Sport feketék nélkül? Ma elképzelhetetlen, de nem volt mindig így

Kezdjük egy borzalmasan rossz viccel nemrégről, az afroamerikai golflegenda, Tiger Woods fénykorából. Kapaszkodjanak.

Hogy hívták száz éve azt, ha egy csomó fehér üldözött egy feketét a mezőn?
Ku-Klux-Klan.
És hogy hívják most?
PGA golfbajnokság.

Na, ha kikacagták magukat, gondolkodjunk el egy kicsit.

Mert a rossz vicc valahol az, hogy ez a rossz vicc egyáltalán létezik. Az Egyesült Államokban és Kanadában épp most tartják a rabszolgasorból elrajtoló feketék azóta elért eredményeit ünneplő emlékhónapot, neve Black History Month, és ennek kapcsán érdekes megnézni, hogyan alakult a színes bőrűek sorsa a társadalmat általában elég jól leképező profi sportokban. És hát, ahogy sehol, úgy ezen a területen sem adták ingyen a be- és elfogadást, pláne az egyenlőséget. Lássuk, hol és hogyan lett a fehérek közötti nemből a feketék számára igen!

KÜLÖN MOZI, KÜLÖN VÉCÉ, KÜLÖN BUSZ

Innen, Magyarországról nézve természetes, hogy egy csomó sportágban a feketék viszik a prímet. A profi amerikai-futball-játékosok kétharmada, az NBA-kosarasok több mint háromnegyede afroamerikai, és ez nekünk fel sem tűnik. Na ja, a mi ablakunk a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején nyílt ki a nyugati világra, és Michael Jordan volt az első, itthon is mindenki által ismert, a Chicago Bulls-os strandtörölköző és vietnami papucs formájában a hétköznapokban is rendre felbukkanó Híres Amerikai Sportoló. Fekete? Fekete. Na és?

Mindez nem volt mindig ennyire magától értetődő, csak ebből a szórásból a hatvanas-hetvenes évek Magyarországa teljes mértékben kimaradt. Miközben Jordant mindenki ismeri, arról már sejtelmünk sem volt, hogy Rosa Parks kicsoda: az alabamai varrónőről nem írtak a magyar napilapok. Nos, Rosa Parks alig nyolc évvel Jordan születése előtt, 1955 decemberében lobbantotta lángra a feketék polgárjogi mozgalmát azzal, hogy a parancs ellenére sem volt hajlandó átadni az ülőhelyét a buszon a fehér utasoknak. (Akkoriban a buszokat egy táblával választották ketté fehér és színes bőrű szakaszra, és ha a fehér rész megtelt, egyszerűen arrébb rakták a táblát, így felszabadult néhány plusz hely és a négerek mehettek a busz hátuljába összezsúfolódni.)

És ez csak egyetlen példa volt a szegregációra, amelyet egy 1896-os jogszabálysorozat, az úgynevezett Jim Crow-törvények véstek kőbe. (Már a törvények köznyelvi elnevezése is beszédes egyébként, Jim Crow ugyanis a fehér kabarék típusnégerének gúnyneve volt.) Eszerint a feketéknek is járt ugyan minden olyan szolgáltatás, amely a fehéreknek is, de csak elkülönítve: külön, és nyilván rosszabb állapotú iskola és könyvtár dukált, a moziban, a villamoson és a munkahelyen is máshova kellett ülniük, sőt, ugyanazt a vécét vagy telefonfülkét sem használhatták. És a Jordan család kis Michaelje is már javában pattogtatta első kosárlabdáját, mikor még 16 amerikai állam tiltotta fehérek és feketék vegyes házasságát.

Ilyen körülmények között aligha meglepő, hogy az afroamerikaiak nagyon hosszú ideig a profi sportban sem rúgtak labdába. Pedig a szegregációs törvények előtt, a XIX. század végén kiváló kerékpárosok, autóversenyzők, atléták, sokszoros bajnok zsokék kerültek ki a soraikból, akik aztán a társadalmi változások hatására szép sorjában kiszorultak a sportágaikból, és bár a hatvanas évek második felében a polgárjogi mozgalmak hatására sorban eltörölték a hátrányos megkülönböztetést előíró törvényeket, azért az amerikai sportéletre is még mindig rá lehet ragasztani a „nyomokban rasszizmust tartalmaz” matricát. De legalább ott vannak – hellyel-közzel egyenrangúan.

De lássuk, hogyan jutottunk idáig!

ÖKÖLVÍVÁS: „NEM HITLER OLDJA MEG”

Száz évvel ezelőtt a bunyó volt a legnépszerűbb sportág Amerikában, és az egyik olyan, amelyben a feketéknek is teremhetett babér. De nem volt sok köszönet a sikereikben: Jack Johnson például hiába lett 1908-ban az első fekete nehézsúlyú bokszvilágbajnok, közutálatnak örvendett a fehérek között, nem kis részben mert nem volt hajlandó megmaradni a neki rendelt skatulyában, és nagy hangon büszkélkedett a boksszal keresett vagyonával és fehér szeretőinek számával is – egyik házassága után néhány templomban a meglincseléséről elmélkedtek a szószékről. Johnson (aki amúgy valóban nem volt valami jámbor lélek, említett házasságát például egy fehér utcalánnyal kötötte) olyannyira piszkálta a fehér csőröket, hogy 1910-ben a veretlen fehér bajnok, a már visszavonult James Jeffries is kiállt ellene. Miután Johnson 15 menetben összecsomagolta, a fekete közösség örömünnepet ült, a fehérek pedig háborogtak, több városban zavargások törtek ki, amelyek végül vagy húsz halálos áldozatot is követeltek. Ugyanakkor Johnson maga is rájátszott a faji előítéletekre (vagy ügyesen a maga hasznára fordította őket, nézőpont kérdése), évekig ugyanis csak fehér ellenfelekkel volt hajlandó címmeccset vívni, tudván, abban van a nagy pénz.

Miközben őt még bőven utálta tehát mindenki, huszonöt évvel később Joe Louis már az első széles körben elismert színes bőrű bokszbajnok volt. Persze nem kis részben azért, mert ő készségesen felvette a fehérek által rá szabott kabátot: csendes volt, szerény és tudta hol a helye, ráadásul csak fekete nőkkel lépett kapcsolatra. Sőt a második világháborúban a hadseregbe is belépett, méghozzá az egyik szegregált lovassági zászlóaljba, és mikor megkérdezték, nem zavarja-e a feketékkel szembeni diszkrimináció, annyit mondott: „Amerikával sok baj van, de ezeket nem Hitler fogja megoldani.” Végül nem kellett harcolnia, cserébe szerepelt a hadsereget népszerűsítő musicalben, összesen 96 gálameccset bokszolt világszerte az amerikai katonák előtt, lelkesítve a csapatokat annak ellenére is, hogy egy laktanyai buszjáraton őt is megpróbálták elzavarni a hátsó üléssorokba. Összességében azonban így is ő volt az első fekete sportoló, akit egész Amerika elfogadott.

Muhammad Alit eleinte nem lehetett túlzott elfogadottsággal vádolni, de ő is megvetette Louis megalkuvását, miközben példaképének tartotta Jack Johnsont. Bár 22 évesen már világbajnok volt, nemsokára megváltoztatta a nevét Cassius Clayről („Az csak a rabszolganevem” – jelentette ki sokat mondóan) Muhammad Alira, plusz felvette az iszlám hitet, majd amikor 24 éves korában besorozták, nem volt hajlandó részt venni a vietnami háborúban, ismét sokat mondóan jegyezve meg: „Nincs bajom a vietkongokkal, közülük még egy se nevezett niggernek.” A fehérek között eleve mérsékelten népszerű Alinak ezek után bíróság elé kellett állnia, de óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett, közben azonban megfosztották a világbajnoki címétől, elvették az útlevelét és egyik amerikai államban sem kapott versenyengedélyt, így három és fél éven át nem bokszolt éles meccsen.

Ehelyett előadásokat és gyújtó hangú beszédeket tartott a faji egyenlőtlenségekről, és mire 1971-ben felmentették, a közvélemény is a vietnami háború ellen fordult, következésképp egy platformra került Alival, akit azóta már bőrszíntől függetlenül minden idők egyik legnagyobb sportegyéniségének tart mindenki. És bár a bokszban már eltűnőben a bőrszín szerinti megkülönböztetés, azért néha még elő lehet húzni a rasszizmuskártyát: a tavalyi Floyd Mayweather–Connor McGregor meccs százmillió dolláros parasztvakítása során utóbbi ki is játszotta, mondván ő „deréktól lefelé fekete”, amivel főleg a médiafigyelmet akarta magára irányítani, de nem csinálta volna, ha nincs ilyesmire fogadókészség az úri, fizető közönség körében.

BASEBALL: FEHÉR, MINT A SZAPPAN

A XX. század első kétharmadának másik legnépszerűbb sportága a baseball volt – és ez volt az a sportág, amelyből a kezdetektől úgy zárták ki a feketéket, ahogyan voltak. Szó szerint: az 1876-ban alapított Nemzeti Ligában például az első 25 évben egyetlen színes bőrű játékos lépett pályára egyetlen meccsre, mert egy ültetvényes és a rabszolgája félvér gyermekeként nem tűnt fel senkinek elsőre a származása – rossz vicc, de még a neve is William Edward White volt... Amúgy azonban hallani sem akartak holmi négerekről a pályán, egy Cap Anson nevű klasszisjátékos még táviratot is küldött az ellenfélnek egy bemutatómeccs előtt, hogy rá, a sztárfellépőre ne számítsanak, ha egyetlen négert is meglát. És mivel ez maradt a jellemző közérzület, 1890 és 1946 között valamirevaló csapat egyáltalán nem játszatott feketéket. Egyszer, 1916-ban két meccsre felbukkant egy állítólagos indián az Oakland Oaks alacsonyabb ligás csapatában, de mikor egy barátja elköpte róla, hogy vannak fekete felmenői is, azonnal kirúgták, amikor pedig a Cincinnati Reds szerződtetett két kubait, a klubvezetőségnek kellett bizonygatnia, hogy mindkettő „hófehér, mint a kézmosószappan.”

A feketék azért még baseballoztak, jobb híján magukban: egészen 1946-ig megvoltak a saját, egészen működőképes és jövedelmező bajnokságaik, az úgynevezett Négerligák, saját bajnoki döntővel és nulla átfedéssel a fehérek játékával. Ám 1944-ben elhunyt a fehér profiliga, az MLB főkomisszárja, Kenesaw Mountain Landis, aki ragaszkodott a meglévő korlátokhoz, az utóda, Happy Chandler pedig nevéhez méltón sokkal nyitottabb volt. „Nem tudtam volna tiszta lelkiismerettel azt mondani a feketéknek, hogy nem játszhatnak együtt a fehérekkel, mikor a második világháborúban még egymás mellett harcoltunk” – emlékezett vissza 1945-re, amikor is engedélyezte, hogy a Brooklyn Dodgers szerződtesse Jackie Robinsont, a Négerligák egyik klasszisát.

Robinson addigra már volt próbajátékon a Boston Red Soxnál, de mint kiderült, a kutya nem akarta szerződtetni, sőt az volt a cél, hogy minél jobban leégessék, hogy ezzel betömjék a szegregáció eltörlését szorgalmazó helyi politikusok száját: a klubvezetők rasszista sértéseket kiabáltak neki a lelátóról (ezek után nem csoda, hogy a Red Sox volt az utolsó MLB-csapat, amely fekete játékost szerződtet majd 1959-ben), ő pedig megszégyenülten távozott. A Dodgers viszont lecsapott rá, és egy évnyi farmligás kiképzés után 1947. április 15-én pályára léphetett, 67 év után az első feketeként az MLB-ben. A csapattársak közül néhányan elsőre fellázadtak, de Leo Durocher, a csapatfőnök letörte a felháborodást: „Nem érdekel, ki sárga, fekete vagy csíkos, mint egy rohadt zebra, én vagyok az edző, és az játszik, akit választok. Főleg ha gazdaggá is fog tenni mindannyiunkat.” Bizony, a Dodgers hirtelen a színes bőrű közösség kedvenc csapata lett, telt ház előtt játszotta a meccseket, ráadásul elkezdte nyerni is őket, sőt bajnok lett Robinsonnal, akit a liga legjobbjának is megválasztottak. Az ellenfelek játékosai ugyan elsőre MLB szerte bojkottot szerveztek, mondván, nem mennek fel egy pályára holmi négerrel, de mikor egy újságíró nyilvánosságra hozta a szándékukat, Chandler főkomisszár az asztalra csapott: „Az sem izgat, ha a fél liga sztrájkba lép, aki megteszi, azt eltiltom. Nem érdekel, ha ez öt évre tönkreteszi a ligát, ez itt Amerika, ahol minden állampolgárnak annyi joga van játszani, mint bármelyik másiknak.”

Úgyhogy jobb híján csak beletalpaltak Robinson combjába, megpróbálták fejbe dobni labdával, vagy a túloldali kispadról leniggerezték és visszaküldték a gyapotföldre. Utóbbi, egy a Philadelphia elleni meccsen történt incidens kovácsolta végképp össze a Dodgerst, a társak onnantól tűzön-vízen át kiálltak az egyre elismertebb Robinsonért. A nyomdokaiban pedig egyre több színes bőrű játékos bukkant fel az MLB-ben, 1965-ben pedig már az Amerikai és a Nemzeti Liga legjobb játékosa is fekete volt, és Willie Maystől Hank Aaronon át Barry Bondsig azóta is sorjáztak az afroamerikai klasszisok – egy ideig. Mert miközben a baseball úttörőnek számított a feketék elismertségének növekedésében, manapság már csak a profi baseballjátékosok 8 százaléka afroamerikai, a latin-amerikai és az ázsiai országokból érkezettek átvették a stafétát.

KOSÁRLABDA: KITAPOSOTT ÖSVÉNY

Ahogyan a baseball már nem a feketék sportja, úgy az övék az NBA, hiszen minden négy játékosból három afroamerikai. Ehhez képest a liga 1946-os indulásakor egyetlen színes bőrű kosarast sem foglalkoztatott, nem kis részben azért, mert az akkor még rétegsportnak számító kosárlabda profi bajnokságának tulajai nem akarták a saját üzletüket rontani holmi polgárjogi úttöréssel – volt elég bajuk így is. Pedig a sportág sokkal nyitottabb és elfogadóbb volt a teljesen szegregált baseballnál, az egyetemi bajnokságokban fehér és fekete csapatok számtalanszor mérkőztek meg egymással, sőt 1948-ban már az amerikai olimpiai csapatban is felbukkant egy afroamerikai játékos, na meg a Harlem Globetrotters profi szórakoztatóit (akik akkor még kevésbé csak a show-elemekre játszottak) is sokan szerették.

De azért a kosarasok is csak Amerikában éltek, és ez meg is látszott. Az első színes bőrű játékos, Earl Lloyd 1950-ben mutatkozott be a Washington Capitolsban (mint elmondta, a csapathoz kerülve beszélt életében először fehér emberrel), de aztán elakadt a folyamat. A tulajdonosok hallgatólagos megállapodást kötöttek arról, hogy csapatonként két fekete éppen elég lesz, de a Minneapolis Lakers például 1956-ig beérte nullával is. Red Auerbach, a Boston Celtics legendás csapatépítője (aki elsőként draftolt fekete játékost) volt az első, aki bőrszínre való tekintet nélkül lehetőséget adott bárkinek, 1964-ben az ő csapatáé volt az első teljesen afroamerikai kezdőötös, és ő nevezte ki korábbi játékosát, a legendás Bill Russellt is az első színes bőrű NBA-edzőnek. És bár eleinte a feketék inkább csak lepattanóztak és védekeztek (az edzők a fehérekre rajzolták a taktikát), az egyetemi csapataiknál megszokott látványosabb, kreatívabb, atletikusabb játék utat tört magának – és az afroamerikaiaknak is. A Syracuse Nationals volt az első NBA-győztes, amelyben feketék is szerepeltek (szám szerint ketten, az egyikük épp az úttörő Earl Lloyd), a Celtics 1966-os bajnokcsapata már felerészben színes bőrűekből állt, a Los Angeles Lakers 2000-es bajnokai között pedig már csak egy fehér srácot találni. Nem véletlen, hogy épp az NBA-játékosok, LeBron James és társai járnak az élen a jelenkori polgárjogi küzdelmekben – ők már kitaposták az ösvényt.

AMERIKAI FUTBALL: LASSÚ VÍZ PARTOT MOS

A kosárlabdához hasonlóan manapság az amerikai futballban is kevesebb fehér futkorászik a pályákon, mint fekete. De a sportágban eleinte szó sem volt arról, hogy nemkívánatos személyek lettek volna az afroamerikaiak: George Jewett már 1890-ben játszott a Michigan egyetemen, s az egyetemi ligákban sorra jelentek meg a fekete titánok. Sőt, mondunk jobbat, a Shelby Steamfitters csapata 1904-1906-ig még fizetett is az ilyen módon profi Charles Follisnak! És az 1920-ban indított, hamar NFL-nek nevezett liga csapatai is alkalmaztak fekete játékosokat ha elvétve is, Fritz Pollardot pedig még játékosedzőnek is kinevezték, a sportág tehát sokkal befogadóbbnak bizonyult, mint az ütőt lóbálók, vagy a gyűrűbe célzók.

Persze, az Egyesült Államok akkori társadalmi berendezkedésében ezt az állapotot nem lehetett fenntartani. Amint a harmincas évek válságában több csapatnak is le kellett húznia a rolót, s elérhetővé vált rengeteg tehetséges fehér játékos, a megmaradó együttesek tulajdonosainak rögtön kivillant a foguk fehérje, páros lábbal rúgták ki a négereket, hogy helyet csináljanak. 1933-ra már csak két fekete játékos maradt a ligában. És lett ez még így se, hiszen Joe Lillard kipaterolása és Ray Kemp visszavonulása után a következő 12 évben, azaz 1945-ig senki sem engedett négereket a csapatába. Hiába volt az egyetemi liga egyik legjobbja az 1930-as évek végén Kenny Washington, az NFL-csapatok felé sem köptek, leginkább a Washington Redskins egy oldallal hátrébb is említett keményvonalas rasszista tulajdonosa, George Preston Marshall hatására.

Marshall még akkor is kötötte az ebet a karóhoz, amikor a második világháborút követően szép lassan mindenki ráeszmélt, mekkora ökörség bőrszín alapján tehetséges fiatalokat kizárni. A Los Angeles Rams leigazolta Washingtont, s két feketével vágott neki az 1946-os idénynek, az 1949-es draft 13. körében pedig George Taliaferro révén ezen a módon is az NFL-be került az első afroamerikai. Mire elérkezett az 1953-es idény a Washington Redskins kivételével minden együttesnek volt már fekete játékosa, Marshall azonban még majdnem tíz évig nem tágított: „Majd akkor kezdek niggereket szerződtetni, amikor a Harlem Globetrotters fehéreket!”

Nos, tíz évvel a többiek után Marshall is kénytelen volt beadni a derekát, mielőtt a washingtoni vezetőség kiűzte volna a fővárosból. Azóta odáig fejlődött a sportág, hogy a játékosok kétharmada immár fekete, s az NFL a polgárjogi tüntetések egyik élharcosává vált. Az utóbbi másfél évben például nagy port kavart az, hogy Colin Kaepernick irányító a feketékkel szembeni rendőri brutalitás ellen tiltakozva az amerikai himnusz alatt rendszerint fél térdre ereszkedett, s ezzel egy országszerte népszerű mozgalmat indított – csak közben őt is kigolyózták a ligából. Ezen túl is van még hova fejlődnie a ligának, hogy mást ne említsünk, az első afroamerikai csapattulajdonos még mindig várat magára...

NÉLKÜLÜK NEM SIKERÜLT VOLNA

Persze amit eddig elmeséltünk, úgymond „csak” sport: történetek feketékről a fehérek között, akik eljutottak valahová, és közben képviselték is sorstársaikat – ne feledjük, amikor Jackie Robinson először pályára lépett az MLB-ben, nagyjából annyi idő telt el a rabszolgaság eltörlése óta, mint onnantól kezdve mostanáig: szinte semennyi. Az, hogy – Abraham Lincoln szavaival – „minden ember egyenlőnek született”, épp olyan modern gondolatnak számított, mint most a számítógép, és hát utóbbit sem tudja mindenki készség szinten kezelni – ugyanígy gyakorolni kellett az előbbi gondolat elsajátítását, és kell még ma is.

Hogy mindebben mekkora szerepük volt valójában a sportolóknak? „Srácok, nem tudom, mit csináltam volna nélkületek. Te, Jackie Robinson és a többiek készítettétek fel az embereket, hogy megváltozzon a gondolkodásuk. Nem is tudjátok, mennyivel könnyebb lett így a dolgom” – ezt a legfontosabb fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King tiszteletes mondta Don Newcombe-nak, az egyik első színes bőrű baseballosnak.

Ő meg csak tudja.