson 13 sikerre vezette a végén Carson Wentzet is elvesztő Eaglest, Mike Zimmer kezdő irányítója és futója kiesése ellenére szintén 13 sikert aratott a Vikingsszal. És akkor még ott van Bill Belichick, aki gyakorlatilag minden évben megkaphatná a díjat.

Képzeletbeli dobogós még: Doug Marrone (Jaguars), Doug Pederson (Eagles)